Jennifer L. Armentrout: Origin

Fülszöveg: Daemon bármit megtenne, hogy visszakapja Katyt.

Sikeresen behatoltak a Mount Weatherbe, ám az akciónak katasztrofális vége lett. Katy elszakadt tőlük. Elvették. Daemon számára most minden arról szól, hogyan lehetne megtalálni.

Söpörje el, aki az útjába áll? Kérdés nélkül.

Perzselje fel az egész világot, hogy megmentse Katyt? Boldogan.

Tárja fel az emberiség előtt, hogy idegenek élnek közöttük? Örömmel.

Katy számára csak a túlélés marad.

Ellenségektől körülvéve az egyetlen, amit tehet, ha igazodik a helyzetéhez. Még a Daedalusban sem mindenki őrült… de a csoport céljai rémítőek, és amit elárulnak, felzaklató. Kik az igazi rosszak? A Daedalus? Az emberiség? Vagy a luxenek?

Ők ketten együtt bármivel szembenéznek.

A legveszedelmesebb ellenség azonban mindig is jelen volt. Amikor kiderül az igazság, és a hazugságok fala összeomlik, melyik oldalra kerül majd Daemon és Katy?

Együtt maradnak egyáltalán?

Írónő: Jennifer L. Armentrout New York Times bestsellerek írója, kirobbanó nemzetközi sikereket ért el.

A nyugat-virginiai Martinsburgban él. Akármit is hallottatok az államról, az nem igaz. Amikor éppen nincs nyakig elmerülve az írásban, akkor általában olvas, rossz zombifilmeket néz, úgy tesz, mintha írna, vagy a férjével és Loki nevű Jack Russel terrierjével tölti az idejét.

Már iskolás korában is inkább rövid történetek írásával töltötte az órákat a számtan helyett, ami megmagyarázza pocsék matematika osztályzatait.

Mostanában Young Adult paranormális, sci-fi, fantasy és romantikus történeteket ír. Könyvei közül az Obszidián hamarosan a mozivászonra kerülhet, a Covenant Series-ből várhatóan televíziós sorozat készül. Don’t look back (Ne nézz vissza) című romatikus Young Adult-regényét a könyvtárak egyesülete 2014-ben nagydíjra jelölte.

Vélemény: Nagyon, nagyon, nagyon nehéz megszólalni. Először is tisztáznunk kell, hogy én eléggé lemondtam a sorozatról. Hatalmas erőbedobással indultam neki az Obszidiánnak, és ebből a lelkesedésből szinte semmi sem maradt a negyedik részre. Komolyan, kezdtem azt hinni, hogy felesleges volt ezt ilyen sok részesre húzni, valamint az is megfordult a fejemben (köszönhetően a TV csatornák állandó Alkonyat közvetítésének), hogy ez tényleg nem más, mint Twilight utánzat. Nos, bátran bevallom, tévedtem. Istenem, milyen jó is ez, különben nem folytatom az egész sorozatot!

            A szál ismét ott folytatódik, ahol a harmadik rész végén befejeződött. A luxenekből és Katyből álló kis csapat betört a kormányzat épületébe, ahonnan sikeresen kiszabadították Beth-t, viszont Katy ott maradt a Daedalus markában. Kitalálni sem nehéz, a kötet első fele arról szól, hogyan szabadul ki Katy és az idő közben önkéntesen odasétáló Daemon. Azért csak a könyv első felét említettem, mert tényleg olyan, mintha a felénél elvágták volna a történetet. Kiszabadultak, oké, hova tovább? Hát bujkáljunk! De még mennyire.

            Én imádom a véres, harcolós, emberkísérletezős dolgokat a Halálparancs óta, de esküszöm, itt nem élveztem annyira. Tudom, nekem szinte minden könyvnél vannak holtpontjaim, de tisztán emlékszem, hogy a negyedénél feladtam. Aztán persze tovább szenvedtem vele, és milyen jól tettem! Katy természetesen szörnyű dolgokat él át, a Daedalus rengeteg olyan dolgot tesz vele, amit egy mai ember nemhogy elviselni, de elképzelni sem tud. Valami középkori kínzómódszerekhez hasonlítanám. Kelett ez bele? Igen. Miért? Ez a sorozat telis-teli van klisékkel (ennek ellenére élvezhető), minden volt már benne, csak önpusztítás, éhezés és egyéb fincsiségek nem. Most, hogy már ez a téma is fel lett dolgozva, tényleg egy széles skálán mérhető a könyvek tartalma. Tehát az első fele erről szól a könyvnek.

