Mary Chamberlain: A dachaui varrónő

Fülszöveg: London, 1939. A tizennyolc esztendős csinos és ambiciózus Ada Vaughan varrónőként dolgozik a Dover Street-i nőiruha-szalonban. Divattervező pályáról álmodik megvan hozzá a tehetsége és a tudása , de ehhez ki kellene törnie a lambethi sivár családi környezetből.

Ada egy véletlen találkozás során megismerkedik a titokzatos Stanislaus von Liebennel, és ez a kapcsolat a szerelem és a csillogás világába repíti. Amikor a férfi felajánlja, hogy elviszi Párizsba, Ada úgy érzi, itt a nagy alkalom, és meg sem hallja a figyelmeztetést, hogy a közelgő háború miatt veszélyes a kontinensre utazni. A jóslat beteljesül, kitör a háború, ők pedig Franciaországban rekednek. A német megszállás után Stanislaus elhagyja a lányt, de az utolsó éjszakán még kezeskedik arról, hogy Ada sose felejthesse el. Ada fogságba kerül, és annak köszönhetően éli túl a háborút, amihez ért: ruhákat varr. Jelenlegi megrendelői is előkelőségek, csak éppen német előkelőségek. Ada nem is sejti, mekkora bajt hozhat ez még a fejére

Egy történet a reményről, az élni akarásról és a bosszúról.

Írőnó: Az írónőnek az írás mellett két nagy szenvedélye van még, az irodalom és a történelem. Miután tudományos történész lett, elvégzett egy kreatív írói szakot a Royal Holloway Egyetemen, Londonban.

            Észak-Londonban született 1947-ben és három egyetemen is szerzett diplomát. Jelenleg Londonban él.

Vélemény: Húú… Azt kell mondjam, hogy még mindig a könyv hatása alatt állok. Hú… Amikor befejeztem, hitetlenkedve vonultam ki a szobából egyenest a szüleimhez, akik már elolvasták, és nekik szegeztem a kérdést. Ez most komoly? Így nem lehet vége. Előre felhívnám mindenki figyelmét, hogy a bejegyzés valószínűleg spoileres lesz, így csak az olvassa tovább, aki már végzett a könyvvel, vagy pedig az, aki nem olvasná el. Döntsetek saját felelősségre.

            Szóval a történet a fiatal Adáról szól, aki Anglia fővárosában él, női szabóként dolgozik és szeretne egyszer saját divatcéget, legalábbis saját szalont nyitni. Rettentően ambiciózus, ám ugyanennyire naiv. Mivel imádom a világháborús regényeket, ezért, hol máshol játszódhatna, mint a háború kitörése előtt, közben és után? Nagyjából tíz évet is felölel a történet, és a tizennyolc éves kislányból felnőtt nő lett. Ada találkozik élete nagy szerelmével, Stanislaussal, aki ráveszi, utazzanak el ketten Párizsba. Adát mindenki próbálja lebeszélni a kalandról, hiszen a háború a nyakukon van, veszélyes ilyenkor elhagyni az országot. Természetesen a lányt nem lehet meggyőzni, ő tudja, mit kell tennie, és a megfelelő okmányok hiányában, alig pár hónapos kapcsolata után lelép Stanislaussal. Innentől pedig sejthetjük, a háború Franciaországban éri őket, a férfi csúnyán elbánik Adával és magára hagyja a nőt, aki innentől kezdve Belgiumban és Németországban is megfordul, természetesen nem önszántából.

            Azért különleges számomra ez a regény, mert a második világháborúból általában a koncentrációs táborokat emelik ki. Szörnyű volt az is, de ez a könyv megismerkedtet bennünket egy másik világgal, egy olyan lány életével és szenvedéseivel, aki a saját butaságából került oda, ahová, nem volt a kiirtandó emberek listáján, csupán rosszkor volt rossz helyen. Nem mondom, hogy minden szörnyűség véletlen volt. Egy szó, mint száz, ez nem egy megszokott regény volt, és nem csak a háborús éveket öleli fel, hanem annak következményeit, eléggé komoly következményeit is.

