Madeleine Roux: Asylum - A bolyongó lélek

A New Hampshire Egyetem nyári kurzusa a tizenhat éves Dan Crawford számára több mint egy nyári tanfolyam valóságos mentőövet jelent a fiúnak. A gimnáziumban kiközösített Dan alig várja, hogy végre új barátokat szerezhessen az érettségi előtti utolsó nyári szünetben. New Hampshire-be érkezése után azonban megtudja, hogy a nyári kollégium épületét egykor elmegyógyintézetként használták, ráadásul nem is akármilyen betegeket kezeltek ott; kivétel nélkül minden kezelt pszichopata bűnöző volt. Dan újdonsült barátaival, Abbyvel és Jordannel felfedező útra indul a nyugtalanító kollégium alagsorában lezárt titkos épületszárnyban, ahol hamar rájönnek, hogy nem véletlenül kerültek mindhárman épp oda. Lassacskán felfedik az intézet félelmetes múltjának titkát, miközben néhány titok nem véletlenül nyílik meg előttük a feltáratlan múltból.

Hű. :D Oké. Szóval. Ezt a könyvet, mily meglepő, a fa alatt találtam karácsony reggelén. És, mondanom sem kell, azonnal nekiültem. Pedig nem olvasok kettőnél több könyvet egyszerre, de most igen :D Legalább rekord idő alatt kiolvastam.

            Dan úgy döntött, nyári egyetemi táborba utazik New Hampshirebe a Brookline egyetemre. Mivel az iskola épületét újítják, a táborozókat egy régi épületben szállásolják el, melyet az iskola megvett, ám régen elmegyógyintézet volt. Dan hamar megismerkedik Jordannel, a meleg és menő sráccal, valamint Abby-vel, a csinos művésszel. Az öt hetes tábor jól indul, Dan szobatársa a csöndes, sosem-otthon-levős Felix. Igaz, hogy Dan rögtön az első nap egy képet talál a szobájában, de először nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget. Kiderül, hogy az alagsorban van egy elzárt iroda, tele régi kacatokkal, amik még az elmegyógyintézetből maradtak meg. Dan, Abby és Jordan jó tizenévesekhez híven azonnal odamennek kutakodni, és itt kezdődnek az izgalmak. A Brookline egyetem nyugodt életét ismeretlenül írt levelek, SMS-ek, furcsa véletlenek és gyilkosságok zavarják meg.

            A jól sikerült bevezető után azért elmesélem, hogy olvastam ennél ijesztőbb könyvet. (Madarak a dobozban) Nem volt annyira para, mint amire számítottam, de ahhoz elég volt, hogy minden hangtól megijedjek. Az újév első napjának felét egyedül töltöttem itthon, tehát a barátnőim kitoloncolása és a szüleim vidéki bulizásról való hazatérése között olvastam. Kicsit rosszul tettem, ugyanis, hiába világos a lakás, minden nesztől megijedtem. Az alap sztori elég rémesen hangzik, és azért voltak részek, amikor visszatartottam a levegőt… :D Nem a legjobb horror-sztori, de kezdőknek, haladóknak, félősöknek meg bárkinek azért jól jöhet.

            Az írónő stílusa baromi jó volt. Tök jól el lehetett képzelni a helyszíneket, oda tudtam magam képzelni a koli udvarára napfényes időben, a városkába esőben, az alagsorba a poshadt levegőbe, és kedvenc helyszínemre, az ebédlőbe. Mindig szerettem az amerikai menza leírásokat (Anna és a francia csók) mert éhes leszek tőlük, és rájövök, itthon csak kenyér és párizsi van. L Szerettem tehát a tökéletes leírásokat, voltak jellegzetességek, pl. poshadt levegő, körvonal a porban. Ezt persze más írók is használják, de itt valahogy olyan tipikus volt, és minden fejezethez illett. (háttérsztori: most félek, mert megreccsent a lépcső) Szerettem a gondolatmeneteket. Dan elég sokat filozofál, amikor nyomoz, de ezek a részek nem voltak unalmasak, mégis minden lényeges infót tartalmaztak.

            Olykor úgy éreztem, kiszámítható a krimis vonal. Szerettem volna, ha a megszokott horror téma (elmegyógyintézet) mellett valami izgisebb véget kapunk. A cselekmény változatos volt, fordulatos meg minden, de én már a felénél sejtettem, kivel van a baj és ki micsoda. Pedig kezdő krimi olvasó vagyok. Nyilván voltak olyan jelenetek, melyek megleptek, de a lényeget előre tudtam. Ami, teszem hozzá, nem vont le sokat az élvezetből, mert máshogy történtek a dolgok, mint elképzeltem.