            Lelövöm a poént, tehát SPOILER, Katy és Daemon kiszabadulnak, ki hitte volna. Tekintettel arra, hogy a könyvekben eddig mindig az utolsó két fejezet volt a legizgalmasabb, el sem tudtam képzelni, mi jöhet ez után. Azt hittem, egész végig szenvedni fogunk majd a kormányzat épületében, és semmi több. Ami viszont kevésbé meglepő, hogy ezek után a két szerelmes, újdonsült barátjuk, Archer (katona és Origin), Ash és Andrew, Matthew, Luc és Pairs mind menekülni kényszerülnek. Ez a menekülés jobbára sietős, tényleg, meg sem tudunk állni szusszanni, mert mindig történik valami. Mindig jó ez? Nem.

            A könyvben néha úgy éreztem, az írónő csak úgy megöl valakit. Igen, elég sokan halnak meg, nyilván nem oktalanul, de azért mégis. Valahol tudjuk, hogy a vég Happy And szerű valami, de a sok haláleset ezeket beárnyékolja. Vannak, akiket el tudunk gyászolni, de akadnak, akiket nem. Az utóbbi kategóriába tartozottakról Katy vagy Daemon nem szeretne beszélni, éppen ezért kevesebb szó esik róluk, és talán jobb is ez így. Életszerűbb. Viszont tényleg, olyanok halnak meg, akiket szerettem, megkedveltem, kezdtem megkedvelni stb.

            Mindenki nagyon örülhet, ugyanis Katy és Dee barátsága helyrejönni látszik, ugyanakkor egy másik családi szálat nem kapunk meg, ez pedig Katy és az édesanyja közötti, nagyon jó anya-lánya viszony. Érthető, hiszen Katy a fél könyvben el van rabolva (ez így értelmes volt?), a másik felében pedig menekül, valamint fokozatosan kevesebbet kapunk a valós életéből. Szóval egyik kapcsolat helyett ott a másik.

            A történet amúgy két szemszögből van megírva, Katy és Daemon felváltva mesélnek benne. Én azt hittem, hogy ez csak addig jó, amíg különböző helyeken vannak, de tévedtem. Szerintem kevés az olyan író, irónő, aki jól tud férfi és női szemszögből is írni. Jennifer ezek közé tartozik. Katy szemszögét ugyanolyan jól megtartotta, mint eddig, csak még hozzá jött Daemon is. Miért jó ez így? Egy kicsit megismerhetjük a tökéletes luxen gondolatait, amik nem annyira nyálasak, és a gondolataiban is bunkózik. :) Egyszóval, hozzá kellett szokni, de élveztem.

            Azt hiszem, pozitív csalódás volt, főleg a vége felé, de nem csak az utolsó oldalak. Már kezdtem lemondani a sorozatról, de az feltámadt hamvaiból, ezért tutira tovább fogom olvasni, csak szerezzem meg valahonnan. :) Az osztálytársam, aki az előolvasó volt, de lehagytam, örömmel vette, hogy belekezdhet a negyedik kötetbe, mert ez majd jobb lesz.

Borító: Egyértelmű, Pepe abszolút Daemon, és egyedül sokkal jobban mutat a világfelperzselős szlogen alatt. Szóval nagyon tetszik.

Kedvenc szereplő: Minden új barátot imádtam, így a régi Daemon, Katy, Dee mellé jöhet Dawson (aki ugyan nem új, de érzéseim szerint csak most csapódott ide), Luc és Paris, Archer, és fura módon én Nancy-t és Dr. Roth-t is szerettem, de hát tudjuk, mindig a furákat szeretem. Ja és persze nem maradhat ki Andrew és Ash sem.

