Rendszeres olvasók

2015. október 21., szerda

Lauren Oliver: Delírium

Fülszöveg: „Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem.”

 LAUREN OLIVER már első, remekbe szabott regényével lenyűgözte az olvasókat. A Mielőtt elmegyek a Publishers Weekly elragadtatott kritikájában „nyers, érzelmes, helyenként gyönyörű” könyvként szerepelt, amelynek vége „merész, ugyanakkor szívfacsaró”. Az írónő rég várt második regényével, amely egy disztópikus trilógia első kötete, ismét kivételes tehetségéről és sokoldalúságáról tesz tanúbizonyságot.


Írónő: Laura Suzanne Schechter 1982-ben született Queensben (melyről az egyik könyvbeli városát mintázta) és New Yorkban nevelkedett. Szülei irodalom tanárok, édesapja ezen kívül híres krimi író, Harold Schelchter. Már gyerekként szeretett írni, órákat volt képes a számítógép előtt tölteni, és nem hagyta félben a történetet és a karaktereket. Próbálja hasznosan tölteni az idejét, ezért az írás mellett rajzol, táncol és fest, valamint érdekli a színjátszás is. Középiskola után a filozófia és az irodalom érdekelte, ezért az egyetemen ezekre a szakokra járt szülei „nagy örömére”, akik orvosnak vagy jogásznak szánták lányukat. Döntéseiben testvére, Lizzie segítette. Munkahelyét, ahol először kezdett dolgozni, elhagyta, hogy teljes munkaidőben írhasson.
Első regénye 2010-ben jelent meg Mielőtt elmegyek címmel. Második nekifutásra egy trilógiát alkotott, melynek részei: Delírium (2011), Pandemonium (2012) és Requiem (2013). A trilógia mellé kiegészítő kötetek és novelláskötetek is jelentek meg. Könyvei több generációt ölelnek át, ifjúsági írásai mellett felnőtteknek és gyerekeknek is alkotott.