            Először zavart az írónő stílusa. Sok volt a tőmondat, sok szóismétlés, ide-oda ugrándozás a gondolatok között. Félreértés ne essék, ezekkel együtt is élvezetes volt, csak egy kicsit szokatlan, hiszen minőségi háborús regénynek gondoltam. Később rájöttem, hogy, bár Ada a főszereplő, mégis egy külső szemlélő mutatja be nekünk a történéseket, ám ugyanúgy belátunk Ada agyába, gondolataiba. A csapongás és a tőmondatok nagyon jól érzékeltették ezt, sőt, a szóismétlést is ennek a számlájára írtam.

            Érdekes volt a könyv tagolása. Nem oszlott fejezetekre, hanem három nagy részre, tulajdonképpen háború előtt, benne a háborúban és sokkal a háború után. Nekem ezek a tagolások is érdekesek voltak, mert tényleg furán tagolt az írónő, én nagyon semmi koncepciót nem fedeztem fel. A három nagy részen belül pedig csillagokkal vagy egyszerű bekezdésekkel választotta el a szöveget. Tényleg szokatlan volt így olvasni, mert nem hajtott semmi, hogy esetleg egy fejezet végére érjek, hiszen nem voltak fejezetek!

            Kedvenceim a leíró részek voltak. Igazából az egész könyvet imádtam, de az írónő olyan percizitással és odafigyeléssel válogatta meg ilyenkor a szavait, hogy szinte éreztem az illatokat és láttam a szépséges ruhákat, amiket Ada tervezett és megvarrt. Ezek a részek éppen megfelelő hosszúságúak voltak, tele jelzőkkel és melléknevekkel, amik tovább fokozták az élvezetét. Ugyanez volt a helyzet a trágár szavakkal, amikkel nem volt tele a regény, de itt-ott, a megfelelő helyeken előfordultak, csakúgy, mint a szakszavak.

            Egyetlen hibája a könyvnek, az Ada személyiségfejlődése, amit én hiányoltam. Igaz, egy kicsit pozitívabb lett a személyisége, de nem mondanám felelősségteljesnek. Sőt, ugyanúgy butaságokat csinál, mint az előtt. Éppen a saját önfejűsége és naivsága juttatta őt rabszolgasorsba, e miatt esett teherbe és történt az, ami történt. A végén is ugyanolyan konok, bár a döntései pillanatnyilag jóknak tűnnek, a következményekkel nem számol. Imádom azokat a könyveket, amikben a főszereplő tanul a hibáiból. Ada nem ilyen. Személyes vélemény, nem sokat változott az elejéhez képest, pedig tizennyolcból huszonhét éves lett, szült egy gyereket, félig-meddig prostituált volt, éheztették stb. Vágytam volna tőle egy kis komolyságra.

            Meg kell még említenem azt, amikor Ada hét év után újból feltűnik az anyjáéknál, hiszen akkorra szabadult fel. Tehát, bekopog az ajtón, az anyja meg kijön, elhordja mindennek, megalázza az egész utca előtt, majd kitagadja. Nem akarok beleszólni, de attól, mert az anyjának problémái vannak (ez feltűnt a viselkedéséből, amikor Ada még otthon volt) nem kéne kitagadnia a lányát. A legszörnyűbb az egészben, hogy még a testvérei sem keresik fel, a tárgyalásokra sem mennek el és egyáltalán, Adát senki nem szereti. Persze mondható naivságnak itt is, hogy elhiszi, majd visszafogadják, de mégis, inkább elszánt és bizakodó a jövőt nézve. Ezt nagyra becsülöm benne.

