Madeleine Roux: Asylum - A bolyongó lélek

A New Hampshire Egyetem nyári kurzusa a tizenhat éves Dan Crawford számára több mint egy nyári tanfolyam valóságos mentőövet jelent a fiúnak. A gimnáziumban kiközösített Dan alig várja, hogy végre új barátokat szerezhessen az érettségi előtti utolsó nyári szünetben. New Hampshire-be érkezése után azonban megtudja, hogy a nyári kollégium épületét egykor elmegyógyintézetként használták, ráadásul nem is akármilyen betegeket kezeltek ott; kivétel nélkül minden kezelt pszichopata bűnöző volt. Dan újdonsült barátaival, Abbyvel és Jordannel felfedező útra indul a nyugtalanító kollégium alagsorában lezárt titkos épületszárnyban, ahol hamar rájönnek, hogy nem véletlenül kerültek mindhárman épp oda. Lassacskán felfedik az intézet félelmetes múltjának titkát, miközben néhány titok nem véletlenül nyílik meg előttük a feltáratlan múltból.

Hű. :D Oké. Szóval. Ezt a könyvet, mily meglepő, a fa alatt találtam karácsony reggelén. És, mondanom sem kell, azonnal nekiültem. Pedig nem olvasok kettőnél több könyvet egyszerre, de most igen :D Legalább rekord idő alatt kiolvastam.

            Dan úgy döntött, nyári egyetemi táborba utazik New Hampshirebe a Brookline egyetemre. Mivel az iskola épületét újítják, a táborozókat egy régi épületben szállásolják el, melyet az iskola megvett, ám régen elmegyógyintézet volt. Dan hamar megismerkedik Jordannel, a meleg és menő sráccal, valamint Abby-vel, a csinos művésszel. Az öt hetes tábor jól indul, Dan szobatársa a csöndes, sosem-otthon-levős Felix. Igaz, hogy Dan rögtön az első nap egy képet talál a szobájában, de először nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget. Kiderül, hogy az alagsorban van egy elzárt iroda, tele régi kacatokkal, amik még az elmegyógyintézetből maradtak meg. Dan, Abby és Jordan jó tizenévesekhez híven azonnal odamennek kutakodni, és itt kezdődnek az izgalmak. A Brookline egyetem nyugodt életét ismeretlenül írt levelek, SMS-ek, furcsa véletlenek és gyilkosságok zavarják meg.

            A jól sikerült bevezető után azért elmesélem, hogy olvastam ennél ijesztőbb könyvet. (Madarak a dobozban) Nem volt annyira para, mint amire számítottam, de ahhoz elég volt, hogy minden hangtól megijedjek. Az újév első napjának felét egyedül töltöttem itthon, tehát a barátnőim kitoloncolása és a szüleim vidéki bulizásról való hazatérése között olvastam. Kicsit rosszul tettem, ugyanis, hiába világos a lakás, minden nesztől megijedtem. Az alap sztori elég rémesen hangzik, és azért voltak részek, amikor visszatartottam a levegőt… :D Nem a legjobb horror-sztori, de kezdőknek, haladóknak, félősöknek meg bárkinek azért jól jöhet.

            Az írónő stílusa baromi jó volt. Tök jól el lehetett képzelni a helyszíneket, oda tudtam magam képzelni a koli udvarára napfényes időben, a városkába esőben, az alagsorba a poshadt levegőbe, és kedvenc helyszínemre, az ebédlőbe. Mindig szerettem az amerikai menza leírásokat (Anna és a francia csók) mert éhes leszek tőlük, és rájövök, itthon csak kenyér és párizsi van. L Szerettem tehát a tökéletes leírásokat, voltak jellegzetességek, pl. poshadt levegő, körvonal a porban. Ezt persze más írók is használják, de itt valahogy olyan tipikus volt, és minden fejezethez illett. (háttérsztori: most félek, mert megreccsent a lépcső) Szerettem a gondolatmeneteket. Dan elég sokat filozofál, amikor nyomoz, de ezek a részek nem voltak unalmasak, mégis minden lényeges infót tartalmaztak.

            Olykor úgy éreztem, kiszámítható a krimis vonal. Szerettem volna, ha a megszokott horror téma (elmegyógyintézet) mellett valami izgisebb véget kapunk. A cselekmény változatos volt, fordulatos meg minden, de én már a felénél sejtettem, kivel van a baj és ki micsoda. Pedig kezdő krimi olvasó vagyok. Nyilván voltak olyan jelenetek, melyek megleptek, de a lényeget előre tudtam. Ami, teszem hozzá, nem vont le sokat az élvezetből, mert máshogy történtek a dolgok, mint elképzeltem.

