Jennifer L. Armentrout: Obszidián

Fülszöveg: Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.

 

Aztán a srác megszólalt.

 

Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.

A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.

 

Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.

Mármint ha nem ölöm meg addig én magam…

Írónő:Jennifer L. Armentrout New York Times bestsellerek írója, kirobbanó nemzetközi sikereket ért el.
A nyugat-virginiai Martinsburgban él. Akármit is hallottatok az államról, az nem igaz. Amikor éppen nincs nyakig elmerülve az írásban, akkor általában olvas, rossz zombifilmeket néz, úgy tesz, mintha írna, vagy a férjével és Loki nevű Jack Russel terrierjével tölti az idejét.
Már iskolás korában is inkább rövid történetek írásával töltötte az órákat a számtan helyett, ami megmagyarázza pocsék matematika osztályzatait.
Mostanában Young Adult paranormális, sci-fi, fantasy és romantikus történeteket ír. Könyvei közül az Obszidián hamarosan a mozivászonra kerülhet, a Covenant Series-ből várhatóan televíziós sorozat készül. Don’t look back (Ne nézz vissza) című romatikus Young Adult-regényét a könyvtárak egyesülete 2014-ben nagydíjra jelölte.

Vélemény: Nahát, nahát… Emlékeztek arra, amikor azt mondtam, ezt az évet jó könyvekkel kezdtem? Pontosítanom kell. Butaság volt nem ezzel kezdeni az évet, sőt, butaság volt ilyen sokáig halogatnom. Merthogy, EZ MEG MI VOLT? ♥

            Valamelyik TAG-ben említettem, hogy az idei éves célkitűzésem az, hogy elolvassam az írónő könyveit. Rengetegen buzdítottak erre, az osztálytársaim csodálkoztak, hogy én, a nagy olvasó még mindig nem rágtam magamat át a sorozatán, a csapból is a Luxen folyt, mindenhonnan pozitív kritikákat kapott, csillagos ötös értékeléseket. Okosan döntöttem, hogy most a betegségem alatt kézbe vettem és belekezdtem. Normális esetben, iskolaidőben nagyjából egy hét, míg elolvasok még egy ilyen jó könyvet is, most viszont három napba telt csak.

            Katy és édesanyja a napfényes Floridából Nyugat-Virginiába költöznek, egy unalmas kis városkába. Mivel ez egy gyökeres változás a lány életében, az édesanyja biztatja, hogy keressen barátokat, ezért Katy be is kopog a szomszédba, hogy megkérdezze, merre van a legközelebbi bolt, ahol palántákat lehet vásárolni. A lány szerencsétlenségére, vagy inkább szerencséjére, egy állatian dögös pasi nyit neki ajtót, Daemon. A tökéletes fiú azonban elég bunkónak bizonyul, ám az ikertestvére, Dee rögtön összhangba kerül Katyvel. Itt kezdődik a történet, a fiatalok összebarátkoznak, Daemon és Katy között pedig akarva, akaratlanul is izzik a levegő. Aztán persze kiderül, hogy Daemon és Dee nem szokványos emberek.

            Nos. A történetről röviden. Nagyon, nagyon sokal mondják, hogy hasonlít a Twilight sorozathoz. Ezt én megcáfolnám. Ha már itt tartunk, akkor bármely más szerelmi sztorihoz hasonlíthatna, hiszen én több hasonlót is olvastam már, amiben a fiúnak földöntúli képességei vannak és a lány beleszeret. Nagy cucc, ettől még nem lesz Alkonyat. Oké, hogy tipikus klisét is vitt bele az írónő, na de ki nem használja fel az eddig befutott bestsellereket alapul? A lány nem szürke kisegér, hanem csinos, bevállalós. A fiú, igaz, hogy tökéletes szépség és egy meg nem értett személy legbelül, de azért eléggé különbözik más szépfiúktól, hiszen bunkó, beszól a lánynak és rengeteg félreérthető jelzést intéz felé. Éppen ezért olyan jó a személyisége, de ezt majd később. Az viszont, hogy az ikrek idegenek, ráadásul nem is a megszokott kinézetű marslakók, teljesen új számomra. Ha létezik még ilyen témát feldolgozó könyv, akkor nem találkoztam vele, de ez csak egyet jelenthet, nincs űrlény-sztoriból sok. Magát a háttértörténetet is megkapjuk szépen, kivesézve, minden lényeges elhangzik, amit a luxenekről tudnunk kell. Hogyan kerültek ide, kik ők, és kik az arumok?