            A legutolsó dolog, amit megemlítenék, az a vége lenne. Istenem, hogyan lehet így befejezni egy könyvet? A poént nem akarom lelőni, még akkor sem, ha én előre szóltam, spoilert alkalmazok. A végén Ada börtönbe kerül, az utolsó részek már arról szólnak, hogyan ítélkeznek felette, kik állnak mellette és ki nem. Éppen ezért nagyon siettem az elolvasásával, hiszen Ada élete már sínen volt, egy lépés és happy and lehetett volna. Aha, ja. A vége előtt pár oldallal jöttem rá, hogy ebből aligha lesz valami vidám befejezés, de még akkor is reménykedtem a hirtelen csodában. Amikor pedig befejeztem… MIII??? Nagyjából ez az érzés volt bennem. Utoljára Cassandra Clare A hercegnő c. könyvének befejezésénél éltem át ekkora WTF pillanatokat. Szóval… még mindig az a kérdésem: Hogyan lehet szegénynek ilyen befejezést kitalálni? Végigszenvedte az életét és ezt kapja…

Borító: Én szeretem az egyszerű, letisztult, figyelemfelhívó borítókat, de ez egyik sem volt. Mármint, oké, felhívta a figyelmemet, hiszen megtetszett a polcon, de nekem már a túlzsúfolt kategóriába lógott bele. Ami viszont tetszett, az a rétegesség rajta, illetve kiemelném a varrógépet, ami a borítón más márkájú, mint a könyvben. :D Ez azonban részletkérdés.

Kedvenc szereplő: - Annyira valóságosnak éreztem ezt a regényt, hiába fiktív, hogy nem volt szívem kedvenc, nem kedvenc szereplőt választani, így ezt kihagyom.

Nem kedvenc szereplő: -

Jennifer L. Armentrout: Ónix

Fülszöveg:

Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…

Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.

De nem ez a legnagyobb problémánk.

A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi.

Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.

És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.

Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak?

Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el?

És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?

Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.

Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat…

Írónő: Jennifer L. Armentrout New York Times bestsellerek írója, kirobbanó nemzetközi sikereket ért el.

A nyugat-virginiai Martinsburgban él. Akármit is hallottatok az államról, az nem igaz. Amikor éppen nincs nyakig elmerülve az írásban, akkor általában olvas, rossz zombifilmeket néz, úgy tesz, mintha írna, vagy a férjével és Loki nevű Jack Russel terrierjével tölti az idejét.

Már iskolás korában is inkább rövid történetek írásával töltötte az órákat a számtan helyett, ami megmagyarázza pocsék matematika osztályzatait.

Mostanában Young Adult paranormális, sci-fi, fantasy és romantikus történeteket ír. Könyvei közül az Obszidián hamarosan a mozivászonra kerülhet, a Covenant Series-ből várhatóan televíziós sorozat készül. Don’t look back (Ne nézz vissza) című romatikus Young Adult-regényét a könyvtárak egyesülete 2014-ben nagydíjra jelölte.

Vélemény: Azért nehéz belekezdeni a második könyv értékelésébe, mert a két könyv nagyban hasonlít egymáshoz, leginkább stílusban.

            Az előző kötetet ott hagytuk abba, hogy Daemon megmenti Katy életét, és összeköti őket valami földönkívüli erő. Innentől kezdve pedig minden ugyanúgy történik, ahogyan az a fülszövegben meg van írva. Daemon és Katy között izzik a levegő, ahogyan eddig is, ám most már mind a két fél megegyezni látszik ezzel. Katy sokkal több dolgot tud meg a luxenekről, mint azt remélte, és ő maga is rendesen belekeveredik a történésekbe. A Daemönnel kialakított kötés miatt Katyben valami furcsa dolog megy végbe, és ő maga is érdekes dolgokra lesz képes. Katy csak egy normális lány életét akarja élni, meg is ismerkedik Blake-kel, aki koránt sem tűnik ártalmatlannak. Az új fiú segít neki megtanulni az erői kezelését, amit Dameon nyilván nem néz jó szemmel. Tulajdonképpen itt kezdődnek az izgalmas dolgok.

            Először azt említeném meg, amit az előző kritikából kihagytam. A nevek választását. Az írónőnek valami fantasztikus érzéke van ahhoz, hogy a karaktereknek a megfelelő neveket válassza. A kedvencem, kitalálni sem könnyű, Daemon, Dee és Dawson hármasa. Ezek a nevek amúgy sem túl gyakoriak a könyvekben és filmekben, de plusz élvezetet ad neki az, hogy mind a hármuknak d betűvel kezdődik. Nem véletlen. Ott vannak a Thompson ikrek, Adam, Andrew és Ash. Bár közülük nem éppen pozitív mindenki, imádtam a neveiket. A többi mellékszereplőnek az írónő könnyen megjegyezhető nevet adott, viszonylag szokványosat de pont jót. Katynek egyszerűbb jutott, ám éppen így illik össze Daemönnel.