            Na, ezen értelmetlen megfogalmazások után, térjünk át a szereplőkre. Mivel ez egy trilógia első kötete volt, amolyan bevezetésként szolgált. A szereplők nincsenek annyira elmélyítve, mint ahogyan esetleg más könyvekben megszokhattuk. Megértem, hogy ez feltétlenül a karakterekről szólt, az alapos megismerésükhöz túl rövid volt a könyv, de néhol hiányoltam valami kis szikrát. Kezdem rögtön Jordannel. Ez a fiú az elején a vicces, csipkelődős énjétől volt szerethető, s nem mellesleg meleg is. Azt gondoltam, nem kell elmélyíteni ezt a szálat, mert tényleg nem a szexuális beállítottsága a lényeg egy személynek. Mégis hiányoltam Jordan személyiségének fejlődését, keveset kaptam belőle. Szerettem volna, ha ő a vicces, kedves meleg csávó, vagy van valami saját személyisége… sajnos, ez nem így történt. Meg lehet kövezni, hiszen bármennyire szerettem Jordant, valahogy nem állt össze a fejemben a jelleme.

            Számomra ugyanez volt a helyzet Abbyvel, bár ő valamennyivel jobban ki van dolgozva. Látom benne a potenciát, az okos, Dannek megfelelő lányt, aki megértő, és így tovább. Imádtam a könyvet, tényleg élveztem nagyon, de össze-vissza volt. Kicsit kidolgozatlan, ami furán hangzik, mert amúgy egy nagyon összetett rejtélyről szól. Sok kérdés merül fel, a legtöbbre kapunk választ, mégis… túl gyors, túl hirtelen jön és megy minden. Ez elszomorított, mert, mint említettem, az alapsztori tök jó, a helyszín sem rossz, de valahogy… túl sok volt és mégis túl kevés ez így az első részre.

            Az Asylum című könyv egy nagyon jó történet, tele képekkel, jó kis leírásokkal, fordulatos cselekménnyel. Kell neki egy kis idő, míg kialakul, de arra ott van a másik két kötet, hiszen ez még csak az első része volt a trilógiának. Szép kis történet fog belőle kerekedni, alig várom a következő részt.

Ha borító alapján kellett volna megvennem... nos, akkor megvettem volna. :) Nem véletlenül volt a fa alatt. Na, de. A borító kellően ijesztő és sejtelmes. Tökéletesen megoldották azt, hogy a lány arcca ne látszódjon teljesen, de azért a vonásait sejtesse. Egyszóval, a borító színei, felépítése és egésze nagyon jó.

Cormac McCarthy: Az út

„Ha ​​a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg."

Hamu szitál folyton a láthatatlan égből, ahol a nap többé sosem mutatja meg arcát az elpusztult világnak. A „vég” után apa és fia bandukolnak éhezve és fázva az úton, keresve a maradék kis jót, ami túlélhette a pusztulást. Az anya már föladta a keresést. A férfi pisztolyában már csak két golyó van, ami kevés az ellenség legyőzéséhez, viszont éppen elegendő önmaguk legyőzéséhez és az Isten végső megtagadásához. Vajon mikor tudnak teljesen lemondani a reményről és vajon képes-e a férfi ennyire drasztikus módon „megmenteni” fiát a rosszabb haláltól? A Földön, ahol az emberi élet az utolsó, a ragadozók saját fajtájukra vetemednek. Apa és fia vérengző szerencsétlenek közt próbál eljutni az óceánpartra egy új élet reményében, és ha ez a vágyuk sem teljesül, legalább végre föladhatják…
Cormac McCarthy a felkavaró történet kegyetlen kulisszái közt, egy apa-fiú kapcsolat felejthetetlen dialógusaiban kérdez rá az ember alapvető értékeire: a hit, a remény és a szeretet erejére. Ám a válaszokat ezúttal is olvasóira bízza. Megrendítő utópiája 2007-ben elnyerte a Pulitzer-díjat.

A regény az angol Times által összeállított „az elmúlt évtized 100 legjobb könyve” listáján az első helyet érdemelte ki.

