Victor Hugo: A nyomorultak

Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen hosszú könyvet feladnak kötelező olvasmánynak. Soha. Viszont, a kötelesség az kötelesség, és szerintem nagyon jó alkalom sok új könyvvel megismerkedni, ha azt muszáj elolvasni.

            Én már ismertem ezt a könyvet, így nem volt nehéz dolgom, viszont olvasónaplót kellett írni belőle, ami nem kis teljesítmény, tekintettel arra, hogy majdnem tíz órát dolgoztam vele, és éppen tizenhat A4-es oldalt írtam tele. Meg hát, maga a könyv sem a szórakoztató irodalom mintapéldája. Nem azt mondom, hogy nehéz volt, de… igen. Nehéz volt. Bármennyire is szeretem a romantikát és a Nyomorultakat minden formában, azért nyáron a melegben valami sokkal hűsítőbb dologra vágytam volna, mintsem 1600 oldal tömény Victor Hugóra. De mindegy, cirka három heti olvasás után (kisebb-nagyobb szünetekkel) kivégeztem, majd két nap alatt az olvasónaplót is megírtam belőle. Mit akartam ezzel mondani?

            Rengeteg ideig kerestem olyan embert, aki hajlandó elolvasni helyettem és megírni a feltett kérdésekre a választ. A feketepiacon azonban mindent megtalálni, csak az előre megírt olvasónaplókat nem. Így hát rávetemedtem, letöltöttem ééés belevágtam. Oda akarok csak kilyukadni, hogy sokkal nehezebb egy könyvet akkor elolvasni, ha tudod, hogy határidőre kell, vagy éppen kötelező. Ezért volt nehéz az amúgy élvezetes (hosszú) és jó (nagyon hosszú) művet elkezdeni és befejezni.

            Victor Hugo a romantika egyik legnagyobb arca, ez meg is látszódott a gondosan kivitelezett, több évtizeden keresztül írt könyvén, ami pedig hemzsegett a tipikus romantikus megoldásoktól. Nem csak a sok kitérő, felesleges információ és hosszú leírások nehezítették meg a gyors befejezést. Ugyanakkor ott voltak a precízen megalkotott (és talán Hugo képmására teremtett) szereplők, a fordulatok és a dinamika.

            Igen, dinamika. Tudom jól, hogy Párizs csatornarendszerének leírása, az apácazárda élete és a restauráció korának ismertetése nem annyira olvasmányos a sok francia névvel és évszámmal, de ezeket átugorva ott van a cselekményszál, ami mindenben bővelkedik. Szerelem, börtön, krimi, egy kis humor, ifjúság, megöregedés és rengeteg életbölcsesség. Ez egy nagyon sokszínű könyv, ami nem csak a korabeli Franciaország társadalmi problémáival ismertet minket, hanem ármánykodhatunk, összejöhetünk, gyűlölhetünk és szerethetünk az összes szereplővel együtt. (Kicsit ez szappanoperásan hangzott, de mindegy)

            Jean Valjean egy kiszabadult fegyenc, aki tizenkilenc évig volt gályarabságban. A kevésbé intelligens, ám nagyon barátságos és családcentrikus favágóból így egy lezüllött semmirekellő lett, aki nem tud újból teljes jogú tagja lenni a társadalomnak a rab múltja miatt. Myriel püspök úr egy szent életű ember, aki csapodár ifjúból lett a szegények pártfogója. Az ajtaját sosem csukja e, így eshetett, hogy Jean Valjean, akit már a kutya is kiüldöz vackából, betér a szegényes kunyhóba. A püspök úr elszállásolja a hajléktalan, munkanélküli férfit, anélkül, hogy útlevelét vagy okmányait elkérné. Ez megrendíti a rabot, ám ő mégis kirabolja a püspököt. Miután elfogják és visszaviszik Myriel úrhoz, a püspök odaajándékozza neki a lopott holmit, sőt, még egy ezüst étkészletet is. Jean Valjean megrendül az iránta tanúsított jóság láttán, ezért úgy dönt, jó útra tér.