Nem-kedvenc szereplő: Dasher őrmester egyértelműen fúj, Blake eddig is selejt volt, de az abszolút meglepetés számomra Matthew volt. Istenem, úgy bírtam, és hirtelen átavanzsált a szememben, a jó fej apuka szerű izéből, semmivé.

Jennifer L. Armentrout: Opál

Fülszöveg:

Senki sem érhet fel Daemon Blackhez.

Amikor elszánta magát, hogy kimutatja az érzéseit irántam, komolyan beszélt.

Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok.

Csakhogy még ő sem védheti meg a családját, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket.

Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibrideket tesztelő és kínzó titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim nem ismernek határokat.

A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza.

Akkor sem, ha az eredmény örökre darabokra töri az életünket.

Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják.

Írónő: Jennifer L. Armentrout New York Times bestsellerek írója, kirobbanó nemzetközi sikereket ért el.

A nyugat-virginiai Martinsburgban él. Akármit is hallottatok az államról, az nem igaz. Amikor éppen nincs nyakig elmerülve az írásban, akkor általában olvas, rossz zombifilmeket néz, úgy tesz, mintha írna, vagy a férjével és Loki nevű Jack Russel terrierjével tölti az idejét.

Már iskolás korában is inkább rövid történetek írásával töltötte az órákat a számtan helyett, ami megmagyarázza pocsék matematika osztályzatait.

Mostanában Young Adult paranormális, sci-fi, fantasy és romantikus történeteket ír. Könyvei közül az Obszidián hamarosan a mozivászonra kerülhet, a Covenant Series-ből várhatóan televíziós sorozat készül. Don’t look back (Ne nézz vissza) című romatikus Young Adult-regényét a könyvtárak egyesülete 2014-ben nagydíjra jelölte.

Vélemény: Mivel ez a harmadik rész, nem igazán tudok újdonságot mondani. Ez a kötet nem állt annyira közel a szívemhez, mint az előzőek, és csak reménykedni tudok benne, hogy az elkövetkező könyvek azért jobban megmaradnak majd az emlékezetemben. Plusz, mivel a részeket gyors egymásutánban olvastam, eléggé nehéz külön választani őket. Miközben ezt írom, már a negyedik kötet felénél tartok, és őszintén, pár dolog teljesen kiesett.

            A második könyv végén Dawson hazajön, Adam meghal, Katy és Dee barátsága összeomlik, Will eltűnik, Blake meg… hát ő is elmegy, aztán viszont vissza is jön. A kötet éppen ezek miatt a fordulatok miatt már teljesen másról szól, mint mondjuk az első rész. Nekem azt mondták, hogy minden sorozat/trilógia első kötete a legjobb, amit megcáfoltam, mert rengeteg könyvet ismerek, amikben az elsőt lekörözi a többi. Na itt viszont nem találkoztam ezzel.

            Vicces, mert, miközben írok, folyton azon ár a fejem, hogy mivel fogom kitölteni a fehér helyet, ugyanis lövésem sincsen róla, mi újat tudnék még mondani. Maga a könyv felépítése a következő kép néz ki. Az elején nem történik semmi, de szó szerint, semmi. Aztán, úgy a negyede felé beindulnak az események, de addigra te már teljesen lemondtál a könyv izgalmáról. Na, mikor a fejlemények megkezdődnek, azt hiszed, hogy ennél jobb már nem lehet, de még mindig csak a felénél tartasz. Ekkor jön egy újabb hatásszünet, közben mindenféle infókkal és gyötrődéssel, a végén, úgy az utolsó két fejezetet pedig le sem bírod tenni, annyira izgalmas. Kérdem én, miért jó ez? Mindannyian tudjuk, milyen az az érzés, amikor benne vagy a sztori közepében, de már nincsen hátra annyi oldal, hogy valami jó történhessen. És itt jön a mi kis szerelmünk, a függővég. De még mekkora!

