Alex Flinn: Beastly - A szörnyszívű

Fülszöveg: Szörnyeteg vagyok.
Egy szörnyeteg. Nem farkas vagy medve, gorilla vagy kutya, hanem egy teljesen új faj, ami két lábon jár – egy karmos-agyaras teremtmény, akinek minden testrészét sűrű szőr fedi.
Azt hiszed, ez egy tündérmese? Nincs olyan szerencsém.
New York Cityben vagyunk. És a jelenről beszélek. Nem baleset ért, és nem valami betegség támadott meg. De örökre ilyen torz maradok, hacsak meg nem sikerül törnöm az átkot.
Igen, az átkot, amit az irodalomórámra járó boszorkány bocsátott rám. Hogy miért változtatott szörnyeteggé, aki nappal elrejtőzik, éjszaka pedig az utcákon settenkedik?
Elárulom.
Elmesélem, milyen voltam Kyle Kingsburyként, olyasvalakiként, aki mindenki lenni szeretne, gazdagon, tökéletes külsővel és tökéletes élettel. Utána elmesélem, hogy váltam tökéletesen… szörnyeteggé.
Akarod hallani? Mered hallani?

Írónő: Alex Flinn 1966-ban született Glen Cove-ban, az USA-ban. Kiskorában is nagyon szeretett írni, ezért az édesanyja mondta neki, hogy legyen szerző. Attól a pillanattól fogva Alex belehúzott. Első könyve 2001-ben jelent meg Breathing Underwater and Diva címmel. Eddigi 11 könyvéből kettőt fordítottak le magyarra. Műveivel számos bestseller listát vezetett, és rengeteg rangos díjat bezsebelt.

Jelenleg Miamiban él férjével, Gene-vel, és két kislányukkal, Katie-vel és Meredith-szel.

Vélemény: A könyvtárból kölcsönöztem ki ezt a könyvet, ami több okból is megtetszett. Először is, ettől az írónőtől még nem olvastam, és nem is hallottam róla, nagyon klassz a borítója, és maga a könyv eléggé meggyötört volt, amiből arra következtettem, hogy jó lehet, hisz több ember keze gyűrögette a lapokat egymás után. Nem csalódtam.

 Nem lett a kedvenc könyvem, valószínűleg kettőnél többször nem olvasom el, de nagyon jó élmény volt.

A főhősünk Kyle, aki gazdag és tökéletes, megvan a hozzá illő barátnője, és, bár az apja nem foglalkozik vele, nyugodt, számára kiegyensúlyozott élete van. Egyszóval mesébe illő az élete, ami az elején még pozitívan cseng, viszont pár fejezet után a valóság egy mese lesz, amibe belecsöppen és kénytelen benne élni. Ott van ugye az irodalmár boszorkány, aki szereti az embereket, a rosszakat viszont megbünteti. Tehát Kyle rossz lett volna?

Maga a könyv ötletes, az írónő mestere annak, hogy a mesét a mai világra írja át. A sztori megragadja a figyelmét az embernek, ezáltal letehetetlen olvasmánnyá téve Alex művét, ami egy-két nap alatt befejezhető. A könyv, ha valakinek nem elég lebilincselő, tarkítva van különböző elemekkel, amit nem árulok el, mert lelőném a poént. Néhány ilyen kis felüdülés van a könyvben, és ez elég ahhoz, hogy tovább akard olvasni.

Nekem azért tetszett különösen, mert van benne tanulság, nem is kevés, persze nem olyan eget rengető dolgok, mint a világbéke. Kyle, a főszereplő karaktere olyan személyiség változáson megy át, hogy a végén rá sem lehet ismerni, és rendesen rácsodálkoztam, hogy „jaj, mennyire más lett”, és többször is visszalapoztam az elejére, hogy megbizonyosodjak felőle, Kyle megváltozott.

Maguk a karakterek is remekül ki vannak dolgozva, a kedvencem talán Will volt, Kyle vak tanítója, aki életbölcsességeket és humort csempész a fiú életébe. Természetesen Kyle-t is szerettem, meg persze a többi szereplőt, Kendrát és Lindyt.