Vélemény: Nos, olvasgattam egy blogot, hogy mik az ajánlott könyvek, és ráakadtam erre. Jó kis cím, nem értettem belőle semmit, a fülszöveg sem kötött le annyira, azért gondoltam, mégis nekiesek. Olyan jól tettem!!
A történet egy utópisztikus világban játszódik, az Amerikai Egyesül Államok romjain, ahol a szerelmet betegségnek tartják, ezért az emberek védett és körbekerített városokban élnek. Tizennyolc éves korában mindenki átesik egy kúrán, ami kiöli belőle a szerelemre, vagyis az amor derilium nervosára hajlamos érzéseket. Lena Haloway alig várja, hogy átessen a procedúrán és nyugodt, egyforma napokat éljen le a számára kijelölt férfi mellett. A kúra előtt pár hónappal azonban „megbetegszik”, és teljesen más lesz a világszemlélete.
Nehezen letehető olvasmány volt, kicsit sajnos hasonlított az Emlékek őrére, legalábbis szerintem. Sajnáltam, hogy Lena világáról nem tudok meg többet, a rendszerükről meg az életről, bár egyeseknek annyi is elég, amennyibe belátást enged nekünk a szerző.
Kicsit bántott ugyan, hogy a dolgok össze vannak kapva. A szerelmi szálat annyira ügyesen kifejtette az írónő, ám bennem még annyi megválaszolatlan kérdés maradt, amire sosem kapok már választ. A vége lett számomra különösen összecsapott, de sikerült megvigasztalnom magam, hogy ennek így kellett lennie.
A történet maga egészen jó volt, de nem újfajta ez számomra. Sajnos sok másik könyv vonását felfedeztem benne, ahogy említettem az Emlékek őrét, de szerintem kicsit hasonlít még a Beavatottra. És ott van még a tipikus szerelmi szál, ami az egész lényege a könyvnek, éppen ezért én azt a címet adtam volna neki, hogy Lena és Alex szerencsétlen szerelme. Oké, oké, tudom, hogy a jövőbeli Portlandben nem érintkezhetnek a fiúk és a lányok egymással, de akkor is, rengeteget totojázott ez a két szereplő. Lehet, hogy én vagyok a határozott női főszereplőkhöz hozzászokva, de akkor inkább legyen még egy Katnissünk. Amúgy összegezve tetszett a szerelmük, bevallom, igazi mély és érzelmekkel, valamint kihívásokkal teli kapcsolat volt az övék.
Lena hatalmas személyiség-fejlődésen megy át, amit alapból nem szeretek a könyvekben, mert nehogy már az elején fekete, de a végén már fehér. Itt azonban szükségszerű volt minden fordulat, ami a változáshoz vezetett, és, szerintem lassan történt, tekintve Lena ügyetlenkedéseit. Szerettem a megváltozott Lénát, a baj mindössze annyi volt, hogy én ezt már előre tudtam, míg maga a szereplő csak később jött rá. Mindegy, vannak ilyenek, lépjünk tovább.
Megemlíteném Carolt, Lena nagynénijét, akit pusztán már a neve miatt nem szerettem, hiszen a Csak lélegezz! trilógiában a bántalmazó pótmama is Carol. Na meg a viselkedése, akár egy kiismerhetetlen, fura zombi. A hideg is kirázott tőle.
Az elvarratlan szálak számomra nagyon idegesítőek voltak, mivel Lena konkrétan senkivel nem volt tartósan. A családját alig ismertem meg, csupán annyit tudok róluk, hogy én nem élnék velük, és ez zavart. Szerettem volna tudni, mi történik velük, főleg a kis Grace-szel, de még utalást sem kaptam. Majd a következő részben, remélem. Hana, Lena legjobb barátnője is fura volt nekem, a kezdetekben szerettem, aztán meg nem értettem a döntéseit. A legnagyobb problémát pedig Lena anyukája okozta nekem, akivel egy fejezet erejéig mélyebben foglalkoznak, na meg pár mondatot szentelnek neki a többi oldalakon, de értem én, őt is a következő részben kapjuk meg.
Maga a történet az utolsó fejezetekkel kezdett izgalmassá válni, azokat egy ültő helyemben végig olvastam, és hajnalig ébren maradtam, hogy utána nézzek a folytatásnak. Lena és Alex azon gondolkoznak, hogy kiszöknek a Vadonba, ahol csupa olyan ember él, aki szerelmes akart lenni, vagy éppen szerelmes lett, és elszökött. A városban ezeknek az embereknek három lehetőségük van, a kivégzés, az életfogytiglani börtön, illetve a kockázatos szökés. Nos, ki lehet találni, hogy Lénáékkal mi fog történni, szerintem eléggé egyértelmű. A könyvben sok fordulat meg csavar van, de egyiken sem lepődik meg igazán az ember, hiszen vagy számított rá, vagy ésszerűnek tartja. Viszont a leges-legvégén az utolsó két oldalon végig remegett a kezem, mert igenis izgultam értük, és nagyon, de nagyon nem erre számítottam…
Fontos még a fejezetek elején megtalálható idézetekről beszélni. Hiányzott ugyan a  jövőbeli világkép pontos kirajzolása, ezeken az idézeteken és sorokon keresztül azonban egy kicsit mégis bepillantást nyerhetünk az ottani életbe.
Összességében egy jó könyv, ha a kritika eléggé negatívan is hangzott, megéri elolvasni, nem annyira elcsépelt a sztori. Egy trilógia megalapozásához jó, de könnyedén túl lehet szárnyalni, és remélem, sikerülni is fog a továbbiakban.

Borító: Maga a borító szép, de nem ehhez a könyvhöz. Sokkal inkább illene egy magyar tiniregényhez, mintsem ide, a szerelemtől megbetegedett emberek közé. Magyarán borító alapján egyáltalán nem ilyen sztorit vártam volna, hanem valami nyálas és csöpögős történetet.
Vannak külföldi borítók, amik szebbek és igen, végre megmozgatják mindenkinek a fantáziáját, ugyanakkor fellelhetők rosszabbak, amikről nem is akarok beszélni. (Rengeteg csodás borítót találtam, amik közül igyekeztem párat beszúrni ide)

Film: Sokkal később vettem észre, hogy van film, viszont meglepve tapasztaltam, hogy mindössze 40 perc!! Most komolyan. Miért kellett egy olyan könyvet, mint a Holtodiglan két órássá csinálni, ezt viszont mindössze alig negyvenöt percessé?
Igaz, hogy a történet gyorsan halad és nincsenek felesleges epizódok, mégis rövidnek érzem. Sok dolog ki van hagyva belőle, összekuszálva minden.
Aki nem olvasta a könyvet az észre sem veszi ezt a sok össze-vissza dolgot, magában viszont egészen élvezhető a film. Amit még érdemes mellé tudni, hogy ezt sorozatnak képzelték el, de a film magába foglalja az egész első kötetet.  Mivel pedig trilógia, három része lett volna, viszont elutasították a kérvényt a sorozathoz.

Kedvenc szereplő: Természetesen Alex, Lena fiúja, valamint Grace. Mind a ketten meghatározó személyiségek, ha az utóbbi elég zavaros is nekem. (fenébe, elvarratlan szál)

Nem-kedvenc szereplő: Hana a vége felé fura lesz, én gyanakodtam is rá, valamint Carol, akit már megindokoltam fentebb.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése