Zsuffa Tünde: Angyal a földi pokolban

Fülszöveg: Az Angyal a földi pokolban című regény lehetne akár egy szerelmi történet a II. világháború idején, s ábrándozhatnánk egy apácák által nevelt bátor, de igen makacs nő és egy osztrák orvos sorsszerű egymásra találásáról. Ennél azonban sokkal többet nyújt a könyv. Olyan húsbavágó kérdéseket vet fel, melyeket a háború utáni kor politikai és hatalmi pozíciói kényszerítenek ki, melyek harcba állítják az embereket egymásal, és önmagukkal szemben is. Menni vagy maradni, tenni vagy lapulni, élni vagy meghalni…

Horthy Miklós testőrparancsnokának lánya, Balázsovich Antónia és Lucca Engel szerelme csak a rendszer által létrejött pokoli világ kórház biztos menedéket nyújtott számukra egymás megismeréséhez, nem adott azonban oltalmat a Vörös Hadsereg bevonulása ellen. Hiába álltak a Nemzetközi Vöröskereszt szolgálatában, nem kerülhették el saját kegyetlen sorsukat: míg Lucca egy szibériai lágerben küzdött az életéért, addig a budai úri lány a kommunista diktatúra kíméletlen igazságszolgáltatásával találta szemben magát, és vált nincstelenné.
1956 októberében a Sziklakórházban találkoznak újra. Vajon elég erős volt-e a szerelmük tizenkét év kínszenvedés, erőszak, megtorlás és kitelepítés után? A fel nem dolgozott tragédiák árnyékában képesek-e küzdeni közös jövőjükért, és helyesen dönt-e Antónia élete legfontosabb kérdésében: haza vagy szerelem?

Antológia, Lakitelek, 2015 
328 oldal, keménytáblás

Írónő: Zsuffa Tünde egy fejér megyei kisvárosban, Pusztaszabolcson nőtt fel, középiskolai tanulmányait is ott végezte. Egyetemre Budapesten és Bécsben járt. Teológiát, történelmet és német irodalmat hallgatott. Jelenleg az osztrák fővárosban él kisfiával. Paprika rummal című könyve 2012-ben jelent meg.

Vélemény: Érdekes volt befejezni a könyvet. Az utóbbi időben annyira nem volt időm olvasni, hogy teljesen hozzám nőtt. Most visszakerült a polcra. Fura lesz nélküle az élet.

            Az biztos, hogy előttem már az egész család elolvasta, ők ajánlották nekem már nagyon. Ideje volt. Rövidnek véltem, kicsit szerelmesnek, de ami a legfontosabb, történelminek. Bolondulok a töriért, azon belül a második világháború és a magyar történelem nagy kedvencem. Éppen kapóra jött nekem, hiszen a történet felölelt sok-sok évtizedet, a világháborútól kezdve az ’56-os forradalomig. Ez így volt kerek. Volt közben ugyan egy olvasói váltságom, de túléltem, röpke egy hónap után pedig az utolsó oldal végére értem.

            Balázsovich Antónia úri családból származik, az édesapja a budai testőrparancsnok. Boldogan éldegél a villájukban, miközben leánynevelő intézetbe jár az Irgalmas Rendi nővérekhez. Itt biztonságban van a kialakuló háború alatt, illetve gyakorolni tudja leendő munkáját is, az ápolást. Amikor az egyházi iskolákat megszüntetik, Antónia a leánylíceumban marad, és segít a háború sebesültek ellátásában. Az orvosi forgatagban találkozik Lucius Francisco Engel doktorral, akivel, nos, ha nem is első látásra, de egymásba szeretnek. A történet pedig nagyjából itt kezdődik.

            A legérdekesebb számomra az volt, hogy végig történik valami. Meglepődsz, amikor az első fejezetek egyikében kibontakozik a szerelem. Mi lesz eztán? Ó, bőven vannak itt fordulatok. A vége felé pedig, amikor túl kevés van hátra, de még mindig messze a happy and… na akkor tényleg letehetetlen a könyv. Nálam ez úgy nézett ki, hogy olvastam, olvastam, aztán hirtelen abba kellett hagynom, és egy hétig érintetlenül állt a könyv az asztalon. A végét azonban egy szuszra befejeztem.

            A történelmi hitelesség nagyon fontos egy ilyen műnél, és tudjátok mit? Az írónő pontos volt és precíz. Úgy avatott be minket a történelem rejtelmeibe, hogy nem vált tőle szárazzá a regény. Belecsempészte a politikát a párbeszédekbe, a korképet az eseményekbe. Egyszerűen imádtam a részleteket, a mellékneveket, amik hatására mintha én is ott lettem volna. Ha valaki meghalt (ami gyakran előfordult) nem gyászoltuk sokáig, hiszen az idő szorított. Rengeteg szerethető karakter bukkant fel és tűnt el, mégis örök nyomot hagyva bennem. A párbeszédek külön szépek voltak nekem, főleg, amikor Antónia a Hortobágyon él, vagy visszatér vidékre. Ilyenkor a józan paraszti ész megmutatkozott, és a könyv rögtön közelebb került hozzám.

            Remekül van tehát vegyítve a történelem és a „mese”, igaz, nekem kicsit nyálasak voltak néhol a szerelmes beszélgetések. Azt viszont szerettem, hogy nem rögtön az elejével kezd, hanem a végével. Hogy nem egy szálon és idősíkban fut a történet, hanem többen. Hogy mindenkinek megtudjuk a múltját, ami olyan pontosan és precízen van leírva, hogy akár igaz is lehetne.

            Nem véletlenül sikerült tehát ez a könyv ilyen jól. Az írónő gondosan utánanézett mindennek, még az időjárásnak is, munkáját történészek segítették. Szerettem, hogy valóban fordulatos volt, és nem csak úgy ment minden a maga útján. Szegény Antónia, annyi viszontagságon esett át, hogy olvasni is rossz volt. Éppen, hogy elérte a boldogságot, újabb trauma következett. Nem árulom el a végét, de szép jövőt képzelek el a regény összes szereplőjének.

            Mivel ez csak egy rövidke és hosszan olvasott, történelmi, mély, letehetetlen regény volt, hosszabb bejegyzés kéne neki, de nem jönnek a szavak. Fura visszagondolni rá. Lehet, hogy tényleg csak a folytonos magamnál hordástól, de hozzám nőttek a karakterek, és hiszem, hogy valamikor léteztek, és most sokat csuklanak, amiért emlékezem rájuk. Nem fogom elfelejteni a könyvet, ajánlom tényleg bátran bárkinek. (Teátrális befejezés szerűség:pipa)

Borító: Számomra a borító nem volt olyan fontos, hiszen evidens volt a könyv megvétele, illetve nem is e miatt olvastam el. Mindezek mellett azt kell mondanom, a borító ízléses lett, a színe illik a történethez, a Sziklakórház pedig fontos része a könyvnek, szóval el lett találva. Tetszik.