            Ez is egy jó szokása az írónőnek. Akkora kérdőjelet hagy nekünk a végén, mint egy ház, pedig a történet egész szépen ível felfelé. Az a jó a könyveiben egyéként, hogy mindegyik egy különálló dolog köré íródik. Ebben például Beth kiszabadítása adja a fő szálat, valamint az, hogy a Deadalusról többet megtudjunk. Néhány aprócska dolog az, ami bele-beleszövődik a történetbe, és amik tesznek arról, hogy ne fájduljon meg a fejünk a sok földönkívüli dologtól.

            A szereplők és a kapcsolatok változása az egyik ilyen dolog. Dee és Katy barátsága, amint említettem, romokban hever, és nagyon nem akar felépülni, ami érthető, hiszen Dee barátja meghalt ott, a szeme láttára. Nagyon sajnáltam, hogy így alakult, hiszen ők ketten jó párost alkottak, és tényleg… rossz volt ez így. A másik naaaaagy változás az Ash és Andrew. Eddig mind a kettőjüket gonosznak ismertük meg, itt viszont, osztoznak Dee-vel a gyászban, és sokkal jobban összemelegednek, mint azt elsőre gondolhatjuk valaha is. Furcsa ezt a hirtelen váltást megszokni, mégis van benne valami. Én például rögtön közös jövőt jósolok Dee-nek és Andrew-nak, mindazok ellenére, ami Adammel történt. Ash pedig… koránt sem szemét annyira, de vannak olyan megszólalásai, amik Katynek rosszul esnek, az olvasó viszont jót röhög rajtuk.

            Bírom, hogy vannak benne azért a hétköznaphoz illő dolgok, illetve a földönkívüliek is hiányolják néha a szimpla tinik életét. Jó megoldás erre Katy blogja, vagy az édesanyjának néhai feltűnése, esetleg az iskola, Lesa és Carissa… Csupa olyan megszokott és unalmasnak, alapértelmezettnek tűnő dolog, amit az ember tizenévesek maguk mellett tudhatnak, a luxenek viszont nélkülöznek. Jólesett ezeket az aprócska részeket elolvasni, nem csak a Deadalusról hallani. Ezek a pillanatok tartották két lábbal a földön Katyt és úgy éreztem, néha Damenont is.

            Mindezektől függetlenül nekem még mindig az első rész a favorit, mert hiába jó olvasni a fiatalok szerelméről, valahogy az az izgalom, vagy tűz, vagy nem is tudom mi, hiányzik belőle. Szeretem ugyan Daemont, és a pokolba is, jobban megismerni az életét, a családját meg őt magát, felér egy boldogságlökettel. Először elgondolkoztam rajta, vajon miért nincsen a könyv végén Daemon szemszögéből semmi. Aztán rájöttem, Katy úgyis tudja minden gondolatát, és ezek papírra is vannak nekünk vetve szépen.

            Egyébként hatalmas pozitívum, hogy minden elvarratlan szál a helyére kerül, helyette viszont újabbak jönnek. Jó az is, hogy egy-egy fejezet között napok telnek el, gyorsabban halad így az idő, és maga a cselekmény is. Az a bizonyos plusz azonban nagyon hiányzott nekem, nem gyorsul fel a szívverésem tőle és nem kapkodom a levegőt. Ami azt illeti, sokkal lassabban olvastam el, mint szerettem volna, csupán az utolsó pár fejezet csúszott könnyedén.

Borító: Szép és jó, de a csaj egyáltalán nem hasonlít szerintem Katyre.

Kedvenc szereplő: Megmaradt minden a régiben, így nálam még mindig Katy és Daemon a kedvenc, valamint Dawson és Lesa. Andrew is pozitívan változott, őt is szerettem, egye fene.

Nem-kedvenc szereplő: Ethan. Persze az Öregek nagyon idegesítő vezérének van helye a történetben, de nekem nem szimpi. Ja és Blake. Őt ki kell emelni, mert amúgy nagyon bírom, hogy ő hozza a fordulatokat a sztoriba, de egy kifejezetten negatív szereplő.

Mary Chamberlain: A dachaui varrónő

Fülszöveg: London, 1939. A tizennyolc esztendős csinos és ambiciózus Ada Vaughan varrónőként dolgozik a Dover Street-i nőiruha-szalonban. Divattervező pályáról álmodik megvan hozzá a tehetsége és a tudása , de ehhez ki kellene törnie a lambethi sivár családi környezetből.