Mindenképpen olvassátok el, ha valami könnyű kikapcsolódásra vágytok, de ajánlom a mesék szerelmeseinek, különösen azoknak, akik kedvelik a Szépség és szörnyeteg történetét.

Borító: Ahogy a véleménynél is említettem, nagyon megtetszett a borító. Különösen jók az egyszerű formák, a jelképes színek és a rózsa, aminek fontos szerepe van a könyvben. Ami először feltűnt, az a különleges betűtípus, fantasztikusan ötletes a tövises szó. Ezt még itthon sem akarták megváltoztatni. Az írónő több könyvét is ez a stílus jellemzi, de nemrég találtam új borítót is, ami a Beastly-hez készült. Direkt nem tettem be ide, egyrészt, én ezzel a borítóval olvastam és ismertem meg a könyvet, másrészt pedig, az a kiadás meg van dobva még Lindy naplórészleteivel, éppen ezért került az új borítóra egy lány.

Film: Aki elsőre nézi meg a filmet, az el van ragadtatva, hogy milyen jó és ötletes, híres színészek, akik nem mellesleg jól is játszanak, remek sminkmester alkalmazása, és a többi. Én is, sajnos, hamarabb láttam a filmet, és csak hónapokkal később találtam rá a könyvre, és olvasás közben jöttem rá, hogy ebből film készült. (Csúf szerelem címmel)

Nos… Aki a könyvet elolvasta, elképzelte valahogy, van egy sajátos hangulata, amit a film szerintem nem, vagy csak kicsit ad vissza. Megváltoztatják benne a fontos momentumokat, amik a könyv szempontjából értékesek, sőt, Kyle vezetékneve is egyszerűsödött.

A szereposztást pedig máris nem találom olyan jónak, nem tudom Vanessa Hudgens-t elvonatkoztatni a HSM-től, aki ráadásul nem is hasonlít Lindyhez a könyvben leírtak alapján. Willt itt is nagyon szeretem, Neil Patrick Harrist amúgy is jó színésznek tartom. Kendráról meg ne is beszéljünk, akit Mary-Kate Olsen viszonylag jól alakít, ám én őt sem így képzeltem el.

Sajnos azt kell mondjam, ez a film nem aratott nagy sikert nálam. Minek kell mindent ennyire megváltoztatni?

Kedvenc szereplő: Egyértelműen Will. Imádom a lényét, a humorát, azt, hogy tisztában van a vakságával és ezt előnyére fordítja. Minden szava tökéletes, egyszerűen beleszerettem ebbe a karakterbe. Olyan, mint valami bölcs vallási vezető, aki közben a legjobb barát, felráz és észhez térít. És nem mellesleg ott van a kutyusa, Pilóta, aki Willhez tartozik, ezért őt is nagyon szeretem.

Nem-kedvenc szereplő: Ilyen nagyon nincsen, esetleg Sloane, aki negatív karakter, viszont őt sem tudom utálni, mert szükség van rá a könyvben, fontos szereplő, kell egy hozzá hasonló a történetbe. Nem lett a kedvencem, de nem is írnám ki a sztoriból.

Kiera Cass: Párválasztó történetek

Fülszöveg: Mielőtt America Singert beválasztották a Párválasztóba… Szerelmesek voltak egymásba Aspen Legerrel, a Hatossal… Maxon hercegnek pedig egy másik lány volt a választottja… Ismerd meg a Párválasztó-trilógia előzmény történeteit és a főszereplők családfáját, valamint olvasd el a szerzővel készült interjút, és még sok minden mást!

Író: Kiera 1981-ben született Dél-Karolinában. New York Times bestseller szerző, leghíresebb műve a Párválasztó trilógia, melyhez később egy külön részt írt, illetve újabb előzmény kötetekkel toldja meg írásainak listáját. Első könyve 2009-ben jelent meg The Siren címmel, magánkiadásban. Jelenleg Virginiában él férjével és két gyermekével.

Vélemény: Direkt a trilógia után sokkal később olvastam el ezt a kiegészítő kötetet, mert nem hiányzott annyira, hogy ugyanazokat a dolgokat más szemszögből tudjam meg. Igazából nagyon szerettem a Párválasztó trilógiát, bár vegyes a véleményem róla, mint ahogyan ezekről a bizonyos történetekről is.