            Ez a történet egy nyolcada. Már ebből látszódik, hogy mekkora társadalomkritika van benne, Hugo nem bánt kesztyűs kézzel a szereplőkkel. Az, akinek a múltján van valami hiba, soha többé nem lehet már becsületes ember. Legalábbis az igazságszolgáltatás és a nép szerint. Na de, folytassuk történetünket.

            Fantine egy fiatal, szép nő, akit szerelme egyedül hagy gyermekével. Egyedül nem tud a lányával megélni, ezért odaadja őt egy Thénardier nevű házaspárnak, akiknek kocsmájuk van. Ezután Fantine egy gyárban kezd el dolgozni, ahol a becsület a legnagyobb erény, ám ő eltitkolja, hogy gyermeke van, így kirúgják. Utcalány lesz belőle, a hidegben megfázik, végül leánya nélkül hal meg. Javert egy rendőrfelügyelő, aki az életét a törvény pontos betartására teszi fel. Szülei rabok voltak, ő viszont mindenképpen szeretne valamit elérni az életben. Megrögzülten üldözi Jean Valjeant, aki végül a halálba kergeti a felügyelőt. Javert ugyanis nem tud mit kezdeni a jóságával, a becsület a törvény felé emelkedik, és ez ellentmond az eddigi elveinek. Javert öngyilkos lesz.

            Igazából szerintem nem jöttem rá azonnal, hogy ezek a kapcsolatok mit takarnak, bár a mű mondanivalója Javert (nem titkoltan az egyik kedvenc szereplőm) öngyilkosságánál csúcsosodik ki szerintem. Itt szó van az ellentétekről, a gondolkozásról, melyet sok ember nem tud, az érzéketlenségről, majd a megvilágosodásról. Hugo szívtelennek tartja azt a világot, ahol egy gyermeknek szenvednie kell, és egy anyának utcalánnyá kell válnia azért, hogy megélhessen.

            Thénardier-ék azok a kocsmárosok, akik örökbe fogadják Cosette-t, Fantine kislányát. A házaspár a gyereken akar meggazdagodni, egyre több pénzt kérnek érte, de hiába, ők is egyre szegényebbek lesznek, s végül Cosette Jean Valjeanhoz kerül, aki még Fantine.nak ígérte meg, vigyázni fog a kislányra. Cosette csúnyácska, melynek Valjean is örül, s később, a rendőrség elől menekülve, az apácazárda lakói is örülnek neki. Cosette széppé válik, felcseperedik, majd hozzámegy egy ifjú báróhoz, Mariushoz. Thénardierék mint a bűn megtestesítői vannak jelen végig a könyvben, a pénzért vernek át embereket, ezért még ölni is képesek lennének. Ahogy a történet halad előre, ők sosem gazdagszanak meg, mindig csak sanyarúbb lesz a sorsuk. Mindenhol felbukkannak és általában bajt okoznak, kivéve egy alkalommal. Ott éppen romantikus módon visszafelé sül el, amit tervez.

            Marius a romantikus hős, a szerény, szerelmes ifjú, aki, jó romantikus hős módjára ellent mond nagyapjának, konfliktusban áll vele. Amikor beleszeret Cosette-be, nem létezik számára más, így, amikor a lány és apja el akarnak utazni, elmegy a barikádra harcolni. A harcjelenet a legfontosabb momentuma az egész könyvnek. Itt futnak össze a szereplők szálai, itt dől el mindenkinek a sorsa, itt halnak meg a legtöbben. A cselekmény romantikus, szomorú, lírai, gyönyörű és furcsa. A magatartás, melyet a harcoló tömeg tanúsít, teljesen értelmetlen. Dalolva mennek a halálba, csupán a hazaszeretet vezényli őket, és az, hogy Franciaország olyan legyen, amilyennek ők akarják. A hősi halottak szerelmet vallanak, énekelnek és jobbára fiatalabbak vagy idősebbek, mint amilyennek lenniük kéne.