Ada egy véletlen találkozás során megismerkedik a titokzatos Stanislaus von Liebennel, és ez a kapcsolat a szerelem és a csillogás világába repíti. Amikor a férfi felajánlja, hogy elviszi Párizsba, Ada úgy érzi, itt a nagy alkalom, és meg sem hallja a figyelmeztetést, hogy a közelgő háború miatt veszélyes a kontinensre utazni. A jóslat beteljesül, kitör a háború, ők pedig Franciaországban rekednek. A német megszállás után Stanislaus elhagyja a lányt, de az utolsó éjszakán még kezeskedik arról, hogy Ada sose felejthesse el. Ada fogságba kerül, és annak köszönhetően éli túl a háborút, amihez ért: ruhákat varr. Jelenlegi megrendelői is előkelőségek, csak éppen német előkelőségek. Ada nem is sejti, mekkora bajt hozhat ez még a fejére

Egy történet a reményről, az élni akarásról és a bosszúról.

Írőnó: Az írónőnek az írás mellett két nagy szenvedélye van még, az irodalom és a történelem. Miután tudományos történész lett, elvégzett egy kreatív írói szakot a Royal Holloway Egyetemen, Londonban.

            Észak-Londonban született 1947-ben és három egyetemen is szerzett diplomát. Jelenleg Londonban él.

Vélemény: Húú… Azt kell mondjam, hogy még mindig a könyv hatása alatt állok. Hú… Amikor befejeztem, hitetlenkedve vonultam ki a szobából egyenest a szüleimhez, akik már elolvasták, és nekik szegeztem a kérdést. Ez most komoly? Így nem lehet vége. Előre felhívnám mindenki figyelmét, hogy a bejegyzés valószínűleg spoileres lesz, így csak az olvassa tovább, aki már végzett a könyvvel, vagy pedig az, aki nem olvasná el. Döntsetek saját felelősségre.

            Szóval a történet a fiatal Adáról szól, aki Anglia fővárosában él, női szabóként dolgozik és szeretne egyszer saját divatcéget, legalábbis saját szalont nyitni. Rettentően ambiciózus, ám ugyanennyire naiv. Mivel imádom a világháborús regényeket, ezért, hol máshol játszódhatna, mint a háború kitörése előtt, közben és után? Nagyjából tíz évet is felölel a történet, és a tizennyolc éves kislányból felnőtt nő lett. Ada találkozik élete nagy szerelmével, Stanislaussal, aki ráveszi, utazzanak el ketten Párizsba. Adát mindenki próbálja lebeszélni a kalandról, hiszen a háború a nyakukon van, veszélyes ilyenkor elhagyni az országot. Természetesen a lányt nem lehet meggyőzni, ő tudja, mit kell tennie, és a megfelelő okmányok hiányában, alig pár hónapos kapcsolata után lelép Stanislaussal. Innentől pedig sejthetjük, a háború Franciaországban éri őket, a férfi csúnyán elbánik Adával és magára hagyja a nőt, aki innentől kezdve Belgiumban és Németországban is megfordul, természetesen nem önszántából.

            Azért különleges számomra ez a regény, mert a második világháborúból általában a koncentrációs táborokat emelik ki. Szörnyű volt az is, de ez a könyv megismerkedtet bennünket egy másik világgal, egy olyan lány életével és szenvedéseivel, aki a saját butaságából került oda, ahová, nem volt a kiirtandó emberek listáján, csupán rosszkor volt rossz helyen. Nem mondom, hogy minden szörnyűség véletlen volt. Egy szó, mint száz, ez nem egy megszokott regény volt, és nem csak a háborús éveket öleli fel, hanem annak következményeit, eléggé komoly következményeit is.