Húha, elég nehéz elkezdeni egy véleményt erről a könyvről. Kezdjük a legelején, talán. Úgy találtam rá erre a könyvre, hogy papír alapú olvasmány után néztem, megpillantottam a szüleim könyvespolcán. Azonnal megfogott a borító, főleg a „Pulitzer-díjas”, „New York Times bestseller” és a többi reklámszöveg. Mivel vékony is és a szöveg ahhoz képest kevés benne, azonnal nekiugrottam.

            A könyv a jövőben játszódik. Keveset tudunk arról, hogyan következett be az apokalipszis, mindenesetre egy apuka a kisfiával vándorol. Sajnos én nem jöttem rá, hova mennek (jó, azt tudjuk, hogy a tengerhez), de ők a jók. A világban nagyon kevés ember maradt, mindenhol halottakba botlanak, s az emberek létfenntartó ösztöne nagyobb, mint bármi más érzelem. Sok szenvedéssel és félelemmel néznek szembe, míg…

            Maga a könyv lényege szerintem a hangulat lefestése. A kilátástalanságé, a helyzeté, a világ végéé, a halálé és a fényé. Életé. Rengeteg tájleírás van benne. Tökéletesen festi le nekünk a környezetet, sokkal könnyebb elképzelni, mint bármely más könyvben. Az sem nehezíti meg a dolgot, hogy mindennek vége, és a két szereplő egyedül vándorolnak.

            Ami még a tájleíráson kívül fontos, az az apa-fiú kapcsolat. Olvastam már olyan könyvet, ahol a szereplők egy része egyszerűen csak fiú és lány volt. (Madarak a dobozban) Itt sincs senkinek neve, az apa nemes egyszerűséggel Az apa, vagy A férfi, a fiú pedig A fiú. Számomra ennek a lényege nem az, hogy személytelenné tegye az író a szereplőket, sokkal inkább a jövő egy groteszk változatára hívja fel a figyelmünket. Ha nem tudjuk valaki nevét, sokkal könnyebb elfelejteni, megválni tőle, könnyebb gondolkozni róla. Könnyebb elítélni. Bárkit a helyébe lehet képzelni az adott szereplőnek, semlegessé, sebezhetőbbé válik az által, hogy nincs neve. Távolabb, mégis közelebb van az olvasóhoz.

            Visszatérve az apa-fiú közti kapocsra: baromi bonyolult és nehéz. Gondoljunk csak bele! Egy olyan világban élni, ahol nincsenek társaid, barátaid, veled egykorú gyerekek. Csak az édesapád van, akitől sokat tanulhatsz, de nem a cipő bekötését vagy a fogmosást, hanem a keresgélést és a fegyver használatát. A gyerek tiszta jelkép szinte minden irodalmi alkotásban, és itt is ő a tűz őrzője, bármit is jelentsen ez az olvasó számára. Az apa még a rendes világot is ismerte, és hatalmas veszteség volt számára, hogy mindent, amit ismert elvesztett. A feleségét is. Sokkal nehezebb úgy helytállni a világban, hogy tudod, milyen volt. Nagyobb teher nehezedhet a válladra egy gyerek által. Ő maga sem tudja túlélni, hát akkor hogyan vigyázzon a gyerekre? Mégis, mindvégig összhangban vannak, és valami hihetetlenül tömör, őszinte a kapcsolatuk. Mind a ketten keménynek szeretnének látszani, de rettentően védik a másikat, és ez csak a kritikus helyzetekben mutatkozik meg feltűnően.

            Bevallom emberesen, volt egy igen hosszú szünet a könyv olvasása közben. Mikor elkezdtem olvasni, nem mondanám, hogy azonnal beletemetkeztem volna a világba. Tulajdonképpen… elég nyomasztó és nehéz olvasmánynak tartottam a napsütéses idő mellett, így szüneteltettem egy darabig. (a könyvjelzőt természetesen végig benne hagyva, hogy folytatni tudjam) Egy nap aztán újból kézbe vettem (kb. egy hónap múlva) és láss csodát, napokon belül be is fejeztem! Azt hiszem, ezt a könyvet elég nehéz rövid idő alatt kiolvasni a rövidsége ellenére.

