Helena Silence: Enigma

Fülszöveg: A szülei halála után Lena Wall a bűntudatban fuldokolva utazik sosem látott nagybátyjához, hogy új életet kezdhessen. Mélyen magába zárja a titkot, amely fokozatosan felemészti: képes lett volna megakadályozni a tragédiát, ha hallgat az álmaira. A meggyötört lány nem tud felejteni, amit csak súlyosbít feltartóztathatatlanul éledező képessége, mely örökre az őrületbe taszíthatja. Megtagadja önmagától az emberi érintés melegét, mert retteg a következményektől, de új gondviselője ráébreszti, nem kell többé rácsok mögé bújnia. Lena lassanként erősebb lesz, és igazi érzővé válik. Egyetlen érintéssel belelát múltba, jelenbe, jövőbe. Biztos támaszra, barátra lel, majd ott, ahol nem is képzelné, a szerelem is rátalál.

Sokáig úgy tűnik, minden egyenesbe jön, de aztán történik valami.

Egy kisfiú sikolya töri meg az erdő csendjét. Lena iszonyúan fél, de elhatározza, soha többé nem hagyja, hogy a szeretteit baj érje. Ha kell, a saját élete árán is megvédi az övéit.

Írónő: Sajnos túl sok dolgot nem találtam az írónőről az interneten, de meglepődtem rajta, amikor kiderült, hogy magyar. A róla hozott információk itt nagyjából ki is fújtak :D Találtam egy blogot, ami remélem, az övé. Nagyon jó kiegészítő novellákat és egyéb érdekességeket találhattok rajta.

Vélemény: Amikor befejeztem a könyvet, nem volt kéznél a laptopom, hogy azonnal elkezdhessem írni az összefoglalót, és az összedobott jegyzetemen sem bírok annyira kiigazodni, amit a húsvéti készülődés hevében írtam, ezért most, a sok rám törő gondolatot megpróbálom rendszerezni. Na, ez egy hosszú mondat volt :D

            Az osztálytársam ajánlotta ezt a könyvet, amikor az Obszidiánt olvastam, hogy nekem biztosan tetszeni fog. Nem kezdtem el olvasni. Majdnem egy hónapig, de lehet, hogy tovább is nyúzott, végül pedig beadtam a derekam. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan az ízlésünk könyvek terén, de meglepődtem rajta, hogy ő ezt imádta, mert nekem egy felejthető olvasmánynak tűnt elsőre. Így, egy héttel a befejezése után egy kicsit kezd változni a véleményem, főleg azért, mert megemésztettem a történetet és bele is vágtam az Ezüsthídba.

            Történetünk kezdetén megismerkedünk Lénával, aki különleges képességekkel rendelkezik. A lány egy érző, aki a dolgok, személyek megérintésével képes azoknak a múltját, jelenét vagy jövőjét megállapítani. Évekig elnyomja magában a képességét, de a szülei halála után (amit nem tud megakadályozni) minden megváltozik. Lena bűnösnek érzi magát, a képessége a felszínre tör, és nem tudja kezelni, valamint sosem látott nagybátyjához, Victorhoz kerül. A nagybácsi egy aranyos ki tanyán lakik, ami alatt hatalmas villát és lótenyészetet kell érteni, magángéppel, labirintushoz hasonló folyosókkal, személyzettel, minden földi jóval. Lena megismerkedik Zoéval, a szomszéd lánnyal, valamint annak a bátyjával, Alex-szel. A fordulatok tulajdonképpen nem itt kezdődnek, hanem rögtön az első oldalon. De komolyan.

            Az első problémám a névválasztással volt. Talán csak bennem él túl frissen a Delírium emléke, pedig nyáron olvastam, de azonnal feltűnt, hogy mind a két könyvben Alex és Lena a főszereplő páros. Mindegy, apró hiba, nem is kell vele foglalkozni. Egy picikét zavart az, hogy az emberek, akik Lenához hasonlóak, érzők. Én valami sokkal fantáziadúsabb névre számítottam volna, ez így egyszerűen nem passzolt a könyv hangulatához.