            Mondanám, hogy a vége happy end, de nem éppen. Abban az értelemben jó, hogy mindenki békében van mindenkivel, a cselekmény szépen lezárul, minden kérdésre választ kapunk és a végén, a legnagyobb meglepetésünkre, nem akarjuk elengedni a szereplőket. Ez a jó a nagyon-nagyon-nagyon hosszú regényekben. Van idő meggyászolni a halottakat, a halottakat, akik a több mint 1600 oldal alatt annyira a szívünkhöz nőttek.

            Nem azt mondom, hogy a legrosszabb kötelező olvasmány. Nem a legjobb szépirodalmi mű. Azok olvassák el, akik szeretik a hosszú, romantikus, régi nyelvezetű könyveket. Viszont, aki egyszer a kézbe vételére vetemedik, az mindenképpen fejezze be, még akkor is, ha néhol unalmasnak tűnhet. Garantáltan szép  heteket órákat fog okozni, és maradandó élmény lesz.

Történetek az Árnyvadász Akadémiáról

Szervusztok Bogárkáim!! :)

Úgy gondoltam, a nagy nyári Nyomorultak olvasás mellett azért beiktatok magamnak egy kis lazaságot, így, amikor kicsit teher volt Victor Hugo nyelvezete, lenyomtam egy-egy Árnyvadász akadémiát. Szerettem volna élvezni őket, de igazából csak az volt egy-egy könyvecske befejezése után az érzésem, hogy „Végre, túl vagyok rajta!” „Ez is megvolt.”

            Kezdjük ott, hogy én öt könyvet olvastam el, nem tudom, van e még több, illetve, hogy sorrendben olvastam e őket (azt hiszem igen, de nálam nem lehet tudni). Eléggé régen olvastam a Végzet ereklyéit és a Pokoli szerkezeteket, de odáig voltam értük, főleg az utóbbiért. Elhatároztam, hogy az egész Árnyvadász világot meg akarom ismerni, de, amikor a Bane krónikákban kicsit csalódtam, nem folytattam nagyon tovább a lelkendezést. Most már úgy vagyok vele, hogy a Pokoli szerkezeteket képes lennék újraolvasni, de valószínűleg ezt felülmúlni már nem lehet. Ettől függetlenül érdekelt és jól is esett kicsit megint bepillantást nyerni a jól ismert szereplők életébe.

            Nem igazán emlékeztem a Végzet ereklyéinek végére, már az utolsó könyv címét sem tudom (pedig tényleg szerettem), ennek ellenére ahogy elkezdtem olvasni, egyre több dolog lett világos előttem.

            Simon, a jól ismert vámpírfiú nem vámpír már többé. Mint mondtam, nem emlékszem, de a novellákból kikövetkeztetve, Simon feláldozta az emlékeit, nem vámpír többé, megment valakit. Oké. Szóval szegény, volt kedvenc szereplőm nem emlékszik semmire, viszont beiratkozik az Árnyvadász akadémiára, hogy a háborúban meghalt embereket pótolni tudják, illetve sok-sok évtized után most nyitják újra a kapukat.

            Az első kötet csak erről szól, a beköltözésről, az új és régi szereplők felbukkanásáról, aztán jönnek a számomra izgalmasabb sztorik. A legtöbb novellában visszaemlékezésekből, személyesen elmesélt történetekből tudunk meg sok dolgot. Ezek amúgy nem lényegesek a nagy egésznek, ha valaki csak a novellákat olvassa el, a trilógiát meg a sorozatot nem, akkor sincs baj szerintem.