            Egy picit megemlítem a formáját, ami számomra nem volt szokatlan, mégsem egy átlagos kinézet. Nem voltak fejezetek, csupán kis szünetekkel választották el egymástól a hasábokat. A pontokon kívül nem tartalmazott más írásjelet, ami zaklatottságot jelenthet, sietséget, ugyanakkor egy mérhetetlen másságot, furcsaságot, ami a világot jellemzi. Talán ez a forma is egy kicsit távolabb visz minket a valóságtól, meg úgy magától a könyvtől. A párbeszédekhez, amikből amúgy kevés van, nem használ kötőjelet, sokszor azt sem tudtam, hol kezdődik egy párbeszéd.

            Mindent összevetve, tényleg nehéz hosszú és kielégítő véleményt írni, de hát egy ilyen nehéz könyvtől mit vár az ember? A vége az mellen ütött, bár valahol érezhető volt. Sőt, több helyen találunk utalást a végére. Szerintem ez tipikusan az a könyv, ami a mély érzelmeken kívül sok dologról nem szól, konkrétumok nem derülnek ki, a karakterek nem sokat változnak és egy-két izgalmasabb résztől eltekintve nem tartalmaz sok eseményt. Mégis, olvasható és igenis megszerethető. Azoknak ajánlom, akik szeretik a mélyen szántó, kicsit filozofikusabb könyveket, vagy a világvégét.

A borítót, bármilyen országban legyen is az, csodásnak tartom! Ha a magyar filmes kiadás védőborítóját levesszük, egyszerű, fekete keménytáblás könyvet kapunk fehér, mimimalista betűkkel. Hát... nem csoda, ha borító alapján ítéltem meg a könyvet. 

Markus Zusak: A könyvtolvaj

1939, a náci Németország
A Halálnak sohasem volt még ennyi dolga, de ő már tudja, hogy ez még csak a kezdet. Mert a Halál bölcs és kíváncsi, szeretne mindent tudni az emberekről. Együtt is érez velük, ha csak ideje engedi.
Ő meséli el ezt a történetet, amely egy német kislányról, Lieselről, a családjáról és a barátairól szól. Meg fanatikus németekről. És egy zsidó fiúról, akit a háború alatt egy pincében rejtegetnek.
Liesel imád olvasni, és ha csak teheti, könyveket lop. De a legkedvesebb könyve az, amit a pincében rejtőzködő zsidó fiú ír neki.
És egyszer csak hullani kezdenek a bombák.

 2005-ben jelent meg az ausztrál író regénye, amely az egész világon bestseller lett, és számos díjat nyert el. 2013-ban mutatták be a belőle készült filmet Brian Percival rendezésében.
Zusak könyve már most klasszikus: megható, elgondolkodtató, felejthetetlen.

Szerintem sosem késő elkezdeni olyan könyveket olvasni, mint EZ. Csupa nagybetűvel. A legtöbb ember nem igazán rajong a történelmi regényekért, és a második világháború sem tartozik a legkönnyebb témák közé, ez a regény mégis úgy adja át nekünk az ismereteket, hogy közben nem unalmas és száraz.

            Liesel Meminger az öccsével és édesanyjával Molching felé tartanak, hogy a két kisgyerek nevelőszülőkhöz kerülhessen. Út közben a kisfiút köhögő roham kapja el, és meghal. A testet kénytelenek a havas, fagyott földbe temetni. Liesel talál a földön egy könyvet, a Sírásók kézikönyvét, és ez indítja el a Könyvtolvaj karrierjét.

            Mondhatnám, hogy a könyv szomorúvá tesz és a végén sír az ember, de nem feltétlenül e miatt a hangulat miatt tenném kötelezővé az elolvasását. A zsidók elhurcolása, a náci Németország működése, az egyszerű, szegény városok túlélése és Hitler uralma mind szerepelnek ebben a könyvben egy kislány szemén keresztül, de mégsem esik az író túlzásokba. Inkább Molching, azon belül is Liesel élete a lényeg, az ő meglátásai és személyes tapasztalatai. Egy kislány, aki olyan időszakban született, amikor nem volt a legjobb gyereknek lenni, mégis meg tudta őrizni a tisztaságát és a szépségét. A gyerekkorát, amit nem más töltött ki, mint az iskola, a mosónő nevelőanyjának való segítés, olvasás, az utcai focimeccsek, s később a lopás. A szeretet.

            Elég nyálasan hangzik, de nem az. Ez a könyv, ha nem azokban az években játszódna, akkor is megható lenne. Már csak maga a karakterfejlődések, a fordulatok, az emberi ösztönök és álmok is emberségesek. És minden annyira egyszerű és sorsszerű.