Ennek a könyvnek az a lényege, hogy a herceg és a palotaőr szemszögéből mutassa be nekünk a fontos momentumokat, vagyis Maxon és Aspen szólal meg a lapokon. Eredetileg nem tartottam rossz ötletnek, végtére is, mindenki kíváncsi a hős szerelmes férfi szemszögéből is a történetre, amit előzőleg egy nő mutatott be nekünk. Emlékezzünk csak vissza a Szent Johanna gimi sorozatra, ahol a rajongók könyörögtek egy Cortez nézőpontjából megírt naplóra. Annál az esetnél még képesnek is tartottam volna az írónőt erre a, viszonylag nehéz feladatra, bár Laura eléggé meggyőzően érvelt a külön rész ellen. Kiera olyan jól megalkotta America karakterét, a tulajdonságait, gondolatait, és a többi szereplő tulajdonságait, hogy nem okozott pozitív csalódást a kis novelláival. Sőt, ellenkezőleg.

Először arra számítottam, hogy új történeteket hallunk a múltból, Maxon gyerekkoráról, esetleg családi hátteréről, vagy az esküvő utáni életükről, Aspen további sorsáról… nos, csalódtam. Persze voltak olyan történetek, melyeknél America nem volt jelen, de ott sem tudtunk meg sokkal többet, csak azt, hogy a férfi szereplők rengeteget agyalnak feleslegesen, többet, mint America. Teljesen kikészültem, hiszen Maxon és Aspen szakasztott America voltak, csak fiúban!

Szerintem ez a kiegészítő kötet a történetekre nézve teljesen felesleges volt, hisz semmi meglepetést nem okozott, már mindent tudtunk, America szemszögéből megtudtuk a fiúk érzéseit is, és úgy általában véve, semmi értelme nem volt. De tényleg, semmi. Nagyon beszélni sem tudok róla, mert nincs mit. Nem azt mondom, hogy szenvedtem az olvasásával, nem, nagyon élveztem az újbóli találkozást a szereplőkkel, de nem haltam bele, mint a trilógiába.

Azért azt, hogy semmi új nem volt benne, visszavonom, igenis derültek ki részletek bizonyos dolgokról, na de könyörgök, a Párválasztó olvasása alatt ezekre magától is rájön az ember, vagy minimum sejti, mi történhetett, a nélkül, hogy ezt le kellene írni.

A végén annyi volt érdekes, amikor America, Aspen és Maxon családfáját, valamint a Párválasztóban résztvevő lányok teljes névsorát adták közzé. Ott volt még sok más érdekesség, amit nem lövök le, de talán ezért a maradék tíz oldalért érdemes volt kézbe venni ezt a könyvet.

Azoknak tudom ajánlani, akik élnek, halnak a trilógiáért, máskülönben nem kell összetörni magatokat, hogy megszerezzétek és elolvassátok a könyvet. Egy unalmas délutánba beleillik, esetleg utazó könyvnek is elmegy, ha nincs más választás.

Borító: Imádom a borítót, áldom a tervezőjét. Bár én nem így képzelem el Americát, mert őt akarták ábrázolni rajta, nagyon csinos a lány és azok a ruhák! A kedvencem még mindig a trilógia 3. részének borítója, de ez is nagyon szép volt. Sajnálom, hogy a hatalmas feliratok kitakarták.

Kedvenc szereplő: A trilógiában sokáig Aspennek szurkoltam és nagyon kedveltem őt, most viszont nem tudom, mit gondoljak róla. Azt hiszem, ebben a kiegészítő kötetben senkit nem szeretek, hiába visszatérő szereplők. Ha nagyon megerőltetem magam, akkor az egy fejezet erejéig feltűnő Cartert és Marleet szerettem a legjobban, valamint America édesapját.

Nem-kedvenc szereplő: Csak ugyanazt tudom elmondani, mint az előbb. Egyszerűen semlegesek ezek a karakterek, ha rossz szemszögből látom őket.

Lauren Oliver: Delírium

Fülszöveg: „Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem.”