            Először zavart az írónő stílusa. Sok volt a tőmondat, sok szóismétlés, ide-oda ugrándozás a gondolatok között. Félreértés ne essék, ezekkel együtt is élvezetes volt, csak egy kicsit szokatlan, hiszen minőségi háborús regénynek gondoltam. Később rájöttem, hogy, bár Ada a főszereplő, mégis egy külső szemlélő mutatja be nekünk a történéseket, ám ugyanúgy belátunk Ada agyába, gondolataiba. A csapongás és a tőmondatok nagyon jól érzékeltették ezt, sőt, a szóismétlést is ennek a számlájára írtam.

            Érdekes volt a könyv tagolása. Nem oszlott fejezetekre, hanem három nagy részre, tulajdonképpen háború előtt, benne a háborúban és sokkal a háború után. Nekem ezek a tagolások is érdekesek voltak, mert tényleg furán tagolt az írónő, én nagyon semmi koncepciót nem fedeztem fel. A három nagy részen belül pedig csillagokkal vagy egyszerű bekezdésekkel választotta el a szöveget. Tényleg szokatlan volt így olvasni, mert nem hajtott semmi, hogy esetleg egy fejezet végére érjek, hiszen nem voltak fejezetek!

            Kedvenceim a leíró részek voltak. Igazából az egész könyvet imádtam, de az írónő olyan percizitással és odafigyeléssel válogatta meg ilyenkor a szavait, hogy szinte éreztem az illatokat és láttam a szépséges ruhákat, amiket Ada tervezett és megvarrt. Ezek a részek éppen megfelelő hosszúságúak voltak, tele jelzőkkel és melléknevekkel, amik tovább fokozták az élvezetét. Ugyanez volt a helyzet a trágár szavakkal, amikkel nem volt tele a regény, de itt-ott, a megfelelő helyeken előfordultak, csakúgy, mint a szakszavak.

            Egyetlen hibája a könyvnek, az Ada személyiségfejlődése, amit én hiányoltam. Igaz, egy kicsit pozitívabb lett a személyisége, de nem mondanám felelősségteljesnek. Sőt, ugyanúgy butaságokat csinál, mint az előtt. Éppen a saját önfejűsége és naivsága juttatta őt rabszolgasorsba, e miatt esett teherbe és történt az, ami történt. A végén is ugyanolyan konok, bár a döntései pillanatnyilag jóknak tűnnek, a következményekkel nem számol. Imádom azokat a könyveket, amikben a főszereplő tanul a hibáiból. Ada nem ilyen. Személyes vélemény, nem sokat változott az elejéhez képest, pedig tizennyolcból huszonhét éves lett, szült egy gyereket, félig-meddig prostituált volt, éheztették stb. Vágytam volna tőle egy kis komolyságra.

            Meg kell még említenem azt, amikor Ada hét év után újból feltűnik az anyjáéknál, hiszen akkorra szabadult fel. Tehát, bekopog az ajtón, az anyja meg kijön, elhordja mindennek, megalázza az egész utca előtt, majd kitagadja. Nem akarok beleszólni, de attól, mert az anyjának problémái vannak (ez feltűnt a viselkedéséből, amikor Ada még otthon volt) nem kéne kitagadnia a lányát. A legszörnyűbb az egészben, hogy még a testvérei sem keresik fel, a tárgyalásokra sem mennek el és egyáltalán, Adát senki nem szereti. Persze mondható naivságnak itt is, hogy elhiszi, majd visszafogadják, de mégis, inkább elszánt és bizakodó a jövőt nézve. Ezt nagyra becsülöm benne.

            A legutolsó dolog, amit megemlítenék, az a vége lenne. Istenem, hogyan lehet így befejezni egy könyvet? A poént nem akarom lelőni, még akkor sem, ha én előre szóltam, spoilert alkalmazok. A végén Ada börtönbe kerül, az utolsó részek már arról szólnak, hogyan ítélkeznek felette, kik állnak mellette és ki nem. Éppen ezért nagyon siettem az elolvasásával, hiszen Ada élete már sínen volt, egy lépés és happy and lehetett volna. Aha, ja. A vége előtt pár oldallal jöttem rá, hogy ebből aligha lesz valami vidám befejezés, de még akkor is reménykedtem a hirtelen csodában. Amikor pedig befejeztem… MIII??? Nagyjából ez az érzés volt bennem. Utoljára Cassandra Clare A hercegnő c. könyvének befejezésénél éltem át ekkora WTF pillanatokat. Szóval… még mindig az a kérdésem: Hogyan lehet szegénynek ilyen befejezést kitalálni? Végigszenvedte az életét és ezt kapja…