            Nagyon fontos megemlíteni a beszélőt is, hiszen szinte rögtön az elején kiderül, hogy nem egy megszokott személy írja le a történteket. Minden a színekkel kezdődik, és ez sokszor feltűnik még a könyvben. Milyen színű az ég? Milyen színű egy emberi lélek? Ki az, aki a halandóságunkat jobban meg tudja fogalmazni, mint maga a Halál? Igen igen, ő a beszélő, és nem is akármilyen. Magát a könyvet Liesel írta, a Halál elolvasta és kicsit átdolgozta, hozzáfűzött még plusz információkat, amiket nagyon ügyesen csinált. Olyan tökéletes felépítése volt ennek a könyvnek, amin meglepődtem. Illetve, tudtam, hogy jó lesz, de befejezni és aztán gondolkozni rajta, majd ismét beleolvasni, aztán örülni. Komolyan, ti olvastatok már olyat, amikor a Halál mesél? Mármint… a Halál jön a kaszájával meg a fekete lepleivel, szarkasztikusan kiröhög aztán lelép a lelkeddel minden teketória nélkül. Aha, ja. Markus Zusak szerint a Halálnak is lehetnek érzései, hiszen olyan szavakat ad a szájába, olyan mozzanatokat ismertet az életéből, amiből csak azt a következtetést lehet levonni: Vannak érzései.

            Azt hiszem, ejtek pár szót a csodásan felépített, összerakott szerkezetről. A fejezetek hosszan éppen megfelelő, vannak rövidek, kicsit hosszabbak, de alapból olvasható. Ez fontos szempont, hiszen nem szeretem egy fejezet közepén abbahagyni a könyvet, de ha egy fejezet 200 oldal, az nagyban megnehezít engem ebben. Mint említettem, maga Liesel írta meg az életét, s ezt a könyvet vette alapul a Halál. Éppen ezért a Könyvtolvaj tíz kisebb részből áll, mindegyik címe megegyezik egy könyvvel, melynek fontos szerepe volt Liesel életében. A kedvenc részem talán a vége volt, ami egy gyönyörű lezárást jelent. A Halál egy kicsit összefoglalja Liesellel való kapcsolatát, elmesél egy rövid sztorit egy fontos szereplőről, egyszóval megnyugtat minket és a teljesség érzését adja át nekünk.

            Úgy érzem, a szereplőkről nem tudok beszélni. Egy kis idő eltelt már a könyv letétele óta, de a szívemhez nőtt mindenki. Liesel.  Ő egy különleges és tényleg tökéletes női főszereplő. Nála jobbat, öszintébbet, tisztábbat és szerethetőbbet nem is kívánhatna magának egy olvasó. Gyerek, tehát adott a legtöbb jó tulajdonsága, de mégis felnőttként kell viselkednie. Ezt nem csak a környezete befolyásolja, hanem a kor is, amibe beleszületett. Papa. Hans Hubermann egy áldott jó lélek, aki önérzetes, szereti az embereket, nyugodt és mindig a számára helyes utat követi. Hans mindvégig Liesel mellett áll, és amit a múltja alapján elmondhatunk róla, az is mind csupa jó. Nem igazán változik meg a könyv folyamán, ugyanolyan kedves és szeretetre méltó ember marad végig, aki nagyon jól ért Liesel nyelvén. Mama. Rosa Hubermann a kezdetek kezdetén nem egy túl pozitív szereplő, hiszen a mosónő erélyes, hangos és trágár, mégis lesz benne a fordulatok hatására egy melegszívűség, már-már szerethető karakter válik belőle. Sőt, megkedveltem, hiszen valahol ott bujkál benne az anyai szeretet és gondoskodás. Max. A zsidó fiút a Hubermann család bújtatja, egy régi ígéret miatt. Max kénytelen a pincében lakni, és szinte sosem mutatkozni a felszínen, de még így is hatalmas teher és veszély a családnak. Ábrándos, örökké bosszút akar állni a Führeren, intelligens és szeretetre méltó. Remek a képzelőereje, és megérti Lieselt, akár egy örök gyerek. Rudy. A fiú, aki úgy néz ki, mint egy igazi árja német, azonnal szívébe fogadja Lieselt, és talán túlságosan is megszereti. Játékos, okos, hirtelen természetű és mindenben benne van. Amit elhatároz, azt véghez is viszi, kiáll az igazáért és másokért,  fel meri vállalni a véleményét. Azonnal megszerettem őt, ahogyan a többi szereplőt is. Mind tökéletesek, tökéletesen emberiek voltak.