 LAUREN OLIVER már első, remekbe szabott regényével lenyűgözte az olvasókat. A Mielőtt elmegyek a Publishers Weekly elragadtatott kritikájában „nyers, érzelmes, helyenként gyönyörű” könyvként szerepelt, amelynek vége „merész, ugyanakkor szívfacsaró”. Az írónő rég várt második regényével, amely egy disztópikus trilógia első kötete, ismét kivételes tehetségéről és sokoldalúságáról tesz tanúbizonyságot.

Írónő: Laura Suzanne Schechter 1982-ben született Queensben (melyről az egyik könyvbeli városát mintázta) és New Yorkban nevelkedett. Szülei irodalom tanárok, édesapja ezen kívül híres krimi író, Harold Schelchter. Már gyerekként szeretett írni, órákat volt képes a számítógép előtt tölteni, és nem hagyta félben a történetet és a karaktereket. Próbálja hasznosan tölteni az idejét, ezért az írás mellett rajzol, táncol és fest, valamint érdekli a színjátszás is. Középiskola után a filozófia és az irodalom érdekelte, ezért az egyetemen ezekre a szakokra járt szülei „nagy örömére”, akik orvosnak vagy jogásznak szánták lányukat. Döntéseiben testvére, Lizzie segítette. Munkahelyét, ahol először kezdett dolgozni, elhagyta, hogy teljes munkaidőben írhasson.

Első regénye 2010-ben jelent meg Mielőtt elmegyek címmel. Második nekifutásra egy trilógiát alkotott, melynek részei: Delírium (2011), Pandemonium (2012) és Requiem (2013). A trilógia mellé kiegészítő kötetek és novelláskötetek is jelentek meg. Könyvei több generációt ölelnek át, ifjúsági írásai mellett felnőtteknek és gyerekeknek is alkotott.

Vélemény: Nos, olvasgattam egy blogot, hogy mik az ajánlott könyvek, és ráakadtam erre. Jó kis cím, nem értettem belőle semmit, a fülszöveg sem kötött le annyira, azért gondoltam, mégis nekiesek. Olyan jól tettem!!

A történet egy utópisztikus világban játszódik, az Amerikai Egyesül Államok romjain, ahol a szerelmet betegségnek tartják, ezért az emberek védett és körbekerített városokban élnek. Tizennyolc éves korában mindenki átesik egy kúrán, ami kiöli belőle a szerelemre, vagyis az amor derilium nervosára hajlamos érzéseket. Lena Haloway alig várja, hogy átessen a procedúrán és nyugodt, egyforma napokat éljen le a számára kijelölt férfi mellett. A kúra előtt pár hónappal azonban „megbetegszik”, és teljesen más lesz a világszemlélete.

Nehezen letehető olvasmány volt, kicsit sajnos hasonlított az Emlékek őrére, legalábbis szerintem. Sajnáltam, hogy Lena világáról nem tudok meg többet, a rendszerükről meg az életről, bár egyeseknek annyi is elég, amennyibe belátást enged nekünk a szerző.

Kicsit bántott ugyan, hogy a dolgok össze vannak kapva. A szerelmi szálat annyira ügyesen kifejtette az írónő, ám bennem még annyi megválaszolatlan kérdés maradt, amire sosem kapok már választ. A vége lett számomra különösen összecsapott, de sikerült megvigasztalnom magam, hogy ennek így kellett lennie.

A történet maga egészen jó volt, de nem újfajta ez számomra. Sajnos sok másik könyv vonását felfedeztem benne, ahogy említettem az Emlékek őrét, de szerintem kicsit hasonlít még a Beavatottra. És ott van még a tipikus szerelmi szál, ami az egész lényege a könyvnek, éppen ezért én azt a címet adtam volna neki, hogy Lena és Alex szerencsétlen szerelme. Oké, oké, tudom, hogy a jövőbeli Portlandben nem érintkezhetnek a fiúk és a lányok egymással, de akkor is, rengeteget totojázott ez a két szereplő. Lehet, hogy én vagyok a határozott női főszereplőkhöz hozzászokva, de akkor inkább legyen még egy Katnissünk. Amúgy összegezve tetszett a szerelmük, bevallom, igazi mély és érzelmekkel, valamint kihívásokkal teli kapcsolat volt az övék.