            Nos, ezt a kötetet leginkább az elsőhöz tudom hasonlítani, amit imádtam. Ha őszinte akarok lenni, márpedig őszintének kell lennem, a második rész nem ért fel az Obszidiánhoz. Semmi baj nem volt vele, hiszen teljesen új helyzetekbe hozta a szereplőket, nem volt benne annyi arum, meghaltak, kibékültek, összejöttek, rontottak, javítottak benne. Hát akkor mi nem tetszett?

            Katy és Daemon viccei leeresztettek. Amíg az első kötetben a perverz megszólalásoktól akadt el a szavam, addig az Opálban szerintem sokkal kevesebb okom volt erre. Nem nevettem hangosan és a szívem sem állt le. Sajnos. Nem azt mondom, hogy rossz volt, mert szó sincs róla, csak hiányoltam az ugratásokat. Többet akartam.

            Viszont, kárpótlásul volt benne pár új szereplő, valamint elmélyíthettük a kapcsolatunkat egy kicsit a régiekkel is. Míg az Obszidián egy kedvcsináló, ismerkedő kötet volt, az Opál már sok új témát boncolgat, és rettentően gyorsan történnek a dolgok. Igaz, itt is számítani lehet egy-két történésre. Példénak okáért, ott van Blake és Will. Nem akarom lelőni a poént, de egyik sincsen rendben, ezt már akkor felfedeztük, amikor beléptek a regénybe. Éreztük, hogy velük kapcsolatban fontos részletek derülnek még ki, ám annyira későn történnek meg, és nem is azok, amikre számítunk, hogy meglepődünk.

            Tudjátok, én nem szeretem az összecsapott végeket, de itt egy kicsit túlpörögtek az események az utolsó pár fejezetben. Megszokhattuk, hogy a cselekmény folyamatosan ível előre, egyre többet tudunk meg, majd jön a végkifejlet és egy picike lezárás. No. Eme fantasztikus regényben két tetőpont is volt, igen közel egymáshoz. A szereplőknek tulajdonképpen egy darab problémát kell megoldani, és amikor ez sikerül, mindenki megpihenhet. Aha, csakhogy még van hátra a könyvből. Hirtelen újabb fordulat történik, amikor senki sem számít rá. Újabb probléma, de már csak pár oldal van és vége. Azt hiszem, kicsit sok infó lett belezsúfolva az utolsó kötetekbe. Én nem tudtam gyászolni, nem tudtam felfogni a Blake-kel való dolgok végkifejletét, mert következett Will és a problémája. Kicsit hirtelen, kicsit gyorsan lesz vége, és annyit elárulhatok, hogy a harmadik rész nem ott kezdődik, ahol a második abbamaradt, hanem egy héttel később. Így megint kimarad egy pár nap, de mindegy is.

            A könyv végére ismét kerültek részletek Daemon szemszögéből, amit már vártam is, ám rájöttem, kicsit feleslegesek. Ugyanazt ismétlik el, amit Katytől már megtudtunk, csak a párbeszéd közötti gondolatok térnek el minimálisan.

            Visszaolvasva negatív kritika lett a javából, de ez ne tántorítson el senkit, fantasztikus sorozatot tartotok a kezetekben, és igenis élvezhető minden cseppje. A második részek mindig kicsit erőltetettre tudnak sikerülni, hiszen meg kell felelnie az olvasóknak meg úgy általában, rengeteg mindennek.

Borító: A sorozat borítója egyértelműen 5/5* nálam. Ez most még passzol is a könyv hangulatához, és eszméletlenül jó a színe is.

Kedvenc szereplő: Nagyon egyértelmű :D Daemon. Szerettem volna Blake-t megkedvelni, mert nekem szimpatikus volt, aztán kiderült, hogy mégsem. Adam egy új szerelem volt számomra, ami szintén nem tartott sokáig. Matthew-t is egyre jobban szerettem, átvette Katy édesanyjának a helyét, és többet szerepelt a regényben.