            A szereplőket egyszerűen imádtam. De komolyan. Általában nagy hangsúlyt fektetek a szereplők kidolgozottságára. Szeretem, ha van jellemük, szokásaik, amiket sokszor csinálnak, nem csak egyszer említi meg őket az írónő. A változás persze egy icike-picikét itt is látható, de szépen árnyalva, nem egyik pillanatról a másikra. Különös kedvencem Daemon volt, (mint mindenkinek). Nagyon jól meg lett alkotva, olvasás közben látom magam előtt őt. Imádom a közte és Katy között alakuló románcot, ami nem hétköznapi, nem nyálas, hanem humoros, szexualitással fűszerezett és véresen őszinte. Minden párbeszédüket szerettem, igaz az elején még nem nevettem rajta, talán makacsságból. Nem elhasznált poénok vannak benne, sőt, nem is igazi viccek, hanem a helyzetből és a szereplők tulajdonságaiból adódnak azok a jelenetek, amiken nevetnem kell. Katyben szerettem, hogy talpraesett lány, aki, nem mellesleg a könyvek szerelmese, és ez is sokszor megjelenik a könyvben.

            Másik nagy pozitívuma a könyvnek az, hogy nem kiszámítható. Persze, az ember mindig gyanakszik valamire, ami be is következik, csak nem pontosan úgy, ahogyan azt ő várja. Az egész egy nagy és szép, kerek történet, aminek ugyan még nincsen vége, de kiteljesedik számunkra benne valami. Felkelti az érdeklődést, olvastatja magát és könnyed, laza stílusával azonnal belopja magát az emberek szívébe.

            Meg kell említenem azt, hogy a végén találunk pár részt kiragadva Daemon szemszögéből, ami szerintem kifejezetten jót tett a könyvnek. Igaz, hogy a fiú szeméből néha ki tudjuk olvasni az érzéseit, azonban még mindig megfejthetetlen. A három, talán legfontosabb momentum lett kiragadva, amelyeket elolvashatunk, sőt, betekintést nyerhetünk a folytatásba, az Ónixba is, amolyan kedvcsinálóként.

            Végszóként megemlítem, hogy mire ez a bekezdés felkerül, addigra már a második részt is elolvastam, így sokat gondolkoztam azon, együtt, avagy külön írjak róluk. Azért jutottam arra a döntésre, hogy a sorozat első részét külön írom le, mert ez egy amolyan bemutatkozó kötet. Megismerünk egy új világot, új szereplőket, új történetet, az írónő csodás stílusát, és éppen hogy felvesszük a cselekmény fonalát, már jön is az újabb rész. A mű önmagában is egy remek történet, de érkezik a folytatása, ami talán még jobban is sikerülhet ennél.

Borító: Először nem értettem, miért zöld a fő szín, hiszen az obszidián nem zöld, hanem fekete. Olvasás közben jöttem rá, hogy valószínűleg Daemon szemszínét szerették volna megmutatni. Ha már a szeménél tartunk, érdekes megoldás az, hogy érintős legyen az a szempár. És tudtátok, hogy a borítón szereplő pár magyar? Figyelemfelkeltő lett, de vannak apróságok (például Katy és Dameon testhelyzete, ami egyáltalán nem jellemzi ezt a kötetet) amiket mellőztem volna.

Kedvenc szereplő: Végre egy főhős, akit nem utálok :D Tehát Katy, Daemon, Dee és Michael. Ja, meg Katy anyukája is, persze.

Nem-kedvenc szereplő: Ash-t akkor sem szerettem, amikor… hát, soha, illetve Matthew-val is voltak gondjaim az elején, de kihevertem őket.