Lena hatalmas személyiség-fejlődésen megy át, amit alapból nem szeretek a könyvekben, mert nehogy már az elején fekete, de a végén már fehér. Itt azonban szükségszerű volt minden fordulat, ami a változáshoz vezetett, és, szerintem lassan történt, tekintve Lena ügyetlenkedéseit. Szerettem a megváltozott Lénát, a baj mindössze annyi volt, hogy én ezt már előre tudtam, míg maga a szereplő csak később jött rá. Mindegy, vannak ilyenek, lépjünk tovább.

Megemlíteném Carolt, Lena nagynénijét, akit pusztán már a neve miatt nem szerettem, hiszen a Csak lélegezz! trilógiában a bántalmazó pótmama is Carol. Na meg a viselkedése, akár egy kiismerhetetlen, fura zombi. A hideg is kirázott tőle.

Az elvarratlan szálak számomra nagyon idegesítőek voltak, mivel Lena konkrétan senkivel nem volt tartósan. A családját alig ismertem meg, csupán annyit tudok róluk, hogy én nem élnék velük, és ez zavart. Szerettem volna tudni, mi történik velük, főleg a kis Grace-szel, de még utalást sem kaptam. Majd a következő részben, remélem. Hana, Lena legjobb barátnője is fura volt nekem, a kezdetekben szerettem, aztán meg nem értettem a döntéseit. A legnagyobb problémát pedig Lena anyukája okozta nekem, akivel egy fejezet erejéig mélyebben foglalkoznak, na meg pár mondatot szentelnek neki a többi oldalakon, de értem én, őt is a következő részben kapjuk meg.

Maga a történet az utolsó fejezetekkel kezdett izgalmassá válni, azokat egy ültő helyemben végig olvastam, és hajnalig ébren maradtam, hogy utána nézzek a folytatásnak. Lena és Alex azon gondolkoznak, hogy kiszöknek a Vadonba, ahol csupa olyan ember él, aki szerelmes akart lenni, vagy éppen szerelmes lett, és elszökött. A városban ezeknek az embereknek három lehetőségük van, a kivégzés, az életfogytiglani börtön, illetve a kockázatos szökés. Nos, ki lehet találni, hogy Lénáékkal mi fog történni, szerintem eléggé egyértelmű. A könyvben sok fordulat meg csavar van, de egyiken sem lepődik meg igazán az ember, hiszen vagy számított rá, vagy ésszerűnek tartja. Viszont a leges-legvégén az utolsó két oldalon végig remegett a kezem, mert igenis izgultam értük, és nagyon, de nagyon nem erre számítottam…
Fontos még a fejezetek elején megtalálható idézetekről beszélni. Hiányzott ugyan a  jövőbeli világkép pontos kirajzolása, ezeken az idézeteken és sorokon keresztül azonban egy kicsit mégis bepillantást nyerhetünk az ottani életbe.

Összességében egy jó könyv, ha a kritika eléggé negatívan is hangzott, megéri elolvasni, nem annyira elcsépelt a sztori. Egy trilógia megalapozásához jó, de könnyedén túl lehet szárnyalni, és remélem, sikerülni is fog a továbbiakban.

Borító: Maga a borító szép, de nem ehhez a könyvhöz. Sokkal inkább illene egy magyar tiniregényhez, mintsem ide, a szerelemtől megbetegedett emberek közé. Magyarán borító alapján egyáltalán nem ilyen sztorit vártam volna, hanem valami nyálas és csöpögős történetet.

Vannak külföldi borítók, amik szebbek és igen, végre megmozgatják mindenkinek a fantáziáját, ugyanakkor fellelhetők rosszabbak, amikről nem is akarok beszélni. (Rengeteg csodás borítót találtam, amik közül igyekeztem párat beszúrni ide)

Film: Sokkal később vettem észre, hogy van film, viszont meglepve tapasztaltam, hogy mindössze 40 perc!! Most komolyan. Miért kellett egy olyan könyvet, mint a Holtodiglan két órássá csinálni, ezt viszont mindössze alig negyvenöt percessé?