            Már tudtam, mi lesz a könyv vége, de valamiért mégis megrendültem. Az író olyan egyszerűen rombolta széjjel a törékenyen felépített világot, és őszintén bevallom, sírtam egy kicsit. Azt hiszem, a szomorú és bátor végkifejlet ellenére egy szépen lezárt, kerek, valahol boldog könyvet kaptunk.

            Sosem szeretek hosszú könyvet elkezdeni olvasni. Félek, megunom és nem fejezem be. Itt azonban szó sem volt erről, hamar elolvastam. Megszerettem. Mindenkinek ajánlom, azt hiszem, lassan kötelező olvasmány lesz az iskolákban, hiszen annyi érték van benne. Markus Zusak kitűnő író.

A borító szép, egyszerű, a megjelnés évéhez képest régebbinek tűnik. Egy picike dolog zavart csak: a Halált a leírások alapján nem így képzelem el.  

A film extrém jó volt! Tökéletes volt a szereplőválogatás, a hangulata, az egyes részek megoldása. Néhány részletet kihagytak belőle, de sebaj, ez az a pillanat, amikor eltekintek a zsörtölődéstől. Kulisszatitok még, hogy a filmet hamarabb láttam, de a könyv még ÍGY IS élvezhető volt!!

Kelly Oram: Szívzűrterápia strébereknek

Avery gyakorlatilag születése óta szerelmes a legjobb barátjába. Aidennek ugyan fogalma sincs erről, a lány mégis vígan tervezgeti közös jövőjüket. Egész addig, amíg a srác közli, hogy barátnője van… Mit lép erre a stréber Avery? Hát igazi kocka módjára a tudományba menekül: egy sor társadalmi kísérlettel akarja ­bebizonyítani, hogy az összetört szív csak akkor gyógyul be, ha az ember előbb túljut a gyász hét fázisán. Csakhogy a kivitelezéshez szüksége van egy független külső megfigyelőre — itt lép a képbe Aiden bátyja. A csöppet sem stréber Grayson olyan dolgokra veszi rá a gátlásos lányt, amiket korábban álmában sem mert volna megtenni. A suli alfahímje és a legnagyobb stréber egyre több időt tölt együtt — persze kizárólag a tudomány érdekében! —, és közben egy egészen új kísérlet veszi kezdetét…

Most fejeztem be ezt a könyvet, amit határozott céllal vettem a kezembe. Mostanában elég sok komoly könyvet bújtam, amik nehezek és tömények voltak számomra, ezért szükségem volt egy rövid, romantikus könyvre. Mint a legtöbb LOL könyv, ez is tipikusan ifjúsági regény, tipikus klisékkel, fordulatokkal, amiket már megszerettünk. Nem csalódtam, egy nap alatt elolvastam. Ez nagy teljesítmény, még akkor is, ha viszonylag rövid és elég könnyed a témája.

            Avery Shaw egy pánikbetegséggel küszködő zseni palánta. Gyerekkorától fogva legjobb barátja Aiden Kennedy, aki összetöri a szívét, hiszen Avery szerelmes Aidenbe, de a fiúnak barátnője lesz. A lány elhatározza, hogy az az évi tudós vásárra előadást készít arról, hogyan éli át a gyász hét szakaszát, hiszen valahol eltemette magában ezt a kapcsolatot. Segítségére volt külső szemlélőként Aiden bátyja, Grayson. A csavar az egészben a majdnem szerelmi háromszög, ami persze megoldódik.

            Számomra a legelső dolog fura volt, hogy Grayson a neve a fiúnak. Elég élénken él bennem a Will&Will című könyv, ahol az egyik Willt Graysonnak hívták, így néha nehéz volt tőle elvonatkoztatni. Egy idő után azonban hozzá lehet szokni. A nevekre viszont nagyon rá vagyok kattanva, és az a név, hogy Aiden… hát a szerelmem lett a neve.

            Az elején úgy éreztem, kinőttem ebből a műfajból. Voltak kétségeim, főleg a történet hirtelen csavarját követően, amitől kiszámítható, gyors és lehetetlen volt. Azt hittem, nem fog tetszeni, de a végén belelovalltam magam, és ezért végeztem ilyen gyorsan. Kíváncsi voltam a teljesen egyértelműre: mi fog történni?