            Számomra a legkedvesebb rész mindig az, amikor Will, Tessa és London lakóinak történetét olvashatom. Annyira szerettem őket, és szerintem teljesen más a személyiségük, mint Jace, Clary és a többi New Yorki árnyvadászé. Szerettem őket, bár ezeket leszámítva elég uncsi volt. Értelmet csak abban leltem, hogy pihentem a komolyabb olvasmányok között.

            Úgy vélem, sokkal jobb lett volna, ha rögtön azután jelenik meg, azután olvasom el, hogy befejeztem a fontosabb könyveket. Sokkal jobb lett volna. Na de, én három éve végeztem ki az utolsó Cassie könyvet, kivéve azt a bizonyos tavaly nyári Bane krónikákat. Talán az volt a bökkenő, hogy ezt nem CSAK Cassandra Clare írta, hanem mások is besegítettek. Nem tudom, ez mennyiben befolyásolja az írónő eredeti ötleteit és stílusát, de a novellák nem voltak olyanok, mint régen. Vagy csak én nőttem ki az árnyvadászokat?? Ki tudja.

            Addig, amíg az írónő nem jelentkezik újabb könyvvel, addig pihentetem a témát, és folytatom a Nyomorultakat. Szeretném őt újra szeretni, hiszen a TOP könyveim között szerepel a trilógiája, és igenis vallom, felül fogja majd múlni. Egyszer. Remélem.

A borítók összeilleszthetőek, ami szerintem nagyon jópofa

Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

Fülszöveg: Pippa bármit feláldozna az élő emberi beszédért, vagy egy érintésért.
Az erődházban a napok egyformák, és társaságot csak színes digitális magazinok adnak. Az erdőt a biológiai katasztrófa áldozatai uralják, akik gyűlölik a szépséget és emberséget, az elveszett életük nyomait. Bármikor megölnék Pippát.
Pippa tizenhetedik születésnapján döbbenetes dolog történik. Vajon megváltozhat az élete? Létezhet számára a szerelem egy ilyen zord világban? Mit jelent a társ? És mit jelent a bizalom?

Írónő: Ennek a nagyon szimpatikus, fiatal írónőnek a honlapját ITT találhatjátok, míg a Facebook oldalát ITT. Érdemes bekukkantani hozzá.

Vélemény: Sosem gondoltam volna, hogy egy magyar író is tud olyat alkotni, ami azonnal belopja magát az emberek szívébe. Így történt. Kemese Fanni valami teljesen mást alkotott, mint amilyenre számítottam. Gondoltam, hogy ez valami nagy durranás lesz, de én sokkal később jutottam hozzá, mint ahogyan megjelent. Nem voltak elvárásaim, csak annyit tudtam, amennyit szükséges, és így is tetszett. Na de lássuk is, mi ez a könyv?

            A világot egy új vírus pusztította el, amelyet terroristák fejlesztettek ki. Az emberek csak úgy menekülhettek meg, ha génmanipulációt hajtottak rajtuk végbe. A többiek átalakulnak sápadtakká, akik csupán árnyékuk önmaguknak, tehát valamiféle zombiszerű lények, az emberi emlékek igen kis hányadával. Főszereplőnk, Pippa Kenn egy erdőben él az erdőházban, mely biztonságot nyújt, viszont egy hatalmas sápadthorda indul el, és letarol mindent. Pippának menekülnie kell, melyre egy új jövevény, Ruben veszi rá. A két fiatal tehát elindul a kolónia felé, ami a tudomásuk szerint a legnagyobb biztonságos hely, ahol még emberek vannak. Pippa és Ruben között számukra eddig ismeretlen érzések éledeznek, miközben nehéz utat tesznek meg a szintetikus vírus által kihalttá és veszélyessé tett világban.

