Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Fülszöveg: Marie-Laure LeBlanc, a Természettudományi Múzeumban dolgozó zseniális lakatosmester lánya hatéves korában megvakul. Az apja elkészíti számára Párizs tökéletes makettjét, hogy a lány tájékozódni tudjon a fények városában. Ám mire elkészül a miniatűr várossal, a nácik lerohanják Franciaországot és megszállják Párizst…

Werner Pfennig egy német árvaházban él és különös képességgel bír: mindenféle rádiót képes megjavítani és megszólaltatni. Tehetségére hamar felfigyelnek, s Werner egy náci katonai iskolában találja magát, ahol kénytelen szembesülni a rendszer embertelenségével…

A náci invázió elől Marie-Laure apjával egy távoli, tengerparti kisvárosba menekül, nagyapja egykori házába, nem utolsósorban azzal a megbízatással, hogy elrejtsék a Lángok Tengerének hívott és sötét legendákkal övezett gyémántot, amelyet a megszállók égre-földre keresnek. A háború azonban hamarosan utoléri őket, és Marie-Laure retteg a hírhedt gyémánt átkától…

Író: A Könyvjelző magazin honlapján találtam meg az íróval készített interjút, ahol az életét is megismerhetjük, valamint a könyvéről is sok dolgot megtudhatunk. Az oldalt ide kattintva elérheted, nem szerettem volna egy az egyben lekoppintani.

Vélemény: Nagyon élveztem az olvasását ennek a könyvnek, és a legérdekesebb az egészben, hogy végre találtam egy kerek történetet, ami az elejétől a végéig rabul ejtett.

            A téma mi lehetne más, mint a második világháború, ami engem annyira nagyon érdekel. Mindig keresem a legjobb, legkülönlegesebb regényeket, amik nincsenek tele klisékkel, illetve nem csak arról szól, ki a rossz és mennyire szenvedtek az emberek. Nos, azt hiszem, nem életem legjobb, de egy igen kiváló, háborús regényt tartottam a kezemben. Hogy mi benne a különleges?

            A történet több szálon, több idősíkban fut, de teljesen követhető. Az első legfőbb szereplő Werner Pfenning, egy német árva, akire, mint a legtöbb felnövő fiúra bányászélet vár. Ám Werner nem csak fehér hajával, hanem különleges tudásával is kitűnik kortársai közül, és hamar fel is figyelnek rá a környékbeli, tehetős németek. A fiú ugyanis minden tudást magába szív, illetve az összes rádiót képes megjavítani. Ez emeli majd őt ki a Gyermekek Otthonából Frau Elena, a nevelő, a húga, Jutta és a többi kis árva mellől. A második szereplő Marie-Laure LeBlanc, egy francia, vak lány. Hat éves korában gyógyíthatatlan hályog alakul ki a szemein, így a kislány soha többé nem láthatja a tengeri csigákat, amik a szenvedélyei. Édesapja, akivel él, remek lakatos, ezen kívül a párizsi Természettudományi Múzeumban dolgozik, ahol a kulcsokat őrzi. A kislány egy általa készített, csodás város makett segítségével tud tájékozódni, de a háború vészesen közeledik. A történet, bár főként a két fiatal történetéről szól, egy legenda köré fonódik, ami nem más, mint a Lángok Tengere. Ez egy olyan, különleges gyémánt, ami a szóbeszéd szerint örök életet ad a tulajdonosának, akinek a környezetében élők lassan meghalnak. E miatt a kő miatt költözik el Marie-Laure apjával Párizsból, e miatt futnak majd össze a szálak. A kis követ egy von Rumpel nevű német törzsőrmester is keresi, néhány fejezetet látunk az ő szemszögéből is.