            Mivel ez egy tudományos kísérlet volt, maguk a fejezetek is a gyász szakaszainak neveit kapták. Voltak benne tudományos megközelítések, főleg a párbeszédekben. Fontos, hogy a könyv nem a kutatás anyagát tartalmazza, csak a sztorit. Két szemszögből is. Bizony, méghozzá Avery és Grayson mesél nekünk, amit rettentően élveztem, mert két teljesen különböző karaktert kaptunk, akik ráadásul nagyon különböző stílusúak. (Grayson fan lettem) Grayson ráadásul néha kiszólt a regényből, mintha tudná, hogy mi ezt olvassuk. Ezektől a pillanatoktól lett igazán közvetlen a hangvétel, és tudott hozzánőni a szívünkhöz a fiú elég hamar.

            Avery és a Kennedy tesók mamái legjobb barátnők. Avery és Aiden egy napon születtek, örökké együtt lógtak, ami miatt Avery más fiú-lány kapcsolatot nem ismer. Ezért hiszi magát szerelmesnek, s Aiden s éppen ezért vágyik más lányokra (Mindyre). Avery Graysonra viszont csak úgy tekintett, mint egy undorító, büfögő nagytesóra, de Grayson is a húgaként kezelte Averyt. Amikor Aiden összetöri a lány szívét, a szerepek felcserélődnek, és Grayson hirtelen szerelmes lesz Averybe. Nekem túl gyors és túl hirtelen volt ez a váltás. Főleg azt éreztem túlzásnak, hogy Grayson nem szereti az öccsét, mert az megbántotta Averyt. Nem éreztem a két érzés között az átmenetet, hiába a vicces jelenetek, amikor Grayson rájön az érzelmeire. Rögtön e miatt a negatívum miatt le akartam mondani a könyvről.

            Viszont, a lezárás kárpótolt, hiszen gyönyörű véget kaptunk. A gyász utolsó szakasza a megbékélés, amikor Avey és Aiden mindent megbeszélnek egymással, minden kérdésre válaszolnak, tiszta és érthető a helyzet mind a kettejük részéről. Szép és kerek, tökéletes. Ha pedig mindez nem lenne elég, kapunk ez pár hónappal későbbi epilógust, hogy mi történt minden fontosabb esemény után.

            Mivel egy rövid és laza könyv volt, nehéz bármit mondani róla. Azt hittem időpocsékolás elolvasni ezt, hiszen nem volt tervben, de mindenképpen megérte elolvasni a hangulata miatt. Néha éreztem kilengéseket a hirtelen karakterváltozásokban (főleg Grayson. de imádom ♥♥) Azt is tudom, hogy Avery pszichésen beteg, szorong, de néha egy hajszálnyit erősnek éreztem a kesergéseit.

            Néha átugráltunk heteket, napokat, amitől a sztori nem lett száraz és unalmas. Miközben olvasod, ez mind tökéletesnek tűnik. Nem azt mondom, hogy a legtökéletesebb könyv, de minden benne van. Szerelem, vicces, jó fej barátok, csalódás, jó fej szülök, gimnáziumi ellentmondások, hierarchia, programok.

            Szerettem a tipikus párhuzamot a szürke tudós egérke és a menő focista között. Élveztem, hogy az írónő lerombolja az előítéleteket, és a menők is kedvesek, a kockák is menők, egymás mellé tudnak csapódni, közös eseményeken részt venni, elfogadják a másikat. Tetszett a kicsi pszichológiai háttér, ahogy Avery betegségét próbálták kiküszöbölni. Az az egymásra figyelés és szeretet, amivel a számára idegen, menő lányok tették. A humor, amivel a helyzeteket kezelték. Tényleg eszméletlenül közhelyes dolgok is szerepeltek benne, de éppen ez tette szerethetővé és nem átlagossá.

                        Tulajdonképpen mindent összevetve nekem is kell egy Grayson, egy tudós klub, közös zuhanyzás és ennyire csodás barátok. (oké, a barátok kipipálva) Tipikus nyári olvasmány, vagy hétvégi, szüneti, bármilyen rövid utazáshoz jó, pár óra alatt befejezhető és könnyed felüdülést nyújt. Hihetetlen, mennyire lehet élvezni egy ennyire egyszerű könyvet, mint ezt. :)

Borító:  Cuki. Ez a legjobb szó rá. Valószínűleg nem ez alapján olvastam el.