            Nos, ami a legfontosabb, az a posztapokaliptikus mivolta. Mondanám, hogy életemben nem olvastam még ennyire jól kidolgozott regényt, de sajnos van, ami lekörözi (gondoljunk csak az összes könyvre, melyből filmet készítettek, például Az útvesztőre) Attól viszont még jó volt. Alaposan kitalálta, megalkotta, de ami nekem a legjobban tetszett, hogy nem a közeljövőben voltunk. Sajnos a dátumokban elvesztem, nem igazán tudom pontosan megmondani, de talán pár száz évvel lehettünk a jelen idő után. Szóval ez duplán élvezet volt, a jövő utáni jövő. Tényleg lehengerlően kreatív és szép.

            Pippa és Ruben felváltva mesélnek, aminek először nem láttam értelmét, hiszen majdnem mindent együtt csinálnak, amit pedig nem, az kissé kikövetkeztethető. Az elején, Ruben megismerésekor az ő történetének kezdetét a testvére meséli el. Aztán olvasunk naplóbejegyzéseket is, melyeket Victor Kenn, Pippa nagybátyja írt. Szerintem ezek a változások kicsit színesítették a könyvet, viszont nem láttam bennük logikát. Az összes nézőpont egyforma volt, nem éreztem a felnőtt Victor Kennben a férfiasságot, Pippa és Ruben szemszögét pedig szintén nagyon hasonlónak találtam. Valahogy így a karaktereket nem tudtam külön választani. Ha nincs a fejezet elejére írva, hogy ki mesél, akkor fel sem tűnne a hirtelen váltás. Viszont még sosem olvastam hasonló, kettőnél több nézőpontú könyvet, szóval egy próbának elment. Megjegyzem amúgy, hogy szerintem a világ egyik legnehezebb dolga fiú és lány szemszögből is írnia ugyanannak az írónak/írónőnek.

            Aztán, Pippa és Ruben szerelme. Szerintem nagyon aranyosak voltak, tetszett a lassú egymásra találás, és a mindent elsöprő, önfeláldozó szerelem. Mivel a világnak majdnem annyi, megértem, amiért nem tudják egymás nélkül elképzelni az életüket, illetve ez az érzés mind a kettejüknek új és izgalmas, azért véltem felfedezni túlzásokat is. Persze, nagyon összeszoktak és rengeteg dolgot átéltek a pár hét alatt együtt, de néha úgy éreztem, ők sokkal régebb óta ismerik egymást. Tetszett a nyíltságuk és az őszinte gondolataik, amiket főként a leíró részekben kaptunk meg.

            A személyiségeket nem éreztem túl elmélyítettnek. Pippa a leírások alapján kicsi, de tüzes. Nem igazán illett ez bele az én jövőképembe, hiszen Pippa és az édesapja egyedül éltek tizenkét évig, utána pedig Pippa magára maradt. Nem igaz, hogy egy csöppnyi izmot sem szedett fel magára a sápadtakkal való hadakozás meg a többi munka miatt. Úgy éreztem, a törékenységét akarja ezzel fokozni az írónő, amit meg is értettem, csak nem szerettem. Ruben hasonló Pippához, sokat őrlődik és az elején bemutatott vicces Rubennek néha csak az árnyékát láttam. Lazaság, humor sehol. Nagyon remélem, hogy a későbbiekben ez változik és nem lesz Pippából egy rinyálós, mindent túlgondolkodós főhősnő.

            Az viszont tény, hogy kissé túl vidám, túl happy and ez a könyv. Minden simán megoldódik, és számomra azért pár dolog kikövetkeztethető, vagy legalábbis alap volt. Tudom, ez legfőképpen a világ bemutatásáról, a szerelem szövődéséről szólt, de igazából a szerelmen kívül mást nem igazán kapunk benne. Mivel én minden hasonló regényben, így az útvesztőben is imádtam a harcolós jeleneteket, itt is vártam volna a vérfolyást. Nos, nem sok jelenetre emlékszem, ami ennek az elvárásomnak megfelelt volna. Vannak benne lehetőségek, nagyon várom a következő részt, hátha akkor választ kapok az amúgy hatalmas függő végre, na meg az ezernyi kérdésemre. Szerintem ennek a könyvnek sokkal hosszabbnak kellett volna lennie ahhoz, hogy mindenre megfelelően jusson idő. Gyászolni, szenvedni, felépülni és újrakezdeni. Szóval én a terjedelmet a duplájára növeltem volna.