            Magának a könyvnek sok apró, rejtett szépsége van. Először is, a tagolódása. Bár tényleg el lehet igazodni benne, nekem először egy kis gondolkodást igényelt, hogy a tíz nagyobb rész között feltaláljam magam. Plusz, nagyon-nagyon régen olvastam olyan könyvet, amely fejezeti címeket kaptak, illetve nem voltak hosszabbak három oldalnál. Éppen ezért olvastatta magát a könyv, nem lehetett észrevenni, mennyit haladtál már. A nyelvezete külön tetszett, nem tudom megmagyarázni, miért. Talán az elvétett idegen nyelvű és szakszavak, a szép leírások, hasonlatok miatt, hiszen egy vak kislány helyében lehettünk, ahol nem a látvány, hanem az illatok, hangok alapján tájékozódunk. A párbeszéd nélküli fejezetek is eseménydúsak voltak.

            Talán a legkedvencebb emlékeim ezzel a könyvvel kapcsolatban azok voltak, amiket az elején említettem. A kezdetek nem a világháború első percei, hanem a Werner és Marie gyerekkora, az előzmények, szépen kifejtve, elmesélve. A háború sincsen egészen benne, pár évet kihagyunk, a végén viszont minden egyes szereplőnek, fontos tárgynak külön fejezetet írt az író, hogy megtudjuk, a háború után húsz évvel mi lett velük. A legeslegutolsó fejezet pedig Marie-Laure nagymama korában játszódik. Minden kérdésre, rejtélyre választ kapunk, ami érdekel, és tényleg, olyan nyugodtan fejezzük be a könyvet, ahogyan még sosem. Kerek befejezés, lezárás, bár vannak szomorú és meglepő fordulatok, halál is és igazságtalanság, persze. Mégsem ezekre van a hangsúly helyezve, hanem a szereplők lelki állapotára, gondolataira, gyászára, örömére.

            Rég volt olyan könyv a kezemben, ami ennyire hosszú és mély, amikor meg kell szabnom, mennyit olvassak egy nap, különben eltotojáznék vele életem végéig. A szálak bár összeértek, de nagyon a végén, és akkor sem az történt, amire a legtöbben számítanak. Nem volt benne szerelem, túl nagy őrültségek, minden folyik a maga medrében, lassan, szépen. Ami egyébként jó volt, hogy a zsidóság gyötrelmeire nem helyezett hangsúlyt, sőt, nem is volt benne róla szó, illetve az, hogy Werner egy katonai iskolába kerül, ahol ő is sokat szenved. Itt azért megtudhatjuk, hogy bizony a német katonák élete sem volt fenékig tejfel. Érdekesek, de őszinték és szokatlanul szókimondóak az oroszokról, amerikaiakról, németekről alkotott egyedi véleménye. A történelmi háttér pontos, annyira jól kidolgozott! Valamint hát az sem megszokott, hogy egy vak, francia lányt vegyünk főszereplőnek.

            Nem is tudom, mit mondhatnék még, valószínűleg sokat tett hozzám ez a könyv, nem váltotta meg az életemet és a világot, de valóban sok rejlik benne, amit érdemes elolvasni. Bátran ajánlom mindenkinek, nem csak a háború iránt érdeklődőknek, nem csak felnőtteknek.

Borító: A fedőlap jól néz ki meg minden, bár a két, kézen fogva sétáló gyerek nem annyira kapcsolódik a könyv témájához, viszont a színvilág tökéletesen passzol. Szerintem a legtöbben mégis a kis matrica miatt veszik, ami azt hirdeti, elnyerte a Pulitzer - díjat. A kedvencem az eredeti, kemény borító, ami egyszerű színével és letisztult betűtípusával azonnal elnyerte a tetszésemet.

Kedvenc szereplő: -

Nem- kedvenc szereplő: -

Antikváriumban jártam, sok szép könyvet láttam...

Hát, sziasztok Bogárkák, kellemes tavaszt mindenkinek!

            Időjárást nem szoktam nézegetni, de nagyon remélem, hogy innentől csak melegebb lesz, és végre megtelíthetem a szervezetem a drágalátos, jótékony napfénnyel. Úgy gondoltam viszont, hogy a sorozatos, viszonylag jó idő miatt dobok nektek egy, a szokásosaknál eltérőbb bejegyzést, és rátok ragasztom a jó kedvemet!