Borító: Én szeretem az egyszerű, letisztult, figyelemfelhívó borítókat, de ez egyik sem volt. Mármint, oké, felhívta a figyelmemet, hiszen megtetszett a polcon, de nekem már a túlzsúfolt kategóriába lógott bele. Ami viszont tetszett, az a rétegesség rajta, illetve kiemelném a varrógépet, ami a borítón más márkájú, mint a könyvben. :D Ez azonban részletkérdés.

Kedvenc szereplő: - Annyira valóságosnak éreztem ezt a regényt, hiába fiktív, hogy nem volt szívem kedvenc, nem kedvenc szereplőt választani, így ezt kihagyom.

Nem kedvenc szereplő: -

Jennifer L. Armentrout: Ónix

Fülszöveg:

Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…

Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.

De nem ez a legnagyobb problémánk.

A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi.

Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.

És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.

Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak?

Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el?

És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?

Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.

Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat…

Írónő: Jennifer L. Armentrout New York Times bestsellerek írója, kirobbanó nemzetközi sikereket ért el.

A nyugat-virginiai Martinsburgban él. Akármit is hallottatok az államról, az nem igaz. Amikor éppen nincs nyakig elmerülve az írásban, akkor általában olvas, rossz zombifilmeket néz, úgy tesz, mintha írna, vagy a férjével és Loki nevű Jack Russel terrierjével tölti az idejét.

Már iskolás korában is inkább rövid történetek írásával töltötte az órákat a számtan helyett, ami megmagyarázza pocsék matematika osztályzatait.

Mostanában Young Adult paranormális, sci-fi, fantasy és romantikus történeteket ír. Könyvei közül az Obszidián hamarosan a mozivászonra kerülhet, a Covenant Series-ből várhatóan televíziós sorozat készül. Don’t look back (Ne nézz vissza) című romatikus Young Adult-regényét a könyvtárak egyesülete 2014-ben nagydíjra jelölte.

Vélemény: Azért nehéz belekezdeni a második könyv értékelésébe, mert a két könyv nagyban hasonlít egymáshoz, leginkább stílusban.

            Az előző kötetet ott hagytuk abba, hogy Daemon megmenti Katy életét, és összeköti őket valami földönkívüli erő. Innentől kezdve pedig minden ugyanúgy történik, ahogyan az a fülszövegben meg van írva. Daemon és Katy között izzik a levegő, ahogyan eddig is, ám most már mind a két fél megegyezni látszik ezzel. Katy sokkal több dolgot tud meg a luxenekről, mint azt remélte, és ő maga is rendesen belekeveredik a történésekbe. A Daemönnel kialakított kötés miatt Katyben valami furcsa dolog megy végbe, és ő maga is érdekes dolgokra lesz képes. Katy csak egy normális lány életét akarja élni, meg is ismerkedik Blake-kel, aki koránt sem tűnik ártalmatlannak. Az új fiú segít neki megtanulni az erői kezelését, amit Dameon nyilván nem néz jó szemmel. Tulajdonképpen itt kezdődnek az izgalmas dolgok.

            Először azt említeném meg, amit az előző kritikából kihagytam. A nevek választását. Az írónőnek valami fantasztikus érzéke van ahhoz, hogy a karaktereknek a megfelelő neveket válassza. A kedvencem, kitalálni sem könnyű, Daemon, Dee és Dawson hármasa. Ezek a nevek amúgy sem túl gyakoriak a könyvekben és filmekben, de plusz élvezetet ad neki az, hogy mind a hármuknak d betűvel kezdődik. Nem véletlen. Ott vannak a Thompson ikrek, Adam, Andrew és Ash. Bár közülük nem éppen pozitív mindenki, imádtam a neveiket. A többi mellékszereplőnek az írónő könnyen megjegyezhető nevet adott, viszonylag szokványosat de pont jót. Katynek egyszerűbb jutott, ám éppen így illik össze Daemönnel.