Nem-kedvenc szereplő: Blake, minden rokonával és pereputtyával együtt.

Jennifer L. Armentrout: Obszidián

Fülszöveg: Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.

 

Aztán a srác megszólalt.

 

Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.

A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.

 

Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.

Mármint ha nem ölöm meg addig én magam…

Írónő:Jennifer L. Armentrout New York Times bestsellerek írója, kirobbanó nemzetközi sikereket ért el.
A nyugat-virginiai Martinsburgban él. Akármit is hallottatok az államról, az nem igaz. Amikor éppen nincs nyakig elmerülve az írásban, akkor általában olvas, rossz zombifilmeket néz, úgy tesz, mintha írna, vagy a férjével és Loki nevű Jack Russel terrierjével tölti az idejét.
Már iskolás korában is inkább rövid történetek írásával töltötte az órákat a számtan helyett, ami megmagyarázza pocsék matematika osztályzatait.
Mostanában Young Adult paranormális, sci-fi, fantasy és romantikus történeteket ír. Könyvei közül az Obszidián hamarosan a mozivászonra kerülhet, a Covenant Series-ből várhatóan televíziós sorozat készül. Don’t look back (Ne nézz vissza) című romatikus Young Adult-regényét a könyvtárak egyesülete 2014-ben nagydíjra jelölte.

Vélemény: Nahát, nahát… Emlékeztek arra, amikor azt mondtam, ezt az évet jó könyvekkel kezdtem? Pontosítanom kell. Butaság volt nem ezzel kezdeni az évet, sőt, butaság volt ilyen sokáig halogatnom. Merthogy, EZ MEG MI VOLT? ♥

            Valamelyik TAG-ben említettem, hogy az idei éves célkitűzésem az, hogy elolvassam az írónő könyveit. Rengetegen buzdítottak erre, az osztálytársaim csodálkoztak, hogy én, a nagy olvasó még mindig nem rágtam magamat át a sorozatán, a csapból is a Luxen folyt, mindenhonnan pozitív kritikákat kapott, csillagos ötös értékeléseket. Okosan döntöttem, hogy most a betegségem alatt kézbe vettem és belekezdtem. Normális esetben, iskolaidőben nagyjából egy hét, míg elolvasok még egy ilyen jó könyvet is, most viszont három napba telt csak.

            Katy és édesanyja a napfényes Floridából Nyugat-Virginiába költöznek, egy unalmas kis városkába. Mivel ez egy gyökeres változás a lány életében, az édesanyja biztatja, hogy keressen barátokat, ezért Katy be is kopog a szomszédba, hogy megkérdezze, merre van a legközelebbi bolt, ahol palántákat lehet vásárolni. A lány szerencsétlenségére, vagy inkább szerencséjére, egy állatian dögös pasi nyit neki ajtót, Daemon. A tökéletes fiú azonban elég bunkónak bizonyul, ám az ikertestvére, Dee rögtön összhangba kerül Katyvel. Itt kezdődik a történet, a fiatalok összebarátkoznak, Daemon és Katy között pedig akarva, akaratlanul is izzik a levegő. Aztán persze kiderül, hogy Daemon és Dee nem szokványos emberek.

            Nos. A történetről röviden. Nagyon, nagyon sokal mondják, hogy hasonlít a Twilight sorozathoz. Ezt én megcáfolnám. Ha már itt tartunk, akkor bármely más szerelmi sztorihoz hasonlíthatna, hiszen én több hasonlót is olvastam már, amiben a fiúnak földöntúli képességei vannak és a lány beleszeret. Nagy cucc, ettől még nem lesz Alkonyat. Oké, hogy tipikus klisét is vitt bele az írónő, na de ki nem használja fel az eddig befutott bestsellereket alapul? A lány nem szürke kisegér, hanem csinos, bevállalós. A fiú, igaz, hogy tökéletes szépség és egy meg nem értett személy legbelül, de azért eléggé különbözik más szépfiúktól, hiszen bunkó, beszól a lánynak és rengeteg félreérthető jelzést intéz felé. Éppen ezért olyan jó a személyisége, de ezt majd később. Az viszont, hogy az ikrek idegenek, ráadásul nem is a megszokott kinézetű marslakók, teljesen új számomra. Ha létezik még ilyen témát feldolgozó könyv, akkor nem találkoztam vele, de ez csak egyet jelenthet, nincs űrlény-sztoriból sok. Magát a háttértörténetet is megkapjuk szépen, kivesézve, minden lényeges elhangzik, amit a luxenekről tudnunk kell. Hogyan kerültek ide, kik ők, és kik az arumok?