            Jók voltak a leíró részek, kicsit talán összeszedettebben kellet volna a fejezeteket összeállítani, de ez csak az én véleményem. Számomra még mindig nem világos a vírus létrejötte, meg egy csomó-csomó dolog, de nagyon remélem, majd egyszer ezek tisztázódnak. Nekem tetszett a kidolgozottság is, valóban jobb lett volna többet megtudni, de ugye Pippa természetesnek vette a jövőbeli dolgokat, tehát nem magyarázott el túl sok mindent az olvasónak. Na de egyszer erre is sor kerül.

            Kicsit úgy éreztem magam, mint a Delírium trilógiában, ahol előbb-utóbb a szerelem is a háttérbe került, de Lauren Oliver nagyon jól megoldotta, amit meg kellett oldani, remélem, ez Kemese Fanninak is sikerülni fog. Magyar posztapokaliptikus regényhez képest ez jó, az írónő első regényéhez képest nagyon jó, és várom a folytatást, ami, remélem megválaszolja a kérdéseimet.

            Utószónak még csak annyit mondanék, hogy a könyv vége felé szóba került Mya Mavis, aki ugyebár a második könyv főszereplője? Nem tudom, de az biztos, hogy szimpatikus lánynak tűnik. Remélem saját személyisége lesz majd!

Borító: Személy szerint nagyon tetszik az összes változat, bár ez alapján nem tudtam volna megmondani, hogy mi akar lenni. Nos, az apokalipszist nem is lehetett belőle kiolvasni, egy csöpp szerelmes beütése azonban volt.

Kedvenc szereplő: Ruben, Gage (Ruben bátyja) és az egész családja, hiába csak említés szinten szerepelnek.

Nem-kedvenc szereplő: Hát, én hadilábon állok a női főszereplőkkel, hajlamosak elvetni a sulykot az írók velük kapcsolatban, és ezt néha éreztem Pippánál is. Szerettem azért, de annyira mégsem.

Lauren Oliver: Rekviem

Fülszöveg: „Lehet, hogy megőrjítenek minket az érzéseink. Lehet, hogy a szerelem tényleg betegség, és sokkal jobb lenne nélküle. Mi azonban egy másik utat választottunk. Végeredményben ezért szöktünk el a kúra elől: hogy szabadon választhassunk. Abban is szabadok vagyunk, hogy rosszul döntsünk.”

„Ki akartak füstölni minket, a múltba száműzni. De még mindig itt vagyunk. Ráadásul minden nappal egyre többen leszünk.”

A Delírium-trilógia befejező kötetében Lena az Ellenállás teljes jogú tagjává válik. A Káosz című részben előkészített lázadás nyílt forradalommá növi ki magát, és Lena a harcok kereszttüzébe kerül.

A Rekviemet egyszerre olvashatjuk Lena és Hana szemszögéből. Egymás mellett élnek, mégis falak választják el őket, egészen addig, amíg sorsuk útjai keresztezik egymást…

Írónő: Az egyik kedvenc írónőmmé lett a trilógia kezdetekor, ám most megkérdőjeleztem őt.Ettől függetlenül ITT és ITT megtaláljátok.

Vélemény: Nagyon vártam már, hogy végre ez a könyv következzen, és befejezhessem a trilógiát! Annyira szerettem volna a karakterekkel együtt lenni és végre az összes fel nem tett kérdésemre válaszokat kapni, hogy az leírhatatlan.