Igaz, hogy a történet gyorsan halad és nincsenek felesleges epizódok, mégis rövidnek érzem. Sok dolog ki van hagyva belőle, összekuszálva minden.

Aki nem olvasta a könyvet az észre sem veszi ezt a sok össze-vissza dolgot, magában viszont egészen élvezhető a film. Amit még érdemes mellé tudni, hogy ezt sorozatnak képzelték el, de a film magába foglalja az egész első kötetet.  Mivel pedig trilógia, három része lett volna, viszont elutasították a kérvényt a sorozathoz.

Kedvenc szereplő: Természetesen Alex, Lena fiúja, valamint Grace. Mind a ketten meghatározó személyiségek, ha az utóbbi elég zavaros is nekem. (fenébe, elvarratlan szál)

Nem-kedvenc szereplő: Hana a vége felé fura lesz, én gyanakodtam is rá, valamint Carol, akit már megindokoltam fentebb.

Suzanne Selfors: Mentsük meg Júliát!

Fülszöveg: Két Júlia, egyformán kétségbeesve…
Kaland, szerep, szerelem a Broadwayn és Veronában.

A tizenhét éves Mimi Wallingfordnak olyan élete van, amiről a legtöbb lány csak álmodhat: főszerepet játszik a családja színházában a Broadwayn a Rómeó és Júliában. Ám a színészkedés nem az álma. Mimi azért küzd, hogy inkább orvosi egyetemre járhasson.

A tizennégy éves Capulet Júlia magányosan éldegél – házi őrizetre ítélte a háborúskodás, amely a Montague-k és a Capuletek között dúl, vaskezű anyja pedig férjhez akarja adni. Bármit hajlandó megtenni, hogy elkerülje a házasságot, akár azt hazudja, hogy rémes fekély van a fenekén, akár veszélyesebb kalandra vállalkozik.

A Rómeó és Júlia utolsó előadása előtt Mimi valóban elmenekül: a szívtipró rocksztár Troy Summerrel, serdülő lányok bálványával együtt varázslatos módon Shakespeare Veronájába csöppen. Amikor megismeri az igazi Júliát nem akarja tovább tétlenül nézni, hogy a története tragikus véget érjen.

De mi lesz, ha megváltoztatja a világ leghíresebb szerelmi történetét?
Visszajutnak-e valaha Troyjal a New York-i Broadwayre?
A hideg rázza Troytól. Megtalálja Veronában az igazit?

 

Írónő: Suzanne Selfors 1986-ban született Németországban. Jelenleg Siettle közelében él egy szigeten családjával, férjével és két gyermekével. Teljes állású író, ami jó is, hisz otthonában szinte mindig esik az eső.

Vélemény: Természetesen, vérbeli könyvtárba járó lányként ezt a művet is a könyvekkel teli polcokon találtam. Van egy rövid kis története, mert először kevés időm volt és csak a feléig jutottam, meg nem is kötött le annyira. Így visszakerült a helyére, és másodszorra is kivettem a könyvtárból. Na, sikerült is elolvasni.

Adott egy híres lány, Mimi Wallingford, Adelaid Wallingford dédunokája. Ezt azért kellett hozzátennem, mert a könyvben gyakran ezzel a jelzővel ismerik csak fel a fiatal, tizenéves színészt, aki a családjáról elnevezett színházban játszik. Nem akarom kerülgetni a forró kását, utálja a munkáját, nem éppen a legfelhőtlenebb a kapcsolata a szüleivel és színdarab béli partnerével, Troy Summerrel, aki természetesen Rómeót alakítja. Mimi pedig Júlia szerepében tűnik fel a híres Shakespeare drámában, ahol a legkínosabb rész természetesen a csókjelenet. Mimi pedig lámpalázzal küzd és kínlódik az élettel, ám kap egy különleges amulettet, amiben hamu van, és annak belélegzésével eljutnak a valódi Rómeó és Júliába. Vagyis… na, elég összetett elmagyarázni, és nem is tudom spoiler nélkül, úgyhogy inkább olvassátok el.