            A szereplőket egyszerűen imádtam. De komolyan. Általában nagy hangsúlyt fektetek a szereplők kidolgozottságára. Szeretem, ha van jellemük, szokásaik, amiket sokszor csinálnak, nem csak egyszer említi meg őket az írónő. A változás persze egy icike-picikét itt is látható, de szépen árnyalva, nem egyik pillanatról a másikra. Különös kedvencem Daemon volt, (mint mindenkinek). Nagyon jól meg lett alkotva, olvasás közben látom magam előtt őt. Imádom a közte és Katy között alakuló románcot, ami nem hétköznapi, nem nyálas, hanem humoros, szexualitással fűszerezett és véresen őszinte. Minden párbeszédüket szerettem, igaz az elején még nem nevettem rajta, talán makacsságból. Nem elhasznált poénok vannak benne, sőt, nem is igazi viccek, hanem a helyzetből és a szereplők tulajdonságaiból adódnak azok a jelenetek, amiken nevetnem kell. Katyben szerettem, hogy talpraesett lány, aki, nem mellesleg a könyvek szerelmese, és ez is sokszor megjelenik a könyvben.

            Másik nagy pozitívuma a könyvnek az, hogy nem kiszámítható. Persze, az ember mindig gyanakszik valamire, ami be is következik, csak nem pontosan úgy, ahogyan azt ő várja. Az egész egy nagy és szép, kerek történet, aminek ugyan még nincsen vége, de kiteljesedik számunkra benne valami. Felkelti az érdeklődést, olvastatja magát és könnyed, laza stílusával azonnal belopja magát az emberek szívébe.

            Meg kell említenem azt, hogy a végén találunk pár részt kiragadva Daemon szemszögéből, ami szerintem kifejezetten jót tett a könyvnek. Igaz, hogy a fiú szeméből néha ki tudjuk olvasni az érzéseit, azonban még mindig megfejthetetlen. A három, talán legfontosabb momentum lett kiragadva, amelyeket elolvashatunk, sőt, betekintést nyerhetünk a folytatásba, az Ónixba is, amolyan kedvcsinálóként.

            Végszóként megemlítem, hogy mire ez a bekezdés felkerül, addigra már a második részt is elolvastam, így sokat gondolkoztam azon, együtt, avagy külön írjak róluk. Azért jutottam arra a döntésre, hogy a sorozat első részét külön írom le, mert ez egy amolyan bemutatkozó kötet. Megismerünk egy új világot, új szereplőket, új történetet, az írónő csodás stílusát, és éppen hogy felvesszük a cselekmény fonalát, már jön is az újabb rész. A mű önmagában is egy remek történet, de érkezik a folytatása, ami talán még jobban is sikerülhet ennél.

Borító: Először nem értettem, miért zöld a fő szín, hiszen az obszidián nem zöld, hanem fekete. Olvasás közben jöttem rá, hogy valószínűleg Daemon szemszínét szerették volna megmutatni. Ha már a szeménél tartunk, érdekes megoldás az, hogy érintős legyen az a szempár. És tudtátok, hogy a borítón szereplő pár magyar? Figyelemfelkeltő lett, de vannak apróságok (például Katy és Dameon testhelyzete, ami egyáltalán nem jellemzi ezt a kötetet) amiket mellőztem volna.

Kedvenc szereplő: Végre egy főhős, akit nem utálok :D Tehát Katy, Daemon, Dee és Michael. Ja, meg Katy anyukája is, persze.