            Miután Lena és Julien, meg mindenki más végre egyben van, kezdődhet is a buli! A csapat vándorol, próbál elhelyezkedni, miközben az Ellenállást támogatva szeretné leigázni zombiországot, ahogyan ők a városokban élőket hívják. És a történet nagyjából ennyi. Ez nem azt jelenti, hogy nincs benne izgalom, csupán azt, hogy ez a lényege. A második kötetnek sem volt tulajdonképpeni végkifejlete, az is csak a cselekmény, a bonyodalom fokozása, és itt, az utolsó kötetben kiteljesedik minden. Sok a mozgás, valami folyton történik, de ha nem, akkor is akad gondolkozni való.

            Nem csak Lena szemszögéből, hanem Hanáéból is látjuk a történteket. Illetve, nem igazán a történteket, merthogy Hana szemszögének nincs túl sok értelme, ahogyan ennek az egész harmadik résznek. Na de. Én már az elejétől fogva hiányoltam Hanát meg a Portlandben maradottakat, hiszen nem kaptam meg azt a kidolgozott világot, amire vágytam. Szerettem volna megtudni, mik történtek azok után, hogy Lena megszökött, és, ha nem is pont ezt, de sok mindent megtudtam. Hana átesett a kezelésen, a számára kijelölt férj Portland leendő polgármestere. Az életük nem túl vidám, én egyáltalán nem éreztem azt a „zombiságot” aminek itt lennie kellett volna. Hana alapból fura, ellentétes érzelmei vannak, hiszen meg akar felelni, ugyanakkor tudja, hogy az ő rendszerük valahol sántít. Egyszerűen nem szerettem annyira őt, mint ahogyan kellett volna. Hana karakterének a lényege a sajnáltatás, hogy érezzük, ő most magányos és szomorú, de, mivel ki van kezelve, sokkal hűvösebben kellett volna viselkednie. Sok problémát vet fel, újabbakat, amiknek szintén semmi értelme, és olyan dolgokat művel, amiket egy épeszű ember az adott világban nem követne el.

            Egyetlen előnye Hana szemszögének az volt, hogy megtudhattunk egy csöppet abból, mi történt Lena ccsaládjával, valamit Gracie-vel, aki az első részben nagy kedvencem volt. Nos, mintha az írónő elfelejtette volna a karakterek eredeti jellemét, teljesen mássá alakította őket. Az aranyos kislányból valami fura, kicsit hibbant gyerek lett, míg a volt legjobb barátnőből egy drámázós királynő. Nem stimmelt ez nekem.

            Az előző résznél említettem, hogy tetszett Lena karakterfejlődése. Míg Hana és Gracie „átváltoztatása” nem tetszett, Lenának ez csak előnyére vált, igaz, a befejező kötetben azzá lett, akit igazán nem szeretek. A döntésképtelen, szerelmi háromszögben vergődő hősnő. Furának tartottam, hogy a harcban hirtelen tud dönteni, de olyan alapvető dolgokban, hogy most akkor megcsókolja e Juliant, már nem. Lena személyisége tehát stagnált. Egyszerűen nem volt jó neki semmi, és ő sem volt jó semmire, viszont attól még szerettem a határozottabb, ügyesebb, önállóbb oldalát.

            Szerelmi háromszöget említettem. Nos, gondolhattuk volna, Alex visszatért, és nagyon-nagyon sokat változott. Mármint, mindenki ezt hiszi. Nem szereti többé Lenát, az új lánnyal, Korallal kacérkodik, és nem mosolyog, nem jó fej. Aztán ott van Julian, aki szerethető, őszinte és tényleg, abszolút a tiszta és ártatlan fiút képviseli, aki számomra nagyon szimpatikus, tehát egyértelmű döntés. Nos, én megértem, hogy Lenát arcul csapja az, amikor Alex konkrétan közli vele, hogy sosem szerette, ugyanakkor Julian szerelmet vall neki. Ez számomra egyértelmű helyzet, hiszen mindkettőjüket szereti ugyan, de Alex lemondott róla, Alex más, Julian pedig bizonyítani akar. Lena pedig szenved, minden gondolata önsajnálat, amivel nem csak a saját maga, de Julian, Alex, Korall, Holló, meg úgy kb. mindenki életét megkeseríti. Lena elviselhetetlensége odáig fajul, hogy a féltékenység teljesen kifordítja önmagából. Nem ő a legújabb a csoportban, nem az történik, amit ő szeretne, aki őt választja, azon gondolkozik, aki nem őt választja, azon gyötrődik. A helyett, hogy józanul gondolkozna, ami a lehetetlen helyzetekben sikerül neki, csak sír meg nyavalyog, elrontva ezzel mindent.