            Apropó hangulat. Elsőre nekem kicsit olyan volt, mintha az írónő nem döntötte volna el, milyen stílusban ír, miről szól a könyv. Egy kicsit túlvilági, kicsit szappanoperás, kicsit tini, kicsit krimi, szerelmes, klisés, tehát minden van benne, ami szem, szájnak ingere. Ennek a vegyességnek az a negatívuma, hogy minden túl hirtelen történik, és a tini regényből is éles a váltás a komoly részek között. Az elején azért tetszett, mert „csupán” egy fantasy volt, alapvető elemekkel, természetfelettivel és klisékkel, aztán minden keveredett, az egyszerű képességből egy világmegváltó dolog lett, a lány, aki azt sem tudta, hova tartozik, hőssé válik. A vége felé, Noel megmentésekor, illetve a többi nagyon természetfeletti rész egészen tetszett, és itt vált észrevehetővé, hogy az írónő itt teljesedik ki igazán. Azok a részek, ahol Lena által mások fejébe láthatunk különösen jók voltak, és maga Lena személyisége is tetszett, ő nem az a tipikus nyavalygós női főszereplő, aki idegesít. Bátor, tanulékony, ami az érző képességét illeti, bár szerintem egy kicsit gyorsan heverte ki a szülei tragédiáját, és az összes többi őt ért traumát. Szerettem a szóváltásaikat Alex-szel, de azért egy kicsit tényleg hirtelen jöttek össze, hiába látszódott a kölcsönös vonzalom az első pillanattól fogva.

Matthew Daddario, mint Alex Tree

            Apró érdekesség, hogy a könyv olvasása közben megpróbáltam elképzelni a szereplőket, akárcsak a többi olvasó. Alex nekem annyira hasonlított valakire, akit már láttam, de sehogy sem tudtam eldönteni, kire. Aztán, egy héttel a könyv befejezése után leültem a Shadowhunters c. sorozatot nézni, és döbbenten fedeztem fel, hogy a könyvbéli Alexet a sorozatban szereplő Alec-kel, vagyis Matthew Daddarióval azonosítottam tudat alatt. Bár Alec egy picikét közelebb áll a szívemhez (főleg a sorozatban) de külsőre, szerintem teljesen hasonlítanak. Szóval, Alex szívdöglesztő pasi. ♥

            Még azt hozzátenném, hogy nekem először egy kicsit fanfiction hatású volt az egész, viszont tény és való, hogy itt írogatva visszasírom a szereplőket, hiszen mindenkinek jó a személyisége, szerethető, kicsit talán tényleg túl tökéletes, túl hibátlan, mint a kapcsolatok is. Én megértem, hogy a könyvbe rengeteg mondanivalót és történést bele akart sűríteni az írónő, de egyik buktató szorosan követi a másikat, szinte időnk sincsen gondolkodni, ahogyan Lénának sincs. E miatt kicsit háttérbe kerül a Zoéval való, hú de nagy barátsága is, viszont a háttérben még mindig ott rejtőzik, mint aki két lábbal a földön tartja Lenát. Ethel úgyszintén, bár ő tud a családi titokról, de érdekes ember, egy pótnagymama, aki remekül süt és így még több „normálisságot” csempész Lena életébe.

            Valami vidám és pozitív végszó kéne ide. Mit szóltok ehhez? Az Enigma egy jó könyv, szerethető hibákkal, még szerethetőbb klisékkel és apró fordulatokkal. Egy esélyt mindenképpen adjatok neki, ha másért nem, a szuperszexi Alex miatt. :)

 

Borító: A borítója visszafogott, fényes, minimalista és jó színvilágú, bár a történettel való kapcsolatát nem fedeztem fel. Összességében tetszik.

Kedvenc szereplő: Victor, Ethel, Zoé, Borisz, kicsit később pedig Alex és Lena is.

Nem-kedvenc szereplő: Cilia. Annyira tipikusan fujj, hogy ennél fujjabb már nem is lehetne… :D