Nem-kedvenc szereplő: Ash-t akkor sem szerettem, amikor… hát, soha, illetve Matthew-val is voltak gondjaim az elején, de kihevertem őket.

Nicolas Barreau: A nő mosolya

Fülszöveg: Véletlenek pedig nincsenek! – vallja Aurélie Bredin, aki édesapja halála után átveszi egy kis párizsi étterem irányítását. Azon a végzetes novemberi napon, amikor olyan boldogtalannak érzi magát, mint még soha, a Szent Lajos-sziget kis könyvesboltjában különös könyvre bukkan: A nő mosolya című regény egyik helyszíne nem más, mint az ő vendéglője, a főhősnő pedig mintha…

Nem, ilyen nincs! Aurélie elhatározza, hogy utánajár a rejtélynek: meg kell ismerkednie a regény írójával. Csakhogy próbálkozásai sorra kudarcot vallanak, mígnem egy szép napon az író levele a postaládájába pottyan. Találkozásuk azonban egészen másképp alakul, mint ahogy elképzelte…

Író(nő): Akár hiszitek, akár nem, a Nicolas Barreau csak egy írói álnév, és a mű valós megalkotója Daniela Thiele, aki 1959-ben született Düsseldorfban. Mintha csak magáról mintázta volna a könyvbeli Andrét, ő maga is szerkesztőként dolgozik egy kiadónál, és még könyveket is publikál. A diploma után kezdett el kiadóknál dolgozni, újságíróként. Már általános iskola negyedik osztályában saját történeteket talált ki. Ma álnéven írja a könyveit, melyeket férjével együtt a saját kiadójukban jelentet meg. Jelenleg férjével és fiaival él Németországban.

Vélemény: Nem merészség kijelentenem, hogy ilyen rövid könyvet ennyi ideig még sosem olvastam. Majdnem két hetembe tellett, míg a végére értem, és, bár sosem csinálok ilyet, de párhuzamosan olvastam vele egy másik könyvet, amit két nap alatt befejeztem. Igazából ez a véleménykifejtés ennyi is lehetne, két mondatból pontosan le lehetett szűrni, hogy nem volt az életem értelme ez a könyv. De inkább elkezdem előröl.

            Azért vettem a kezembe ezt a könyvet, mert egyszerűen fantasztikusan szép a borítója. Utána olvastam a véleményeknek, és rengeteg pozitívum jött velem szembe, csak úgy áradoztak róla mindenhol. Anyu volt az előolvasóm, alig vártam már, hogy befejezze, és én következzek az olvasásban. Ahogy letette a könyvet, kikértem a friss véleményét, mire ő csak megvonta a vállát. Anyuról tudni kell, hogy nem tud elszállni egy-egy fantasztikus könyvtől, de ami tetszik neki, azt kifejezi pár mondatban. A vállvonogatás… nos, az nem jelent nála jót.

            Miről is szól a könyv? Nem az alap sztorival van baj, hiszen Franciaországban játszódik, amit imádok, ráadásul nem egy mindennapi történettel állunk szemben. Aurélie Bredin egy kis francia vendéglő tulajdonosa, melyet még az édesapja hagyott rá. A harmincas évei elején járó, barna szépséget azonban egyik pillanatról a másikra elhagyja élete nagy szerelme, Claude, egy másik nő miatt. Aurélie, mondani sem kell, összetörik, és bánatában a párizsi utcákat róva, egy rendőrtől menekülve (az egyetlen humoros jelenet) betér egy kis könyvesboltba. Nem egy könyvmoly, de az eladó ajánlására megvesz egy Robert Miller könyvet, és hazaérve egész éjjel ezt olvassa, egy csapásra megfeledkezve szerelmi bánatáról. A könyvnek, amit a kezében tartott, ugyanis, az volt az érdekessége, hogy az ő kis vendéglője is szerepelt benne, a főszereplő pedig kiköpött hasonmása volt. A bonyodalmak, vagy mik, itt kezdődnek…

