Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk

Fülszöveg: A Phenjani Műszaki Egyetem hallgatói – az észak-koreai uralkodó osztály gyermekei – naponta háromszor szabályos sorokban masíroznak az étkezőbe, Észak-Koreát és vezetőjét dicsőítő dalokat énekelve: „Nélküled mi sem vagyunk, Nélküled nincsen hazánk.” Megdöbbentő jelenet, de Kim Suki lassanként ráhangolódik a dallamra, és anélkül, hogy észrevenné, maga is dúdolni kezdi.

A könyv amerikai–dél-koreai szerzője egy olyan intézményben vállalt angoltanári állást, ahol minden terem faláról Kim Ir Szen és Kim Dzsongil portréi néznek le rá szenvtelen pillantással. Az élet itt magányos és klausztrofóbiás hangulatú, különösen Kim Suki számára: minden egyes levelét cenzúrázzák, jegyzeteit és fotóit pedig el kell rejtenie a felügyelők, sőt saját kollégái, az evangélikus misszionáriusok elől is.

A Nélküled mi sem vagyunk megindító és ritka bepillantást kínál a világ egyik legzártabb országába, és azoknak a kivételezett fiataloknak az életébe, akik egyszerre a rendszer katonái és rabszolgái.

Írónő: Bár Suki Kim írónőről sok dolgot találtam az interneten, mégis úgy gondoltam, keressétek meg a honlapját, érdekes nagyon, főleg a videó, melybe képeket is illesztett Észak-Koreáról.

Vélemény: Elmentünk vásárolni, és a kérdésre, hogy hova kell még bemenni, azonnal rávágtam: Könyvesbolt! A polcok között sétálgatva persze automatikusan leszedtem a nekem tetsző regényeket, amik, nem meglepő módon, majdnem mind történelmiek voltak. Megtaláltam A lány hét névvel című könyvet, és biztos voltam benne, ez kell nekem. Aztán eszembe jutott, hogy én valamikor a megjelenése körül le akartam csapni erre a könyvre, de ez valahogy elmaradt. Már menni készültünk, de a kedves eladóhölgy (aki tényleg nagyon türelmes volt) megkereste nekem ezt a gyöngyszemet. (Nem mellesleg ott álltam mellette, és nem vettem észre a polcon.) Boldogan tértem hát haza, és volt ami inspiráljon Zsuffa Tünde könyvének elolvasásában.

            Szóóóóval, én azt hittem, hogy ez egy nehéz könyv lesz. Illetve azt, hogy egy regény. Aztán pedig már azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, csak olvastam, és olvastam. Mindig csodáltam azokat az írókat, akik egy életrajzot, vagy tényekre alapuló regényeket olvasmányosan meg tudnak írni. Nos, Suki Kim egy fantasztikus írónő, aki csak azért tanított a cseppet sem veszélytelen Észak-Koreában, hogy ez a könyv megszülessen. Mintha missziójának tekintené, hogy erről a titkos és elzárt országról sok mindent felgöngyölítsen.

            Előre le kell szögeznem, hogy engem elég érdekes dolgok hoznak lázba. Nem elég, hogy a könyvekben majdnem mindig a rosszfiúnak szurkolok, és imádom a háborúkat, a halálról és mindenféle mítikus dologról szóló történeteket, nagyon vonzódok Észak-Koreához. Szinte minden létező cikket elolvastam róla, rengeteg dolognak néztem utána, és mániákusan el akarok oda utazni. Miért is hiányzott eddig ez a könyv nekem? Lássuk csak…

            Az elején én tényleg azt hittem, hogy sokkal nyersebb lesz és felsorolásszerű, mint az első fejezetek egyikében. Bár nekem ez a módja is bejött az információk közvetítésének, azért mégis jobb volt egy regényt olvasni. Bár nem is volt annyira regény sem, hiszen párbeszédek alig akadtak benne, mégis olvastatta magát.

            Számomra azért volt érdekes ez a könyv, mert Észak-Koreából alig tudunk valamit, itt viszont rengeteg dolog a felszínre kerül. A tanárnő maga Dél-Koreában született, és később költözött a családjával az Amerikai Egyesült Államokba. Mivel íróként dolgozott, szeretett volna Észak-Koreáról egy könyvet írni. Igen ám, de hogyan juthat be az országba, hogyan kerülhet közelebb az emberekhez, mindezt úgy, hogy az igazságot lássa és ne azt, amit a rezsim láttatni akar. Misszionárius tanárnak álcázta hát magát, és vállalkozott arra, hogy egy egyetemen tanítson, méghozzá a PME-n. Ez egy olyan egyetem fiatal férfiak számára, ahol angolt tanulhatnak anyanyelvi tanároktól, illetve maguk a tanárok is külföldiek. Így kerül ide Suki Kim, aki egy évig tanít itt. Nagyon megszereti a fiatalokat, akikről sok dolgot megtudunk, ám vannak kérdések, melyek számára, így sajnos számunkra is örök rejtély marad.

            Határozottan a kedvenc részem az, amikor az írónő felsorolja az íratlan szabályokat. Engem mindig is megdöbbentett ennek az országnak a szegénysége, elzártsága, de nem gondoltam volna, hogy a legelitebb egyetemen, ahol a felső réteg fiai tanulnak, nincs fűtés, áramkimaradásokkal küzdenek télen és minden nap ugyanazt eszik. A tanárok beszélgetéseit lehallgatják, átnézik az e-mail fiókjukat, és bármit, amit kiejtenek a szájukon az ellenük fordítható. Szerintem ez annyira durva, hogy már imádom!! Komolyan. Tényleg betegesen vonzódom ehhez az országhoz. Nem a legkirályabb hely, de mindenképpen el akarok jutni ide, még akkor is, ha én nem láthatok majd be a függöny mögé.

            Visszatérve a könyvre. A legjobb részt túltárgyaltuk, az írónő stílusa fantasztikus, nagyon jól elmagyaráz mindent az olvasónak. Egy kicsi történelem, kicsi gasztronómia, pszichológia és társadalomtudomány, és készen van életem egyik legmeghatározóbb könyve. Egy kicsit a vége nem tetszett, jó lett volna valami véleménynyilvánítás, összegzés, de teljesen megértem, miért történt így. Egyébként ez nem egy fordulatos, vagy tipikus könyves könyv. Na, ezt jól megmondtam.

            Egyébként tényleg minden percét imádtam a könyvnek, igaz nagyon néha döcögősen ment, de imádtam. Nem csak azért, mert érdekel a kultúra és ország, hanem izgalmas volt, és egy kicsit én is közelebb kerültem a tanítványokhoz. Bánt, hogy olyan hamar kiolvastam. Tényleg, nagyon jó volt.

            Még legutoljára elmondanám, hogy vannak képek is, és én egy kicsit másképp képzeltem el az egyetemet és a kampuszt. Esküszöm, a képeken barátságosabbnak tűnik, mint ahogyan elmeséli a könyv.

Borító: Borító bolond vagyok, de manapság már nem csak ez alapján ítélek, ugyanis ennek a könyvnek sem a legszebb a borítója, én mégis beleszerettem. Talán csak a történet miatt, mégis annyira belém égett, hogy egy év elteltével is emlékeztem rá tisztán.