Fülszöveg: „Lehet, hogy
megőrjítenek minket az érzéseink. Lehet, hogy a szerelem tényleg betegség, és
sokkal jobb lenne nélküle. Mi azonban egy másik utat választottunk.
Végeredményben ezért szöktünk el a kúra elől: hogy szabadon választhassunk.
Abban is szabadok vagyunk, hogy rosszul döntsünk.”
„Ki akartak füstölni minket, a
múltba száműzni. De még mindig itt vagyunk. Ráadásul minden nappal egyre többen
leszünk.”
A Delírium-trilógia befejező
kötetében Lena az Ellenállás teljes jogú tagjává válik. A Káosz című részben
előkészített lázadás nyílt forradalommá növi ki magát, és Lena a harcok
kereszttüzébe kerül.
A Rekviemet egyszerre olvashatjuk
Lena és Hana szemszögéből. Egymás mellett élnek, mégis falak választják el
őket, egészen addig, amíg sorsuk útjai keresztezik egymást…
Írónő: Az egyik kedvenc írónőmmé
lett a trilógia kezdetekor, ám most megkérdőjeleztem őt.Ettől függetlenül ITT és ITT megtaláljátok.
Vélemény: Nagyon vártam már, hogy
végre ez a könyv következzen, és befejezhessem a trilógiát! Annyira szerettem
volna a karakterekkel együtt lenni és végre az összes fel nem tett kérdésemre
válaszokat kapni, hogy az leírhatatlan.
Miután
Lena és Julien, meg mindenki más végre egyben van, kezdődhet is a buli! A
csapat vándorol, próbál elhelyezkedni, miközben az Ellenállást támogatva
szeretné leigázni zombiországot, ahogyan ők a városokban élőket hívják. És a
történet nagyjából ennyi. Ez nem azt jelenti, hogy nincs benne izgalom, csupán
azt, hogy ez a lényege. A második kötetnek sem volt tulajdonképpeni
végkifejlete, az is csak a cselekmény, a bonyodalom fokozása, és itt, az utolsó
kötetben kiteljesedik minden. Sok a mozgás, valami folyton történik, de ha nem,
akkor is akad gondolkozni való.
Nem
csak Lena szemszögéből, hanem Hanáéból is látjuk a történteket. Illetve, nem
igazán a történteket, merthogy Hana szemszögének nincs túl sok értelme, ahogyan
ennek az egész harmadik résznek. Na de. Én már az elejétől fogva hiányoltam
Hanát meg a Portlandben maradottakat, hiszen nem kaptam meg azt a kidolgozott
világot, amire vágytam. Szerettem volna megtudni, mik történtek azok után, hogy
Lena megszökött, és, ha nem is pont ezt, de sok mindent megtudtam. Hana átesett
a kezelésen, a számára kijelölt férj Portland leendő polgármestere. Az életük
nem túl vidám, én egyáltalán nem éreztem azt a „zombiságot” aminek itt lennie
kellett volna. Hana alapból fura, ellentétes érzelmei vannak, hiszen meg akar felelni,
ugyanakkor tudja, hogy az ő rendszerük valahol sántít. Egyszerűen nem szerettem
annyira őt, mint ahogyan kellett volna. Hana karakterének a lényege a
sajnáltatás, hogy érezzük, ő most magányos és szomorú, de, mivel ki van
kezelve, sokkal hűvösebben kellett volna viselkednie. Sok problémát vet fel,
újabbakat, amiknek szintén semmi értelme, és olyan dolgokat művel, amiket egy
épeszű ember az adott világban nem követne el.
Egyetlen
előnye Hana szemszögének az volt, hogy megtudhattunk egy csöppet abból, mi
történt Lena ccsaládjával, valamit Gracie-vel, aki az első részben nagy
kedvencem volt. Nos, mintha az írónő elfelejtette volna a karakterek eredeti
jellemét, teljesen mássá alakította őket. Az aranyos kislányból valami fura,
kicsit hibbant gyerek lett, míg a volt legjobb barátnőből egy drámázós
királynő. Nem stimmelt ez nekem.
Az
előző résznél említettem, hogy tetszett Lena karakterfejlődése. Míg Hana és
Gracie „átváltoztatása” nem tetszett, Lenának ez csak előnyére vált, igaz, a
befejező kötetben azzá lett, akit igazán nem szeretek. A döntésképtelen,
szerelmi háromszögben vergődő hősnő. Furának tartottam, hogy a harcban hirtelen
tud dönteni, de olyan alapvető dolgokban, hogy most akkor megcsókolja e
Juliant, már nem. Lena személyisége tehát stagnált. Egyszerűen nem volt jó neki
semmi, és ő sem volt jó semmire, viszont attól még szerettem a határozottabb,
ügyesebb, önállóbb oldalát.