            Na, ezen értelmetlen megfogalmazások után, térjünk át a szereplőkre. Mivel ez egy trilógia első kötete volt, amolyan bevezetésként szolgált. A szereplők nincsenek annyira elmélyítve, mint ahogyan esetleg más könyvekben megszokhattuk. Megértem, hogy ez feltétlenül a karakterekről szólt, az alapos megismerésükhöz túl rövid volt a könyv, de néhol hiányoltam valami kis szikrát. Kezdem rögtön Jordannel. Ez a fiú az elején a vicces, csipkelődős énjétől volt szerethető, s nem mellesleg meleg is. Azt gondoltam, nem kell elmélyíteni ezt a szálat, mert tényleg nem a szexuális beállítottsága a lényeg egy személynek. Mégis hiányoltam Jordan személyiségének fejlődését, keveset kaptam belőle. Szerettem volna, ha ő a vicces, kedves meleg csávó, vagy van valami saját személyisége… sajnos, ez nem így történt. Meg lehet kövezni, hiszen bármennyire szerettem Jordant, valahogy nem állt össze a fejemben a jelleme.

            Számomra ugyanez volt a helyzet Abbyvel, bár ő valamennyivel jobban ki van dolgozva. Látom benne a potenciát, az okos, Dannek megfelelő lányt, aki megértő, és így tovább. Imádtam a könyvet, tényleg élveztem nagyon, de össze-vissza volt. Kicsit kidolgozatlan, ami furán hangzik, mert amúgy egy nagyon összetett rejtélyről szól. Sok kérdés merül fel, a legtöbbre kapunk választ, mégis… túl gyors, túl hirtelen jön és megy minden. Ez elszomorított, mert, mint említettem, az alapsztori tök jó, a helyszín sem rossz, de valahogy… túl sok volt és mégis túl kevés ez így az első részre.

            Az Asylum című könyv egy nagyon jó történet, tele képekkel, jó kis leírásokkal, fordulatos cselekménnyel. Kell neki egy kis idő, míg kialakul, de arra ott van a másik két kötet, hiszen ez még csak az első része volt a trilógiának. Szép kis történet fog belőle kerekedni, alig várom a következő részt.

Ha borító alapján kellett volna megvennem... nos, akkor megvettem volna. :) Nem véletlenül volt a fa alatt. Na, de. A borító kellően ijesztő és sejtelmes. Tökéletesen megoldották azt, hogy a lány arcca ne látszódjon teljesen, de azért a vonásait sejtesse. Egyszóval, a borító színei, felépítése és egésze nagyon jó.

Cormac McCarthy: Az út

„Ha ​​a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg."

Hamu szitál folyton a láthatatlan égből, ahol a nap többé sosem mutatja meg arcát az elpusztult világnak. A „vég” után apa és fia bandukolnak éhezve és fázva az úton, keresve a maradék kis jót, ami túlélhette a pusztulást. Az anya már föladta a keresést. A férfi pisztolyában már csak két golyó van, ami kevés az ellenség legyőzéséhez, viszont éppen elegendő önmaguk legyőzéséhez és az Isten végső megtagadásához. Vajon mikor tudnak teljesen lemondani a reményről és vajon képes-e a férfi ennyire drasztikus módon „megmenteni” fiát a rosszabb haláltól? A Földön, ahol az emberi élet az utolsó, a ragadozók saját fajtájukra vetemednek. Apa és fia vérengző szerencsétlenek közt próbál eljutni az óceánpartra egy új élet reményében, és ha ez a vágyuk sem teljesül, legalább végre föladhatják…
Cormac McCarthy a felkavaró történet kegyetlen kulisszái közt, egy apa-fiú kapcsolat felejthetetlen dialógusaiban kérdez rá az ember alapvető értékeire: a hit, a remény és a szeretet erejére. Ám a válaszokat ezúttal is olvasóira bízza. Megrendítő utópiája 2007-ben elnyerte a Pulitzer-díjat.

A regény az angol Times által összeállított „az elmúlt évtized 100 legjobb könyve” listáján az első helyet érdemelte ki.

Húha, elég nehéz elkezdeni egy véleményt erről a könyvről. Kezdjük a legelején, talán. Úgy találtam rá erre a könyvre, hogy papír alapú olvasmány után néztem, megpillantottam a szüleim könyvespolcán. Azonnal megfogott a borító, főleg a „Pulitzer-díjas”, „New York Times bestseller” és a többi reklámszöveg. Mivel vékony is és a szöveg ahhoz képest kevés benne, azonnal nekiugrottam.

            A könyv a jövőben játszódik. Keveset tudunk arról, hogyan következett be az apokalipszis, mindenesetre egy apuka a kisfiával vándorol. Sajnos én nem jöttem rá, hova mennek (jó, azt tudjuk, hogy a tengerhez), de ők a jók. A világban nagyon kevés ember maradt, mindenhol halottakba botlanak, s az emberek létfenntartó ösztöne nagyobb, mint bármi más érzelem. Sok szenvedéssel és félelemmel néznek szembe, míg…

            Maga a könyv lényege szerintem a hangulat lefestése. A kilátástalanságé, a helyzeté, a világ végéé, a halálé és a fényé. Életé. Rengeteg tájleírás van benne. Tökéletesen festi le nekünk a környezetet, sokkal könnyebb elképzelni, mint bármely más könyvben. Az sem nehezíti meg a dolgot, hogy mindennek vége, és a két szereplő egyedül vándorolnak.