            Az új szereplők sokasága itt nem ért véget, ugyanis Lena találkozik az anyukájával. Kettejük kapcsolata nincsen annyira jól kidolgozva, úgy érzem, ez a szál nem kapott annyi figyelmet. Lena hamar megbocsájt az anyukájának azt, hogy otthagyta. Gonosz vagyok, de ezt egy kissé mondvacsinált ügynek tartottam. Mármint, Lena évekig azt hitte, hogy halott, aztán, amikor rájött, hogy az anyukája elszökött, akkor persze, haragudott, de eddig egészen idáig nem foglalkozott vele. Most meg hirtelen… mindegy is, gyorsan rendeződtek köztük a dolgok, hiszen Lenának szüksége volt valakire a múltjából.

            Sok a halál. Olyanok mennek el, akikre nem is számítunk, illetve olyanok változnak meg, akikre szintén nem számítunk. Az a jó ezekben a regényekben, hogy nincsen idő hosszan gyászolni. Ez nekem kivételesen jó, főleg abban az esetben, ha a szívemhez nőtt a szereplő.

            Szóval, Lena ebben a könyvben kivetkőzött magából, pedig azt hittem, már csak jobb lehet. Fura dolgokat csinál, döntésképtelen, ellent mond mindennek, ami eddig volt, amit eddig képviselt. Túl sokat vágyódik a régi élete után, rengetegszer visszaemlékezik. Persze, erre azért is van szükség, mert a végső háború Portlandben zajlik majd, és itt fognak összefutni a szálak. A visszaemlékezésre ezért volt talán szükség?

            Majdnem elfelejtettem. A vége. Nos. Gyűlölöm a függő végeket. Mindig arra késztet, hogy megvegyem a következő részt. De itt NINCS következő rész! Értem én, mindenki képzelje el, mi fog történni, de ez nem válasz. Ez nem végkifejlet. Ezzel a könyv annyira lapos lett, amilyen még sosem volt számomra egy könyv sem. Tényleg nem szólt semmiről, pedig az előző részekbe annyira bele tudtam feledkezni! Ami pedig felrakta az i-re a pontot, hogy a függővég teljesen felesleges, hiszen minden happy lett. Hana elmenekült, az Ellenállás győzött, Alex majdnem szerelmet vallott, tehát megkapta azt, amit akart, Gracie is vele van. Eltekintve a számos emberélettől, Lena számára minden happy, ugyanakkor semmi nem történt. Zavart. Zavart-zavart.

            Hallottam a kiegészítő kötetekről, azokban van minden reményem, nem akarom megutálni a karaktereket, sem az írónőt. Szóval, csalódás volt, pedig szeretni akartam. Örültem neki, hogy végre elolvashattam. Mindennek ellenére is.

 

Borító: Én úgy vagyok vele, hogy ez a borító szép. Maga a trilógia alap koncepciójával sincs baj. De, jobb lett volna, ha megtartják az eredeti borítót.

Kedvenc szereplő: Abszolút Julian. Holló, Tövis és a többiek is a szívemhez nőttek.

Nem-kedvenc szereplő: Lena és Alex abszolút. Nem szabadna, hogy a három meghatározó szereplőből kettőről negatív véleményem legyen, de ez van.