Szerelmi
háromszöget említettem. Nos, gondolhattuk volna, Alex visszatért, és
nagyon-nagyon sokat változott. Mármint, mindenki ezt hiszi. Nem szereti többé
Lenát, az új lánnyal, Korallal kacérkodik, és nem mosolyog, nem jó fej. Aztán
ott van Julian, aki szerethető, őszinte és tényleg, abszolút a tiszta és
ártatlan fiút képviseli, aki számomra nagyon szimpatikus, tehát egyértelmű
döntés. Nos, én megértem, hogy Lenát arcul csapja az, amikor Alex konkrétan
közli vele, hogy sosem szerette, ugyanakkor Julian szerelmet vall neki. Ez
számomra egyértelmű helyzet, hiszen mindkettőjüket szereti ugyan, de Alex
lemondott róla, Alex más, Julian pedig bizonyítani akar. Lena pedig szenved,
minden gondolata önsajnálat, amivel nem csak a saját maga, de Julian, Alex,
Korall, Holló, meg úgy kb. mindenki életét megkeseríti. Lena
elviselhetetlensége odáig fajul, hogy a féltékenység teljesen kifordítja
önmagából. Nem ő a legújabb a csoportban, nem az történik, amit ő szeretne, aki
őt választja, azon gondolkozik, aki nem őt választja, azon gyötrődik. A
helyett, hogy józanul gondolkozna, ami a lehetetlen helyzetekben sikerül neki,
csak sír meg nyavalyog, elrontva ezzel mindent.
Az
új szereplők sokasága itt nem ért véget, ugyanis Lena találkozik az
anyukájával. Kettejük kapcsolata nincsen annyira jól kidolgozva, úgy érzem, ez
a szál nem kapott annyi figyelmet. Lena hamar megbocsájt az anyukájának azt,
hogy otthagyta. Gonosz vagyok, de ezt egy kissé mondvacsinált ügynek tartottam.
Mármint, Lena évekig azt hitte, hogy halott, aztán, amikor rájött, hogy az
anyukája elszökött, akkor persze, haragudott, de eddig egészen idáig nem
foglalkozott vele. Most meg hirtelen… mindegy is, gyorsan rendeződtek köztük a
dolgok, hiszen Lenának szüksége volt valakire a múltjából.
Sok
a halál. Olyanok mennek el, akikre nem is számítunk, illetve olyanok változnak
meg, akikre szintén nem számítunk. Az a jó ezekben a regényekben, hogy nincsen
idő hosszan gyászolni. Ez nekem kivételesen jó, főleg abban az esetben, ha a
szívemhez nőtt a szereplő.
Szóval,
Lena ebben a könyvben kivetkőzött magából, pedig azt hittem, már csak jobb
lehet. Fura dolgokat csinál, döntésképtelen, ellent mond mindennek, ami eddig
volt, amit eddig képviselt. Túl sokat vágyódik a régi élete után, rengetegszer
visszaemlékezik. Persze, erre azért is van szükség, mert a végső háború
Portlandben zajlik majd, és itt fognak összefutni a szálak. A visszaemlékezésre
ezért volt talán szükség?
Majdnem
elfelejtettem. A vége. Nos. Gyűlölöm a függő végeket. Mindig arra késztet, hogy
megvegyem a következő részt. De itt NINCS következő rész! Értem én, mindenki
képzelje el, mi fog történni, de ez nem válasz. Ez nem végkifejlet. Ezzel a
könyv annyira lapos lett, amilyen még sosem volt számomra egy könyv sem.
Tényleg nem szólt semmiről, pedig az előző részekbe annyira bele tudtam
feledkezni! Ami pedig felrakta az i-re a pontot, hogy a függővég teljesen
felesleges, hiszen minden happy lett. Hana elmenekült, az Ellenállás győzött,
Alex majdnem szerelmet vallott, tehát megkapta azt, amit akart, Gracie is vele
van. Eltekintve a számos emberélettől, Lena számára minden happy, ugyanakkor
semmi nem történt. Zavart. Zavart-zavart.
Hallottam
a kiegészítő kötetekről, azokban van minden reményem, nem akarom megutálni a
karaktereket, sem az írónőt. Szóval, csalódás volt, pedig szeretni akartam.
Örültem neki, hogy végre elolvashattam. Mindennek ellenére is.
Borító: Én úgy vagyok vele, hogy
ez a borító szép. Maga a trilógia alap koncepciójával sincs baj. De, jobb lett
volna, ha megtartják az eredeti borítót.
Kedvenc szereplő: Abszolút
Julian. Holló, Tövis és a többiek is a szívemhez nőttek.
Nem-kedvenc szereplő: Lena és
Alex abszolút. Nem szabadna, hogy a három meghatározó szereplőből kettőről
negatív véleményem legyen, de ez van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése