Victor Hugo: A nyomorultak

Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen hosszú könyvet feladnak kötelező olvasmánynak. Soha. Viszont, a kötelesség az kötelesség, és szerintem nagyon jó alkalom sok új könyvvel megismerkedni, ha azt muszáj elolvasni.

            Én már ismertem ezt a könyvet, így nem volt nehéz dolgom, viszont olvasónaplót kellett írni belőle, ami nem kis teljesítmény, tekintettel arra, hogy majdnem tíz órát dolgoztam vele, és éppen tizenhat A4-es oldalt írtam tele. Meg hát, maga a könyv sem a szórakoztató irodalom mintapéldája. Nem azt mondom, hogy nehéz volt, de… igen. Nehéz volt. Bármennyire is szeretem a romantikát és a Nyomorultakat minden formában, azért nyáron a melegben valami sokkal hűsítőbb dologra vágytam volna, mintsem 1600 oldal tömény Victor Hugóra. De mindegy, cirka három heti olvasás után (kisebb-nagyobb szünetekkel) kivégeztem, majd két nap alatt az olvasónaplót is megírtam belőle. Mit akartam ezzel mondani?

            Rengeteg ideig kerestem olyan embert, aki hajlandó elolvasni helyettem és megírni a feltett kérdésekre a választ. A feketepiacon azonban mindent megtalálni, csak az előre megírt olvasónaplókat nem. Így hát rávetemedtem, letöltöttem ééés belevágtam. Oda akarok csak kilyukadni, hogy sokkal nehezebb egy könyvet akkor elolvasni, ha tudod, hogy határidőre kell, vagy éppen kötelező. Ezért volt nehéz az amúgy élvezetes (hosszú) és jó (nagyon hosszú) művet elkezdeni és befejezni.

            Victor Hugo a romantika egyik legnagyobb arca, ez meg is látszódott a gondosan kivitelezett, több évtizeden keresztül írt könyvén, ami pedig hemzsegett a tipikus romantikus megoldásoktól. Nem csak a sok kitérő, felesleges információ és hosszú leírások nehezítették meg a gyors befejezést. Ugyanakkor ott voltak a precízen megalkotott (és talán Hugo képmására teremtett) szereplők, a fordulatok és a dinamika.

            Igen, dinamika. Tudom jól, hogy Párizs csatornarendszerének leírása, az apácazárda élete és a restauráció korának ismertetése nem annyira olvasmányos a sok francia névvel és évszámmal, de ezeket átugorva ott van a cselekményszál, ami mindenben bővelkedik. Szerelem, börtön, krimi, egy kis humor, ifjúság, megöregedés és rengeteg életbölcsesség. Ez egy nagyon sokszínű könyv, ami nem csak a korabeli Franciaország társadalmi problémáival ismertet minket, hanem ármánykodhatunk, összejöhetünk, gyűlölhetünk és szerethetünk az összes szereplővel együtt. (Kicsit ez szappanoperásan hangzott, de mindegy)

            Jean Valjean egy kiszabadult fegyenc, aki tizenkilenc évig volt gályarabságban. A kevésbé intelligens, ám nagyon barátságos és családcentrikus favágóból így egy lezüllött semmirekellő lett, aki nem tud újból teljes jogú tagja lenni a társadalomnak a rab múltja miatt. Myriel püspök úr egy szent életű ember, aki csapodár ifjúból lett a szegények pártfogója. Az ajtaját sosem csukja e, így eshetett, hogy Jean Valjean, akit már a kutya is kiüldöz vackából, betér a szegényes kunyhóba. A püspök úr elszállásolja a hajléktalan, munkanélküli férfit, anélkül, hogy útlevelét vagy okmányait elkérné. Ez megrendíti a rabot, ám ő mégis kirabolja a püspököt. Miután elfogják és visszaviszik Myriel úrhoz, a püspök odaajándékozza neki a lopott holmit, sőt, még egy ezüst étkészletet is. Jean Valjean megrendül az iránta tanúsított jóság láttán, ezért úgy dönt, jó útra tér.

            Ez a történet egy nyolcada. Már ebből látszódik, hogy mekkora társadalomkritika van benne, Hugo nem bánt kesztyűs kézzel a szereplőkkel. Az, akinek a múltján van valami hiba, soha többé nem lehet már becsületes ember. Legalábbis az igazságszolgáltatás és a nép szerint. Na de, folytassuk történetünket.

            Fantine egy fiatal, szép nő, akit szerelme egyedül hagy gyermekével. Egyedül nem tud a lányával megélni, ezért odaadja őt egy Thénardier nevű házaspárnak, akiknek kocsmájuk van. Ezután Fantine egy gyárban kezd el dolgozni, ahol a becsület a legnagyobb erény, ám ő eltitkolja, hogy gyermeke van, így kirúgják. Utcalány lesz belőle, a hidegben megfázik, végül leánya nélkül hal meg. Javert egy rendőrfelügyelő, aki az életét a törvény pontos betartására teszi fel. Szülei rabok voltak, ő viszont mindenképpen szeretne valamit elérni az életben. Megrögzülten üldözi Jean Valjeant, aki végül a halálba kergeti a felügyelőt. Javert ugyanis nem tud mit kezdeni a jóságával, a becsület a törvény felé emelkedik, és ez ellentmond az eddigi elveinek. Javert öngyilkos lesz.

            Igazából szerintem nem jöttem rá azonnal, hogy ezek a kapcsolatok mit takarnak, bár a mű mondanivalója Javert (nem titkoltan az egyik kedvenc szereplőm) öngyilkosságánál csúcsosodik ki szerintem. Itt szó van az ellentétekről, a gondolkozásról, melyet sok ember nem tud, az érzéketlenségről, majd a megvilágosodásról. Hugo szívtelennek tartja azt a világot, ahol egy gyermeknek szenvednie kell, és egy anyának utcalánnyá kell válnia azért, hogy megélhessen.

            Thénardier-ék azok a kocsmárosok, akik örökbe fogadják Cosette-t, Fantine kislányát. A házaspár a gyereken akar meggazdagodni, egyre több pénzt kérnek érte, de hiába, ők is egyre szegényebbek lesznek, s végül Cosette Jean Valjeanhoz kerül, aki még Fantine.nak ígérte meg, vigyázni fog a kislányra. Cosette csúnyácska, melynek Valjean is örül, s később, a rendőrség elől menekülve, az apácazárda lakói is örülnek neki. Cosette széppé válik, felcseperedik, majd hozzámegy egy ifjú báróhoz, Mariushoz. Thénardierék mint a bűn megtestesítői vannak jelen végig a könyvben, a pénzért vernek át embereket, ezért még ölni is képesek lennének. Ahogy a történet halad előre, ők sosem gazdagszanak meg, mindig csak sanyarúbb lesz a sorsuk. Mindenhol felbukkannak és általában bajt okoznak, kivéve egy alkalommal. Ott éppen romantikus módon visszafelé sül el, amit tervez.

            Marius a romantikus hős, a szerény, szerelmes ifjú, aki, jó romantikus hős módjára ellent mond nagyapjának, konfliktusban áll vele. Amikor beleszeret Cosette-be, nem létezik számára más, így, amikor a lány és apja el akarnak utazni, elmegy a barikádra harcolni. A harcjelenet a legfontosabb momentuma az egész könyvnek. Itt futnak össze a szereplők szálai, itt dől el mindenkinek a sorsa, itt halnak meg a legtöbben. A cselekmény romantikus, szomorú, lírai, gyönyörű és furcsa. A magatartás, melyet a harcoló tömeg tanúsít, teljesen értelmetlen. Dalolva mennek a halálba, csupán a hazaszeretet vezényli őket, és az, hogy Franciaország olyan legyen, amilyennek ők akarják. A hősi halottak szerelmet vallanak, énekelnek és jobbára fiatalabbak vagy idősebbek, mint amilyennek lenniük kéne.

            Mondanám, hogy a vége happy end, de nem éppen. Abban az értelemben jó, hogy mindenki békében van mindenkivel, a cselekmény szépen lezárul, minden kérdésre választ kapunk és a végén, a legnagyobb meglepetésünkre, nem akarjuk elengedni a szereplőket. Ez a jó a nagyon-nagyon-nagyon hosszú regényekben. Van idő meggyászolni a halottakat, a halottakat, akik a több mint 1600 oldal alatt annyira a szívünkhöz nőttek.

            Nem azt mondom, hogy a legrosszabb kötelező olvasmány. Nem a legjobb szépirodalmi mű. Azok olvassák el, akik szeretik a hosszú, romantikus, régi nyelvezetű könyveket. Viszont, aki egyszer a kézbe vételére vetemedik, az mindenképpen fejezze be, még akkor is, ha néhol unalmasnak tűnhet. Garantáltan szép  heteket órákat fog okozni, és maradandó élmény lesz.