            Valamiért elterveztem, hogy idén tavasszal sokat fogok a szabadban olvasni, egy kávéval teli termosszal, vagy papírpohárral a kezemben. Eddig ebből nem lett semmi, mert sem időm, sem kávém nem volt, de még bőven tart a tavasz, sőt, most jött csak igazán bele. Viszont, rengeteg leárazásra lettem figyelmes, ezért az utóbbi hetekben jóval többször voltam könyvesboltban, mint amúgy. Igaz, csóró vagyok, nem vettem semmit, de nézelődni és egy kicsit lehiggadni nagyon jól esett. Szerintem egy könyvesbolt nem csak a könyvmolyoknak jó játszótér, hanem az összes többi embernek is, hiszen a színek, illatok kavalkádja olyan sok fura, harmonikus érzést vált ki belőlünk. Ki van még így vele? Kezeket fel! Tehát én nem vettem semmit, az engem elkísérő osztálytársam viszont új ötletekkel és egy csinos kis könyvvel gazdagodott, szóval már megérte. :)

Amit viszont felfedeztem a hónapban, az egy antikvárium. Említettem már valamelyik bejegyzésben, hogy sok antikvárium van a közelben, a nagyjában jártam is már és vettem is onnan könyveket. Apu is nagy könyvbolond, és egyik nap szabadidejében beugrott egy ilyen kis, varázslatos helyre. Mikor hazaértem, közölte, hogy, mielőtt elmegyünk a tesómért a suliba, menjek már vele vissza az antikváriumba, mert összeírta, melyik Fekete István könyveket akarja megvenni. Bármennyire is fáradt voltam, a könyvek szó hallatán felkaptam a fejem, aztán beálltam az ajtóba (persze csak kellő mennyiségű sült krumpli elfogyasztása után). Az úti cél nem más volt, mint a Lónyay utca, azon belül is a Lónyay antikvárium. Életem egyik legszebb élménye volt.

Az utcáról aranyos, baglyos cégér hívogat minket, a két lépcsőfok tele volt könyvekkel, és amikor beléptünk (már mennyire be lehetett tolni az ajtót) hatalmas látvány fogadott. A sok-sok ezer könyv a plafontól a padlóig, hatalmas, betűrend szerinti stócokba volt pakolva, az a pá vevő, akik bent tolongtak, alig látszódtak ki a kupacok alól. A megvilágítás kicsit sárgás volt, a két eladó mosolyogva fogadtak minket hűvös kis boltjukban, ahol mégis annyi melegség préselődött össze, hogy szabályosan levert a víz. Apu a kis listájával odanyomakodott a könyvhalmok alatt megbúvó íróasztalhoz, ahonnan a bajszos, őszülő, nagyon magas bácsi felemelkedett és harsány beszélgetésbe kezdett apuval. Én meg csak álltam és igyekeztem betelni a látvánnyal. A parányi helyiséget mindenhol, de tényleg, MINDENHOL könyvek borították, középen hatalmas válaszfalat alkotva, a polcok roskadásig megpakolva. Annyira szerettem volna megölelni mindenkit! Még ácsorogtam egy darabig, amikor a bajszos bácsi elővett egy üveg pálinkát és neme egyszerűséggel kitöltötte apró, fehér alapon virágos díszítésű pohárkákba. Na nekem itt esett le az állam, de annyira, hogy a velem szemben álló, egyetemista lány hangos kacajra fakadt! A szó szoros értelmében éreztem, ahogyan a szemem kiguvad, aztán csak figyeltem, ahogy a bácsi tölt. Apu finoman visszautasította a pálinkát, mondván, ő vezet, aztán engem is kínáltak ezzel, majd pálinkával.. Meg sem bírtam szólalni, aztán észrevettem magam és nemet intettem a fejemmel. Az egyetemista lány valószínűleg ekkor nevetett még egy nagyot, engem pedig a másik eladó, egy nagyon aranyos, sapkás bácsi felküldött az emeletre, hogy nézzek körül ott is. Már eleve a lépcsőn alig lehetett elférni, fent pedig még több régibb, újabb könyv várt. A sapkás bácsi háromszor is feljött, saját maga ajánlott könyveket viccesen, érdeklődött, beszélgettünk. Idegeneket nem szokásom ölelgetni, de neki azonnal a nyakába ugrottam volna. Annyira aranyos volt, ráadásul, nem tudom mennyi idősnek nézett engem, de végig magázott, ami egy lánynak, úgy vélem, sokszor jól esik. Rengeteg olyan művet találtam, amit egyszer majd hazahozok (példának okáért a Nyomorultak régi kiadását), most éppen az Árvácska című műre szavaztam, aminek film változatát gyorsan ki is tárgyaltuk Sapkás bácsival. A Bajszos addigra eladott apunak már vagy öt könyvet, úgyhogy mind a ketten, vidáman tértünk haza, és észre sem vettük, hogy a tesómat az iskolában hagytuk!

