Cormac McCarthy: Az út

„Ha ​​a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg."

Hamu szitál folyton a láthatatlan égből, ahol a nap többé sosem mutatja meg arcát az elpusztult világnak. A „vég” után apa és fia bandukolnak éhezve és fázva az úton, keresve a maradék kis jót, ami túlélhette a pusztulást. Az anya már föladta a keresést. A férfi pisztolyában már csak két golyó van, ami kevés az ellenség legyőzéséhez, viszont éppen elegendő önmaguk legyőzéséhez és az Isten végső megtagadásához. Vajon mikor tudnak teljesen lemondani a reményről és vajon képes-e a férfi ennyire drasztikus módon „megmenteni” fiát a rosszabb haláltól? A Földön, ahol az emberi élet az utolsó, a ragadozók saját fajtájukra vetemednek. Apa és fia vérengző szerencsétlenek közt próbál eljutni az óceánpartra egy új élet reményében, és ha ez a vágyuk sem teljesül, legalább végre föladhatják…
Cormac McCarthy a felkavaró történet kegyetlen kulisszái közt, egy apa-fiú kapcsolat felejthetetlen dialógusaiban kérdez rá az ember alapvető értékeire: a hit, a remény és a szeretet erejére. Ám a válaszokat ezúttal is olvasóira bízza. Megrendítő utópiája 2007-ben elnyerte a Pulitzer-díjat.

A regény az angol Times által összeállított „az elmúlt évtized 100 legjobb könyve” listáján az első helyet érdemelte ki.

Húha, elég nehéz elkezdeni egy véleményt erről a könyvről. Kezdjük a legelején, talán. Úgy találtam rá erre a könyvre, hogy papír alapú olvasmány után néztem, megpillantottam a szüleim könyvespolcán. Azonnal megfogott a borító, főleg a „Pulitzer-díjas”, „New York Times bestseller” és a többi reklámszöveg. Mivel vékony is és a szöveg ahhoz képest kevés benne, azonnal nekiugrottam.

            A könyv a jövőben játszódik. Keveset tudunk arról, hogyan következett be az apokalipszis, mindenesetre egy apuka a kisfiával vándorol. Sajnos én nem jöttem rá, hova mennek (jó, azt tudjuk, hogy a tengerhez), de ők a jók. A világban nagyon kevés ember maradt, mindenhol halottakba botlanak, s az emberek létfenntartó ösztöne nagyobb, mint bármi más érzelem. Sok szenvedéssel és félelemmel néznek szembe, míg…

            Maga a könyv lényege szerintem a hangulat lefestése. A kilátástalanságé, a helyzeté, a világ végéé, a halálé és a fényé. Életé. Rengeteg tájleírás van benne. Tökéletesen festi le nekünk a környezetet, sokkal könnyebb elképzelni, mint bármely más könyvben. Az sem nehezíti meg a dolgot, hogy mindennek vége, és a két szereplő egyedül vándorolnak.

            Ami még a tájleíráson kívül fontos, az az apa-fiú kapcsolat. Olvastam már olyan könyvet, ahol a szereplők egy része egyszerűen csak fiú és lány volt. (Madarak a dobozban) Itt sincs senkinek neve, az apa nemes egyszerűséggel Az apa, vagy A férfi, a fiú pedig A fiú. Számomra ennek a lényege nem az, hogy személytelenné tegye az író a szereplőket, sokkal inkább a jövő egy groteszk változatára hívja fel a figyelmünket. Ha nem tudjuk valaki nevét, sokkal könnyebb elfelejteni, megválni tőle, könnyebb gondolkozni róla. Könnyebb elítélni. Bárkit a helyébe lehet képzelni az adott szereplőnek, semlegessé, sebezhetőbbé válik az által, hogy nincs neve. Távolabb, mégis közelebb van az olvasóhoz.

            Visszatérve az apa-fiú közti kapocsra: baromi bonyolult és nehéz. Gondoljunk csak bele! Egy olyan világban élni, ahol nincsenek társaid, barátaid, veled egykorú gyerekek. Csak az édesapád van, akitől sokat tanulhatsz, de nem a cipő bekötését vagy a fogmosást, hanem a keresgélést és a fegyver használatát. A gyerek tiszta jelkép szinte minden irodalmi alkotásban, és itt is ő a tűz őrzője, bármit is jelentsen ez az olvasó számára. Az apa még a rendes világot is ismerte, és hatalmas veszteség volt számára, hogy mindent, amit ismert elvesztett. A feleségét is. Sokkal nehezebb úgy helytállni a világban, hogy tudod, milyen volt. Nagyobb teher nehezedhet a válladra egy gyerek által. Ő maga sem tudja túlélni, hát akkor hogyan vigyázzon a gyerekre? Mégis, mindvégig összhangban vannak, és valami hihetetlenül tömör, őszinte a kapcsolatuk. Mind a ketten keménynek szeretnének látszani, de rettentően védik a másikat, és ez csak a kritikus helyzetekben mutatkozik meg feltűnően.

            Bevallom emberesen, volt egy igen hosszú szünet a könyv olvasása közben. Mikor elkezdtem olvasni, nem mondanám, hogy azonnal beletemetkeztem volna a világba. Tulajdonképpen… elég nyomasztó és nehéz olvasmánynak tartottam a napsütéses idő mellett, így szüneteltettem egy darabig. (a könyvjelzőt természetesen végig benne hagyva, hogy folytatni tudjam) Egy nap aztán újból kézbe vettem (kb. egy hónap múlva) és láss csodát, napokon belül be is fejeztem! Azt hiszem, ezt a könyvet elég nehéz rövid idő alatt kiolvasni a rövidsége ellenére.

            Egy picit megemlítem a formáját, ami számomra nem volt szokatlan, mégsem egy átlagos kinézet. Nem voltak fejezetek, csupán kis szünetekkel választották el egymástól a hasábokat. A pontokon kívül nem tartalmazott más írásjelet, ami zaklatottságot jelenthet, sietséget, ugyanakkor egy mérhetetlen másságot, furcsaságot, ami a világot jellemzi. Talán ez a forma is egy kicsit távolabb visz minket a valóságtól, meg úgy magától a könyvtől. A párbeszédekhez, amikből amúgy kevés van, nem használ kötőjelet, sokszor azt sem tudtam, hol kezdődik egy párbeszéd.

            Mindent összevetve, tényleg nehéz hosszú és kielégítő véleményt írni, de hát egy ilyen nehéz könyvtől mit vár az ember? A vége az mellen ütött, bár valahol érezhető volt. Sőt, több helyen találunk utalást a végére. Szerintem ez tipikusan az a könyv, ami a mély érzelmeken kívül sok dologról nem szól, konkrétumok nem derülnek ki, a karakterek nem sokat változnak és egy-két izgalmasabb résztől eltekintve nem tartalmaz sok eseményt. Mégis, olvasható és igenis megszerethető. Azoknak ajánlom, akik szeretik a mélyen szántó, kicsit filozofikusabb könyveket, vagy a világvégét.

A borítót, bármilyen országban legyen is az, csodásnak tartom! Ha a magyar filmes kiadás védőborítóját levesszük, egyszerű, fekete keménytáblás könyvet kapunk fehér, mimimalista betűkkel. Hát... nem csoda, ha borító alapján ítéltem meg a könyvet.