Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

Fülszöveg: Pippa bármit feláldozna az élő emberi beszédért, vagy egy érintésért.
Az erődházban a napok egyformák, és társaságot csak színes digitális magazinok adnak. Az erdőt a biológiai katasztrófa áldozatai uralják, akik gyűlölik a szépséget és emberséget, az elveszett életük nyomait. Bármikor megölnék Pippát.
Pippa tizenhetedik születésnapján döbbenetes dolog történik. Vajon megváltozhat az élete? Létezhet számára a szerelem egy ilyen zord világban? Mit jelent a társ? És mit jelent a bizalom?

Írónő: Ennek a nagyon szimpatikus, fiatal írónőnek a honlapját ITT találhatjátok, míg a Facebook oldalát ITT. Érdemes bekukkantani hozzá.

Vélemény: Sosem gondoltam volna, hogy egy magyar író is tud olyat alkotni, ami azonnal belopja magát az emberek szívébe. Így történt. Kemese Fanni valami teljesen mást alkotott, mint amilyenre számítottam. Gondoltam, hogy ez valami nagy durranás lesz, de én sokkal később jutottam hozzá, mint ahogyan megjelent. Nem voltak elvárásaim, csak annyit tudtam, amennyit szükséges, és így is tetszett. Na de lássuk is, mi ez a könyv?

            A világot egy új vírus pusztította el, amelyet terroristák fejlesztettek ki. Az emberek csak úgy menekülhettek meg, ha génmanipulációt hajtottak rajtuk végbe. A többiek átalakulnak sápadtakká, akik csupán árnyékuk önmaguknak, tehát valamiféle zombiszerű lények, az emberi emlékek igen kis hányadával. Főszereplőnk, Pippa Kenn egy erdőben él az erdőházban, mely biztonságot nyújt, viszont egy hatalmas sápadthorda indul el, és letarol mindent. Pippának menekülnie kell, melyre egy új jövevény, Ruben veszi rá. A két fiatal tehát elindul a kolónia felé, ami a tudomásuk szerint a legnagyobb biztonságos hely, ahol még emberek vannak. Pippa és Ruben között számukra eddig ismeretlen érzések éledeznek, miközben nehéz utat tesznek meg a szintetikus vírus által kihalttá és veszélyessé tett világban.

            Nos, ami a legfontosabb, az a posztapokaliptikus mivolta. Mondanám, hogy életemben nem olvastam még ennyire jól kidolgozott regényt, de sajnos van, ami lekörözi (gondoljunk csak az összes könyvre, melyből filmet készítettek, például Az útvesztőre) Attól viszont még jó volt. Alaposan kitalálta, megalkotta, de ami nekem a legjobban tetszett, hogy nem a közeljövőben voltunk. Sajnos a dátumokban elvesztem, nem igazán tudom pontosan megmondani, de talán pár száz évvel lehettünk a jelen idő után. Szóval ez duplán élvezet volt, a jövő utáni jövő. Tényleg lehengerlően kreatív és szép.

            Pippa és Ruben felváltva mesélnek, aminek először nem láttam értelmét, hiszen majdnem mindent együtt csinálnak, amit pedig nem, az kissé kikövetkeztethető. Az elején, Ruben megismerésekor az ő történetének kezdetét a testvére meséli el. Aztán olvasunk naplóbejegyzéseket is, melyeket Victor Kenn, Pippa nagybátyja írt. Szerintem ezek a változások kicsit színesítették a könyvet, viszont nem láttam bennük logikát. Az összes nézőpont egyforma volt, nem éreztem a felnőtt Victor Kennben a férfiasságot, Pippa és Ruben szemszögét pedig szintén nagyon hasonlónak találtam. Valahogy így a karaktereket nem tudtam külön választani. Ha nincs a fejezet elejére írva, hogy ki mesél, akkor fel sem tűnne a hirtelen váltás. Viszont még sosem olvastam hasonló, kettőnél több nézőpontú könyvet, szóval egy próbának elment. Megjegyzem amúgy, hogy szerintem a világ egyik legnehezebb dolga fiú és lány szemszögből is írnia ugyanannak az írónak/írónőnek.