Csak vicc volt, természetesen elmentünk a húgomért, de több, mint fél órát nézelődtünk az antikváriumban, ami az adott időkereten kívül esett. Viszont, nagyon nagy pozitív tapasztalat volt, remek kis hely ez, az eladók értenek hozzá, kedvesek mindenkivel, szeretik a munkájukat, és a hely varázsa valami eszméletlen! Bátran ajánlom nektek, a honlapjukat ide kattintva csekkolhatjátok, bár itt csupán pár száz könyv van még nyilvántartásba véve a több ezerből! Jó szemezgetést, vidám, tavaszi napokon tegyetek errefelé egy kis kitérőt! :)

Csókollak titeket és a világ összes antikváriumát!

Jennifer L. Armentrout: Origin

Fülszöveg: Daemon bármit megtenne, hogy visszakapja Katyt.

Sikeresen behatoltak a Mount Weatherbe, ám az akciónak katasztrofális vége lett. Katy elszakadt tőlük. Elvették. Daemon számára most minden arról szól, hogyan lehetne megtalálni.

Söpörje el, aki az útjába áll? Kérdés nélkül.

Perzselje fel az egész világot, hogy megmentse Katyt? Boldogan.

Tárja fel az emberiség előtt, hogy idegenek élnek közöttük? Örömmel.

Katy számára csak a túlélés marad.

Ellenségektől körülvéve az egyetlen, amit tehet, ha igazodik a helyzetéhez. Még a Daedalusban sem mindenki őrült… de a csoport céljai rémítőek, és amit elárulnak, felzaklató. Kik az igazi rosszak? A Daedalus? Az emberiség? Vagy a luxenek?

Ők ketten együtt bármivel szembenéznek.

A legveszedelmesebb ellenség azonban mindig is jelen volt. Amikor kiderül az igazság, és a hazugságok fala összeomlik, melyik oldalra kerül majd Daemon és Katy?

Együtt maradnak egyáltalán?

Írónő: Jennifer L. Armentrout New York Times bestsellerek írója, kirobbanó nemzetközi sikereket ért el.

A nyugat-virginiai Martinsburgban él. Akármit is hallottatok az államról, az nem igaz. Amikor éppen nincs nyakig elmerülve az írásban, akkor általában olvas, rossz zombifilmeket néz, úgy tesz, mintha írna, vagy a férjével és Loki nevű Jack Russel terrierjével tölti az idejét.

Már iskolás korában is inkább rövid történetek írásával töltötte az órákat a számtan helyett, ami megmagyarázza pocsék matematika osztályzatait.

Mostanában Young Adult paranormális, sci-fi, fantasy és romantikus történeteket ír. Könyvei közül az Obszidián hamarosan a mozivászonra kerülhet, a Covenant Series-ből várhatóan televíziós sorozat készül. Don’t look back (Ne nézz vissza) című romatikus Young Adult-regényét a könyvtárak egyesülete 2014-ben nagydíjra jelölte.

