Jennifer L. Armentrout: Ónix

Fülszöveg:

Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…

Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.

De nem ez a legnagyobb problémánk.

A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi.

Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.

És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.

Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak?

Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el?

És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?

Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.

Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat…

Írónő: Jennifer L. Armentrout New York Times bestsellerek írója, kirobbanó nemzetközi sikereket ért el.

A nyugat-virginiai Martinsburgban él. Akármit is hallottatok az államról, az nem igaz. Amikor éppen nincs nyakig elmerülve az írásban, akkor általában olvas, rossz zombifilmeket néz, úgy tesz, mintha írna, vagy a férjével és Loki nevű Jack Russel terrierjével tölti az idejét.

Már iskolás korában is inkább rövid történetek írásával töltötte az órákat a számtan helyett, ami megmagyarázza pocsék matematika osztályzatait.

Mostanában Young Adult paranormális, sci-fi, fantasy és romantikus történeteket ír. Könyvei közül az Obszidián hamarosan a mozivászonra kerülhet, a Covenant Series-ből várhatóan televíziós sorozat készül. Don’t look back (Ne nézz vissza) című romatikus Young Adult-regényét a könyvtárak egyesülete 2014-ben nagydíjra jelölte.

Vélemény: Azért nehéz belekezdeni a második könyv értékelésébe, mert a két könyv nagyban hasonlít egymáshoz, leginkább stílusban.

            Az előző kötetet ott hagytuk abba, hogy Daemon megmenti Katy életét, és összeköti őket valami földönkívüli erő. Innentől kezdve pedig minden ugyanúgy történik, ahogyan az a fülszövegben meg van írva. Daemon és Katy között izzik a levegő, ahogyan eddig is, ám most már mind a két fél megegyezni látszik ezzel. Katy sokkal több dolgot tud meg a luxenekről, mint azt remélte, és ő maga is rendesen belekeveredik a történésekbe. A Daemönnel kialakított kötés miatt Katyben valami furcsa dolog megy végbe, és ő maga is érdekes dolgokra lesz képes. Katy csak egy normális lány életét akarja élni, meg is ismerkedik Blake-kel, aki koránt sem tűnik ártalmatlannak. Az új fiú segít neki megtanulni az erői kezelését, amit Dameon nyilván nem néz jó szemmel. Tulajdonképpen itt kezdődnek az izgalmas dolgok.

            Először azt említeném meg, amit az előző kritikából kihagytam. A nevek választását. Az írónőnek valami fantasztikus érzéke van ahhoz, hogy a karaktereknek a megfelelő neveket válassza. A kedvencem, kitalálni sem könnyű, Daemon, Dee és Dawson hármasa. Ezek a nevek amúgy sem túl gyakoriak a könyvekben és filmekben, de plusz élvezetet ad neki az, hogy mind a hármuknak d betűvel kezdődik. Nem véletlen. Ott vannak a Thompson ikrek, Adam, Andrew és Ash. Bár közülük nem éppen pozitív mindenki, imádtam a neveiket. A többi mellékszereplőnek az írónő könnyen megjegyezhető nevet adott, viszonylag szokványosat de pont jót. Katynek egyszerűbb jutott, ám éppen így illik össze Daemönnel.

            Nos, ezt a kötetet leginkább az elsőhöz tudom hasonlítani, amit imádtam. Ha őszinte akarok lenni, márpedig őszintének kell lennem, a második rész nem ért fel az Obszidiánhoz. Semmi baj nem volt vele, hiszen teljesen új helyzetekbe hozta a szereplőket, nem volt benne annyi arum, meghaltak, kibékültek, összejöttek, rontottak, javítottak benne. Hát akkor mi nem tetszett?

            Katy és Daemon viccei leeresztettek. Amíg az első kötetben a perverz megszólalásoktól akadt el a szavam, addig az Opálban szerintem sokkal kevesebb okom volt erre. Nem nevettem hangosan és a szívem sem állt le. Sajnos. Nem azt mondom, hogy rossz volt, mert szó sincs róla, csak hiányoltam az ugratásokat. Többet akartam.

            Viszont, kárpótlásul volt benne pár új szereplő, valamint elmélyíthettük a kapcsolatunkat egy kicsit a régiekkel is. Míg az Obszidián egy kedvcsináló, ismerkedő kötet volt, az Opál már sok új témát boncolgat, és rettentően gyorsan történnek a dolgok. Igaz, itt is számítani lehet egy-két történésre. Példénak okáért, ott van Blake és Will. Nem akarom lelőni a poént, de egyik sincsen rendben, ezt már akkor felfedeztük, amikor beléptek a regénybe. Éreztük, hogy velük kapcsolatban fontos részletek derülnek még ki, ám annyira későn történnek meg, és nem is azok, amikre számítunk, hogy meglepődünk.

            Tudjátok, én nem szeretem az összecsapott végeket, de itt egy kicsit túlpörögtek az események az utolsó pár fejezetben. Megszokhattuk, hogy a cselekmény folyamatosan ível előre, egyre többet tudunk meg, majd jön a végkifejlet és egy picike lezárás. No. Eme fantasztikus regényben két tetőpont is volt, igen közel egymáshoz. A szereplőknek tulajdonképpen egy darab problémát kell megoldani, és amikor ez sikerül, mindenki megpihenhet. Aha, csakhogy még van hátra a könyvből. Hirtelen újabb fordulat történik, amikor senki sem számít rá. Újabb probléma, de már csak pár oldal van és vége. Azt hiszem, kicsit sok infó lett belezsúfolva az utolsó kötetekbe. Én nem tudtam gyászolni, nem tudtam felfogni a Blake-kel való dolgok végkifejletét, mert következett Will és a problémája. Kicsit hirtelen, kicsit gyorsan lesz vége, és annyit elárulhatok, hogy a harmadik rész nem ott kezdődik, ahol a második abbamaradt, hanem egy héttel később. Így megint kimarad egy pár nap, de mindegy is.

            A könyv végére ismét kerültek részletek Daemon szemszögéből, amit már vártam is, ám rájöttem, kicsit feleslegesek. Ugyanazt ismétlik el, amit Katytől már megtudtunk, csak a párbeszéd közötti gondolatok térnek el minimálisan.

            Visszaolvasva negatív kritika lett a javából, de ez ne tántorítson el senkit, fantasztikus sorozatot tartotok a kezetekben, és igenis élvezhető minden cseppje. A második részek mindig kicsit erőltetettre tudnak sikerülni, hiszen meg kell felelnie az olvasóknak meg úgy általában, rengeteg mindennek.

Borító: A sorozat borítója egyértelműen 5/5* nálam. Ez most még passzol is a könyv hangulatához, és eszméletlenül jó a színe is.

Kedvenc szereplő: Nagyon egyértelmű :D Daemon. Szerettem volna Blake-t megkedvelni, mert nekem szimpatikus volt, aztán kiderült, hogy mégsem. Adam egy új szerelem volt számomra, ami szintén nem tartott sokáig. Matthew-t is egyre jobban szerettem, átvette Katy édesanyjának a helyét, és többet szerepelt a regényben.

Nem-kedvenc szereplő: Blake, minden rokonával és pereputtyával együtt.