            Ami még a tájleíráson kívül fontos, az az apa-fiú kapcsolat. Olvastam már olyan könyvet, ahol a szereplők egy része egyszerűen csak fiú és lány volt. (Madarak a dobozban) Itt sincs senkinek neve, az apa nemes egyszerűséggel Az apa, vagy A férfi, a fiú pedig A fiú. Számomra ennek a lényege nem az, hogy személytelenné tegye az író a szereplőket, sokkal inkább a jövő egy groteszk változatára hívja fel a figyelmünket. Ha nem tudjuk valaki nevét, sokkal könnyebb elfelejteni, megválni tőle, könnyebb gondolkozni róla. Könnyebb elítélni. Bárkit a helyébe lehet képzelni az adott szereplőnek, semlegessé, sebezhetőbbé válik az által, hogy nincs neve. Távolabb, mégis közelebb van az olvasóhoz.

            Visszatérve az apa-fiú közti kapocsra: baromi bonyolult és nehéz. Gondoljunk csak bele! Egy olyan világban élni, ahol nincsenek társaid, barátaid, veled egykorú gyerekek. Csak az édesapád van, akitől sokat tanulhatsz, de nem a cipő bekötését vagy a fogmosást, hanem a keresgélést és a fegyver használatát. A gyerek tiszta jelkép szinte minden irodalmi alkotásban, és itt is ő a tűz őrzője, bármit is jelentsen ez az olvasó számára. Az apa még a rendes világot is ismerte, és hatalmas veszteség volt számára, hogy mindent, amit ismert elvesztett. A feleségét is. Sokkal nehezebb úgy helytállni a világban, hogy tudod, milyen volt. Nagyobb teher nehezedhet a válladra egy gyerek által. Ő maga sem tudja túlélni, hát akkor hogyan vigyázzon a gyerekre? Mégis, mindvégig összhangban vannak, és valami hihetetlenül tömör, őszinte a kapcsolatuk. Mind a ketten keménynek szeretnének látszani, de rettentően védik a másikat, és ez csak a kritikus helyzetekben mutatkozik meg feltűnően.

            Bevallom emberesen, volt egy igen hosszú szünet a könyv olvasása közben. Mikor elkezdtem olvasni, nem mondanám, hogy azonnal beletemetkeztem volna a világba. Tulajdonképpen… elég nyomasztó és nehéz olvasmánynak tartottam a napsütéses idő mellett, így szüneteltettem egy darabig. (a könyvjelzőt természetesen végig benne hagyva, hogy folytatni tudjam) Egy nap aztán újból kézbe vettem (kb. egy hónap múlva) és láss csodát, napokon belül be is fejeztem! Azt hiszem, ezt a könyvet elég nehéz rövid idő alatt kiolvasni a rövidsége ellenére.

            Egy picit megemlítem a formáját, ami számomra nem volt szokatlan, mégsem egy átlagos kinézet. Nem voltak fejezetek, csupán kis szünetekkel választották el egymástól a hasábokat. A pontokon kívül nem tartalmazott más írásjelet, ami zaklatottságot jelenthet, sietséget, ugyanakkor egy mérhetetlen másságot, furcsaságot, ami a világot jellemzi. Talán ez a forma is egy kicsit távolabb visz minket a valóságtól, meg úgy magától a könyvtől. A párbeszédekhez, amikből amúgy kevés van, nem használ kötőjelet, sokszor azt sem tudtam, hol kezdődik egy párbeszéd.

            Mindent összevetve, tényleg nehéz hosszú és kielégítő véleményt írni, de hát egy ilyen nehéz könyvtől mit vár az ember? A vége az mellen ütött, bár valahol érezhető volt. Sőt, több helyen találunk utalást a végére. Szerintem ez tipikusan az a könyv, ami a mély érzelmeken kívül sok dologról nem szól, konkrétumok nem derülnek ki, a karakterek nem sokat változnak és egy-két izgalmasabb résztől eltekintve nem tartalmaz sok eseményt. Mégis, olvasható és igenis megszerethető. Azoknak ajánlom, akik szeretik a mélyen szántó, kicsit filozofikusabb könyveket, vagy a világvégét.

A borítót, bármilyen országban legyen is az, csodásnak tartom! Ha a magyar filmes kiadás védőborítóját levesszük, egyszerű, fekete keménytáblás könyvet kapunk fehér, mimimalista betűkkel. Hát... nem csoda, ha borító alapján ítéltem meg a könyvet.