Számomra a történet érdekes volt, olvastam már hasonlókat Alex Flinn tollából, és bevallom őszintén, azok egy icipicit jobbak voltak. A könyv két részre osztható, nem egyenlő arányban. Az egyik fele az, ami még a jelenben játszódik, a másik pedig, természetesen a majdnem Shakespeare világban. Elemezzem a kettőt külön? Erre szerintem, sajnos, mindenképpen szükség van. Olyan, mintha a kettő részt két külön írónő alkotta volna.

A jelenben játszódó rész viszonylag jól kezdődik, aztán elég lapossá válik. Megismerjük ugye Mimit és a sanyarú sorsát, mert minden ifjú színésznő, aki egy híresség leszármazottja, utálja az életet és nem tesz érte semmit. Nekem ez már nem tetszett, hisz a későbbiekben Miminek erősödik a személyisége, így olyan, mintha saját magának mondana ellent. Ott van még Troy, egy tipikusan elkényeztetett, tökéletesen flegma amerikai színészpalánta, aki falja a nőket, mert minden hozzá hasonló ezt csinálja. Nem? Remélem érezni lehet az iróniát.

A két időt az a bizonyos varázshamu köti össze, Mimi ugyanis összetöri az amulettet és belélegzi a felkavarodott porral együtt. Itt jön pár fejezet, ahol egyedül van, és később megtalálja Troyt, hogy együtt vészeljék át a kalandot.

A múltban (ami végül kiderül, nem a múlt és nem is az igazi dráma) meg akarják menteni Júliát a Parisszal való házasságtól, illetve Rómeót a szerelmi bánattól, amit Róza okozott neki. Oké, hogy belekeveredtek két család örökös harcába, de az egész olyan fura, amire később persze kapunk valamennyi magyarázatot, bár nekem még mindig nem teljesen tiszta, tehát aki érti, az magyarázza el. Köszi. A helyszín leírása amúgy jó, na meg a középkori körülmények és hasonlók is szemléltetve vannak, elég rendesen.

A szereplők, amint mondtam, teljesen megváltoznak benne, szinte egyik pillanatról a másikra. Aki az elején még a szende Mimi volt, az később kiáll magáért, a nagyképű Troy pedig egy odaadó és védelmező útitárs. A dráma szereplőit meg sem említem, én nem úgy képzelem el őket, ahogyan az író azt lefestette nekünk. Persze kívülről oké, én az ikonikus Júliát és Rómeót szeretem a legjobban, vagyis az Operett színház előadásaiban szereplő színészek lebegnek a szemem előtt, a legjobb pedig az amatőr színészekkel eljátszott film. Az írónő olyan tulajdonságokkal ruházza fel őket, amik nem illenek hozzájuk. Ismétlem, erre is van magyarázat a könyvben, de akkor is, az én Shakespeare-t szerető szívemnek ez valóságos kín volt. Jó, a könyvnek ez volt a lényege, de nekem ez így nem tetszett.

Összességében véve, még egyszer nem olvasnám el, de könnyű nyári olvasmánynak megfelelt. Aki szereti az újraírt meséket, annak bátran ajánlom, tapasztalatszerzésnek pedig mindenki elolvashatja. Mindenképpen megérdemel egy esélyt.

Borító: A képen egy, a Capulet család színeibe öltözött lány látható, és csak apró részletekkel utalnak arra, hogy van ott még más is. Például a napszemüveg, ami egyértelműen a jelenre utal.

A kedvencem a cím betűtípusa volt, a többi részlet pedig elment. Borító alapján tetszik a könyv, ezért is kölcsönöztem ki.

Kedvenc szereplő: Bármilyen fura, a végére megszerettem Troyt. Azt hisze
m ennyi.

Nem kedvenc szereplő: Rómeót idegesítően találtam az állandó szerelmes nyavalygásával, bár akkor nem volt szégyen a sírás a fiúknak.

Júliát abszolút nem ilyennek képzeltem, és tudom, a könyvben leírtaknak oka van, de nekem nem sikerült közel kerülnöm a karakterhez.

A világ összes Rómeó és Júlia verziójában a Montague-kat szerettem a legjobban, most azonban kifejezetten undorítónak tartottam Benvoliót és Mercutio sem volt az igazi. Azt elárulom, a musicalben ők ketten a kedvenceim, na meg a DiCapriós változatban.