            Mint láthatjátok is, alap járaton nem volt ez egy rosszul kitalált történet, viszont azt vártam volna tőle, hogy folyamatosan pörög majd, a cselekmény nem áll le egy percre sem. Az első negyedét egy ültő helyemben kiolvastam, nem nagyon történt semmi izgalmas, éppen kezdett volna beindulni valami. Gondoltam, de jó gyorsan haladok ezzel a könyvvel is. Aztán mégis két hét volt a befejezése. Miért? Semmi sem történt, de komolyan, semmi. Apró előre lépések voltak „Robert Miller” ügyben, de nem volt, amit vártam volna, ami miatt érdemes volt haladni. Anyutól néha meg is kérdeztem, hogy mi fog történni, mert tudni akartam, van-e bennem erő tovább olvasni. Hősiesen befejeztem, mert nem volt azért annyira rossz.

            Hogy egy kis pozitívumot is említsek, az írónak nagyon jó a stílusa. Bár nem érzem feltétlenül azt, hogy Európában, azon belül is Párizsban vagyok, az utcaneveket, boltok neveit és egyéb dolgokat pontosan említ, még az elején. Szerintem nincsen nagyon sok kiemelkedő leíró rész, az egész ugyanazon a színvonalon halad végig, szépen válogatott szavakkal, amik jól érzékeltetik az adott helyzeteket, kinézetet. A karakterek jól meg vannak alkotva, nem változnak túl sokat, végig a természetüknek megfelelően cselekednek.

            Eleinte nagyon-nagyon fura volt, hogy a fejezetek szemszöge váltakozik. Az első fejezet Aurélie szemszögéből van megalkotva, de a másodikat már egy férfi szereplő meséli. Először fel sem tűnt, hogy két külön emberről van szó, aztán észrevettem, hogy Aurélie-t hirtelen elkezdik Andrénak szólítani. Kellett egy kis idő, míg rájöttem, mi történik. :D

            Az olvasásával eléggé lassan haladtam, de egyszer csak elhatároztam, hogy befejezem, nem akarom már tovább húzni. Mivel anyu jóvoltából már tudtam, mi lesz a vége, sürgettem a történéseket, és vártam a pillanatot, amikor megtörik a jég és végre mindenki boldog lesz. Egyszer csak megtörténik, aminek történnie kell, de nagyon a végén. Ilyenkor jön az érzés, hogy most kezdődött csak a boldogság, de a könyvnek mindjárt vége van. Az utolsó pár fejezet kifejezetten jó volt, talán a végével kellett volna kezdenem. :D Ha egy skálán kéne a cselekmény izgalmát jeleznem, akkor egyszerű dolgom lenne. A kis képzeletbeli vonal haladna egyenesen, az utolsó öt oldal erejéig felugrana az egekbe, aztán vége.

            Érdemes még megemlítenem, hogy teljesen korrekt volt a befejezés. Én nem szeretem, ha valaminek hirtelen lesz vége, nyitott befejezéssel, amolyan, „majd az olvasó eldönti mi történt” gondolattal. Itt ügyesen le lett vezetve a történet, a tetőpont után haladunk szépen egyenesen tovább, míg a végén kiteljesedik a könyv (és az olvasó) számára tökéletes befejezés. Mindenki boldog lesz, nem a nyálas módon, hanem normálisan. Egyet sajnáltam, a mellékszereplőkről többet megtudhattunk volna, hiszen a főszereplőnk életének szerves részét képezték.

            Azoknak ajánlom, akik szeretik a romantikát és a könnyed, európai könyveket, és nem számítanak nagy fordulatokra.

Borító: Imádtam a borítót, gyönyörű. Szerencse, hogy megtartottuk az eredetit, hiszen a szerző többi könyvével is harmonizál, illetve illik a mű hangulatához, témájához.

Kedvenc szereplő: André. Vicces, kicsit kotnyeles és nagyon sokat gondolkozik. Néha magamra ismertem benne. Adam és az öccse. Minden tréfában benne vannak, és imádtam az akcentusukat, amit szerintem jól lefordítottak. Aurélie… hmm… nem volt rossz, ugyanakkor a kedvenc szereplőmmé sem vált.

Nem-kedvenc szereplő: -