            Aztán, Pippa és Ruben szerelme. Szerintem nagyon aranyosak voltak, tetszett a lassú egymásra találás, és a mindent elsöprő, önfeláldozó szerelem. Mivel a világnak majdnem annyi, megértem, amiért nem tudják egymás nélkül elképzelni az életüket, illetve ez az érzés mind a kettejüknek új és izgalmas, azért véltem felfedezni túlzásokat is. Persze, nagyon összeszoktak és rengeteg dolgot átéltek a pár hét alatt együtt, de néha úgy éreztem, ők sokkal régebb óta ismerik egymást. Tetszett a nyíltságuk és az őszinte gondolataik, amiket főként a leíró részekben kaptunk meg.

            A személyiségeket nem éreztem túl elmélyítettnek. Pippa a leírások alapján kicsi, de tüzes. Nem igazán illett ez bele az én jövőképembe, hiszen Pippa és az édesapja egyedül éltek tizenkét évig, utána pedig Pippa magára maradt. Nem igaz, hogy egy csöppnyi izmot sem szedett fel magára a sápadtakkal való hadakozás meg a többi munka miatt. Úgy éreztem, a törékenységét akarja ezzel fokozni az írónő, amit meg is értettem, csak nem szerettem. Ruben hasonló Pippához, sokat őrlődik és az elején bemutatott vicces Rubennek néha csak az árnyékát láttam. Lazaság, humor sehol. Nagyon remélem, hogy a későbbiekben ez változik és nem lesz Pippából egy rinyálós, mindent túlgondolkodós főhősnő.

            Az viszont tény, hogy kissé túl vidám, túl happy and ez a könyv. Minden simán megoldódik, és számomra azért pár dolog kikövetkeztethető, vagy legalábbis alap volt. Tudom, ez legfőképpen a világ bemutatásáról, a szerelem szövődéséről szólt, de igazából a szerelmen kívül mást nem igazán kapunk benne. Mivel én minden hasonló regényben, így az útvesztőben is imádtam a harcolós jeleneteket, itt is vártam volna a vérfolyást. Nos, nem sok jelenetre emlékszem, ami ennek az elvárásomnak megfelelt volna. Vannak benne lehetőségek, nagyon várom a következő részt, hátha akkor választ kapok az amúgy hatalmas függő végre, na meg az ezernyi kérdésemre. Szerintem ennek a könyvnek sokkal hosszabbnak kellett volna lennie ahhoz, hogy mindenre megfelelően jusson idő. Gyászolni, szenvedni, felépülni és újrakezdeni. Szóval én a terjedelmet a duplájára növeltem volna.

            Jók voltak a leíró részek, kicsit talán összeszedettebben kellet volna a fejezeteket összeállítani, de ez csak az én véleményem. Számomra még mindig nem világos a vírus létrejötte, meg egy csomó-csomó dolog, de nagyon remélem, majd egyszer ezek tisztázódnak. Nekem tetszett a kidolgozottság is, valóban jobb lett volna többet megtudni, de ugye Pippa természetesnek vette a jövőbeli dolgokat, tehát nem magyarázott el túl sok mindent az olvasónak. Na de egyszer erre is sor kerül.

            Kicsit úgy éreztem magam, mint a Delírium trilógiában, ahol előbb-utóbb a szerelem is a háttérbe került, de Lauren Oliver nagyon jól megoldotta, amit meg kellett oldani, remélem, ez Kemese Fanninak is sikerülni fog. Magyar posztapokaliptikus regényhez képest ez jó, az írónő első regényéhez képest nagyon jó, és várom a folytatást, ami, remélem megválaszolja a kérdéseimet.

            Utószónak még csak annyit mondanék, hogy a könyv vége felé szóba került Mya Mavis, aki ugyebár a második könyv főszereplője? Nem tudom, de az biztos, hogy szimpatikus lánynak tűnik. Remélem saját személyisége lesz majd!

Borító: Személy szerint nagyon tetszik az összes változat, bár ez alapján nem tudtam volna megmondani, hogy mi akar lenni. Nos, az apokalipszist nem is lehetett belőle kiolvasni, egy csöpp szerelmes beütése azonban volt.

Kedvenc szereplő: Ruben, Gage (Ruben bátyja) és az egész családja, hiába csak említés szinten szerepelnek.

Nem-kedvenc szereplő: Hát, én hadilábon állok a női főszereplőkkel, hajlamosak elvetni a sulykot az írók velük kapcsolatban, és ezt néha éreztem Pippánál is. Szerettem azért, de annyira mégsem.