Jennifer L. Armentrout: Opál

Fülszöveg:

Senki sem érhet fel Daemon Blackhez.

Amikor elszánta magát, hogy kimutatja az érzéseit irántam, komolyan beszélt.

Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok.

Csakhogy még ő sem védheti meg a családját, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket.

Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibrideket tesztelő és kínzó titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim nem ismernek határokat.

A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza.

Akkor sem, ha az eredmény örökre darabokra töri az életünket.

Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják.

Írónő: Jennifer L. Armentrout New York Times bestsellerek írója, kirobbanó nemzetközi sikereket ért el.

A nyugat-virginiai Martinsburgban él. Akármit is hallottatok az államról, az nem igaz. Amikor éppen nincs nyakig elmerülve az írásban, akkor általában olvas, rossz zombifilmeket néz, úgy tesz, mintha írna, vagy a férjével és Loki nevű Jack Russel terrierjével tölti az idejét.

Már iskolás korában is inkább rövid történetek írásával töltötte az órákat a számtan helyett, ami megmagyarázza pocsék matematika osztályzatait.

Mostanában Young Adult paranormális, sci-fi, fantasy és romantikus történeteket ír. Könyvei közül az Obszidián hamarosan a mozivászonra kerülhet, a Covenant Series-ből várhatóan televíziós sorozat készül. Don’t look back (Ne nézz vissza) című romatikus Young Adult-regényét a könyvtárak egyesülete 2014-ben nagydíjra jelölte.

Vélemény: Mivel ez a harmadik rész, nem igazán tudok újdonságot mondani. Ez a kötet nem állt annyira közel a szívemhez, mint az előzőek, és csak reménykedni tudok benne, hogy az elkövetkező könyvek azért jobban megmaradnak majd az emlékezetemben. Plusz, mivel a részeket gyors egymásutánban olvastam, eléggé nehéz külön választani őket. Miközben ezt írom, már a negyedik kötet felénél tartok, és őszintén, pár dolog teljesen kiesett.

            A második könyv végén Dawson hazajön, Adam meghal, Katy és Dee barátsága összeomlik, Will eltűnik, Blake meg… hát ő is elmegy, aztán viszont vissza is jön. A kötet éppen ezek miatt a fordulatok miatt már teljesen másról szól, mint mondjuk az első rész. Nekem azt mondták, hogy minden sorozat/trilógia első kötete a legjobb, amit megcáfoltam, mert rengeteg könyvet ismerek, amikben az elsőt lekörözi a többi. Na itt viszont nem találkoztam ezzel.

            Vicces, mert, miközben írok, folyton azon ár a fejem, hogy mivel fogom kitölteni a fehér helyet, ugyanis lövésem sincsen róla, mi újat tudnék még mondani. Maga a könyv felépítése a következő kép néz ki. Az elején nem történik semmi, de szó szerint, semmi. Aztán, úgy a negyede felé beindulnak az események, de addigra te már teljesen lemondtál a könyv izgalmáról. Na, mikor a fejlemények megkezdődnek, azt hiszed, hogy ennél jobb már nem lehet, de még mindig csak a felénél tartasz. Ekkor jön egy újabb hatásszünet, közben mindenféle infókkal és gyötrődéssel, a végén, úgy az utolsó két fejezetet pedig le sem bírod tenni, annyira izgalmas. Kérdem én, miért jó ez? Mindannyian tudjuk, milyen az az érzés, amikor benne vagy a sztori közepében, de már nincsen hátra annyi oldal, hogy valami jó történhessen. És itt jön a mi kis szerelmünk, a függővég. De még mekkora!

            Ez is egy jó szokása az írónőnek. Akkora kérdőjelet hagy nekünk a végén, mint egy ház, pedig a történet egész szépen ível felfelé. Az a jó a könyveiben egyéként, hogy mindegyik egy különálló dolog köré íródik. Ebben például Beth kiszabadítása adja a fő szálat, valamint az, hogy a Deadalusról többet megtudjunk. Néhány aprócska dolog az, ami bele-beleszövődik a történetbe, és amik tesznek arról, hogy ne fájduljon meg a fejünk a sok földönkívüli dologtól.

            A szereplők és a kapcsolatok változása az egyik ilyen dolog. Dee és Katy barátsága, amint említettem, romokban hever, és nagyon nem akar felépülni, ami érthető, hiszen Dee barátja meghalt ott, a szeme láttára. Nagyon sajnáltam, hogy így alakult, hiszen ők ketten jó párost alkottak, és tényleg… rossz volt ez így. A másik naaaaagy változás az Ash és Andrew. Eddig mind a kettőjüket gonosznak ismertük meg, itt viszont, osztoznak Dee-vel a gyászban, és sokkal jobban összemelegednek, mint azt elsőre gondolhatjuk valaha is. Furcsa ezt a hirtelen váltást megszokni, mégis van benne valami. Én például rögtön közös jövőt jósolok Dee-nek és Andrew-nak, mindazok ellenére, ami Adammel történt. Ash pedig… koránt sem szemét annyira, de vannak olyan megszólalásai, amik Katynek rosszul esnek, az olvasó viszont jót röhög rajtuk.

            Bírom, hogy vannak benne azért a hétköznaphoz illő dolgok, illetve a földönkívüliek is hiányolják néha a szimpla tinik életét. Jó megoldás erre Katy blogja, vagy az édesanyjának néhai feltűnése, esetleg az iskola, Lesa és Carissa… Csupa olyan megszokott és unalmasnak, alapértelmezettnek tűnő dolog, amit az ember tizenévesek maguk mellett tudhatnak, a luxenek viszont nélkülöznek. Jólesett ezeket az aprócska részeket elolvasni, nem csak a Deadalusról hallani. Ezek a pillanatok tartották két lábbal a földön Katyt és úgy éreztem, néha Damenont is.

            Mindezektől függetlenül nekem még mindig az első rész a favorit, mert hiába jó olvasni a fiatalok szerelméről, valahogy az az izgalom, vagy tűz, vagy nem is tudom mi, hiányzik belőle. Szeretem ugyan Daemont, és a pokolba is, jobban megismerni az életét, a családját meg őt magát, felér egy boldogságlökettel. Először elgondolkoztam rajta, vajon miért nincsen a könyv végén Daemon szemszögéből semmi. Aztán rájöttem, Katy úgyis tudja minden gondolatát, és ezek papírra is vannak nekünk vetve szépen.

            Egyébként hatalmas pozitívum, hogy minden elvarratlan szál a helyére kerül, helyette viszont újabbak jönnek. Jó az is, hogy egy-egy fejezet között napok telnek el, gyorsabban halad így az idő, és maga a cselekmény is. Az a bizonyos plusz azonban nagyon hiányzott nekem, nem gyorsul fel a szívverésem tőle és nem kapkodom a levegőt. Ami azt illeti, sokkal lassabban olvastam el, mint szerettem volna, csupán az utolsó pár fejezet csúszott könnyedén.

Borító: Szép és jó, de a csaj egyáltalán nem hasonlít szerintem Katyre.

Kedvenc szereplő: Megmaradt minden a régiben, így nálam még mindig Katy és Daemon a kedvenc, valamint Dawson és Lesa. Andrew is pozitívan változott, őt is szerettem, egye fene.

Nem-kedvenc szereplő: Ethan. Persze az Öregek nagyon idegesítő vezérének van helye a történetben, de nekem nem szimpi. Ja és Blake. Őt ki kell emelni, mert amúgy nagyon bírom, hogy ő hozza a fordulatokat a sztoriba, de egy kifejezetten negatív szereplő.