            Nos, ezt a kötetet leginkább az elsőhöz tudom hasonlítani, amit imádtam. Ha őszinte akarok lenni, márpedig őszintének kell lennem, a második rész nem ért fel az Obszidiánhoz. Semmi baj nem volt vele, hiszen teljesen új helyzetekbe hozta a szereplőket, nem volt benne annyi arum, meghaltak, kibékültek, összejöttek, rontottak, javítottak benne. Hát akkor mi nem tetszett?

            Katy és Daemon viccei leeresztettek. Amíg az első kötetben a perverz megszólalásoktól akadt el a szavam, addig az Opálban szerintem sokkal kevesebb okom volt erre. Nem nevettem hangosan és a szívem sem állt le. Sajnos. Nem azt mondom, hogy rossz volt, mert szó sincs róla, csak hiányoltam az ugratásokat. Többet akartam.

            Viszont, kárpótlásul volt benne pár új szereplő, valamint elmélyíthettük a kapcsolatunkat egy kicsit a régiekkel is. Míg az Obszidián egy kedvcsináló, ismerkedő kötet volt, az Opál már sok új témát boncolgat, és rettentően gyorsan történnek a dolgok. Igaz, itt is számítani lehet egy-két történésre. Példénak okáért, ott van Blake és Will. Nem akarom lelőni a poént, de egyik sincsen rendben, ezt már akkor felfedeztük, amikor beléptek a regénybe. Éreztük, hogy velük kapcsolatban fontos részletek derülnek még ki, ám annyira későn történnek meg, és nem is azok, amikre számítunk, hogy meglepődünk.

            Tudjátok, én nem szeretem az összecsapott végeket, de itt egy kicsit túlpörögtek az események az utolsó pár fejezetben. Megszokhattuk, hogy a cselekmény folyamatosan ível előre, egyre többet tudunk meg, majd jön a végkifejlet és egy picike lezárás. No. Eme fantasztikus regényben két tetőpont is volt, igen közel egymáshoz. A szereplőknek tulajdonképpen egy darab problémát kell megoldani, és amikor ez sikerül, mindenki megpihenhet. Aha, csakhogy még van hátra a könyvből. Hirtelen újabb fordulat történik, amikor senki sem számít rá. Újabb probléma, de már csak pár oldal van és vége. Azt hiszem, kicsit sok infó lett belezsúfolva az utolsó kötetekbe. Én nem tudtam gyászolni, nem tudtam felfogni a Blake-kel való dolgok végkifejletét, mert következett Will és a problémája. Kicsit hirtelen, kicsit gyorsan lesz vége, és annyit elárulhatok, hogy a harmadik rész nem ott kezdődik, ahol a második abbamaradt, hanem egy héttel később. Így megint kimarad egy pár nap, de mindegy is.

            A könyv végére ismét kerültek részletek Daemon szemszögéből, amit már vártam is, ám rájöttem, kicsit feleslegesek. Ugyanazt ismétlik el, amit Katytől már megtudtunk, csak a párbeszéd közötti gondolatok térnek el minimálisan.

            Visszaolvasva negatív kritika lett a javából, de ez ne tántorítson el senkit, fantasztikus sorozatot tartotok a kezetekben, és igenis élvezhető minden cseppje. A második részek mindig kicsit erőltetettre tudnak sikerülni, hiszen meg kell felelnie az olvasóknak meg úgy általában, rengeteg mindennek.

Borító: A sorozat borítója egyértelműen 5/5* nálam. Ez most még passzol is a könyv hangulatához, és eszméletlenül jó a színe is.

Kedvenc szereplő: Nagyon egyértelmű :D Daemon. Szerettem volna Blake-t megkedvelni, mert nekem szimpatikus volt, aztán kiderült, hogy mégsem. Adam egy új szerelem volt számomra, ami szintén nem tartott sokáig. Matthew-t is egyre jobban szerettem, átvette Katy édesanyjának a helyét, és többet szerepelt a regényben.

Nem-kedvenc szereplő: Blake, minden rokonával és pereputtyával együtt.