Vélemény: Nagyon, nagyon, nagyon nehéz megszólalni. Először is tisztáznunk kell, hogy én eléggé lemondtam a sorozatról. Hatalmas erőbedobással indultam neki az Obszidiánnak, és ebből a lelkesedésből szinte semmi sem maradt a negyedik részre. Komolyan, kezdtem azt hinni, hogy felesleges volt ezt ilyen sok részesre húzni, valamint az is megfordult a fejemben (köszönhetően a TV csatornák állandó Alkonyat közvetítésének), hogy ez tényleg nem más, mint Twilight utánzat. Nos, bátran bevallom, tévedtem. Istenem, milyen jó is ez, különben nem folytatom az egész sorozatot!

            A szál ismét ott folytatódik, ahol a harmadik rész végén befejeződött. A luxenekből és Katyből álló kis csapat betört a kormányzat épületébe, ahonnan sikeresen kiszabadították Beth-t, viszont Katy ott maradt a Daedalus markában. Kitalálni sem nehéz, a kötet első fele arról szól, hogyan szabadul ki Katy és az idő közben önkéntesen odasétáló Daemon. Azért csak a könyv első felét említettem, mert tényleg olyan, mintha a felénél elvágták volna a történetet. Kiszabadultak, oké, hova tovább? Hát bujkáljunk! De még mennyire.

            Én imádom a véres, harcolós, emberkísérletezős dolgokat a Halálparancs óta, de esküszöm, itt nem élveztem annyira. Tudom, nekem szinte minden könyvnél vannak holtpontjaim, de tisztán emlékszem, hogy a negyedénél feladtam. Aztán persze tovább szenvedtem vele, és milyen jól tettem! Katy természetesen szörnyű dolgokat él át, a Daedalus rengeteg olyan dolgot tesz vele, amit egy mai ember nemhogy elviselni, de elképzelni sem tud. Valami középkori kínzómódszerekhez hasonlítanám. Kelett ez bele? Igen. Miért? Ez a sorozat telis-teli van klisékkel (ennek ellenére élvezhető), minden volt már benne, csak önpusztítás, éhezés és egyéb fincsiségek nem. Most, hogy már ez a téma is fel lett dolgozva, tényleg egy széles skálán mérhető a könyvek tartalma. Tehát az első fele erről szól a könyvnek.

            Lelövöm a poént, tehát SPOILER, Katy és Daemon kiszabadulnak, ki hitte volna. Tekintettel arra, hogy a könyvekben eddig mindig az utolsó két fejezet volt a legizgalmasabb, el sem tudtam képzelni, mi jöhet ez után. Azt hittem, egész végig szenvedni fogunk majd a kormányzat épületében, és semmi több. Ami viszont kevésbé meglepő, hogy ezek után a két szerelmes, újdonsült barátjuk, Archer (katona és Origin), Ash és Andrew, Matthew, Luc és Pairs mind menekülni kényszerülnek. Ez a menekülés jobbára sietős, tényleg, meg sem tudunk állni szusszanni, mert mindig történik valami. Mindig jó ez? Nem.

            A könyvben néha úgy éreztem, az írónő csak úgy megöl valakit. Igen, elég sokan halnak meg, nyilván nem oktalanul, de azért mégis. Valahol tudjuk, hogy a vég Happy And szerű valami, de a sok haláleset ezeket beárnyékolja. Vannak, akiket el tudunk gyászolni, de akadnak, akiket nem. Az utóbbi kategóriába tartozottakról Katy vagy Daemon nem szeretne beszélni, éppen ezért kevesebb szó esik róluk, és talán jobb is ez így. Életszerűbb. Viszont tényleg, olyanok halnak meg, akiket szerettem, megkedveltem, kezdtem megkedvelni stb.

            Mindenki nagyon örülhet, ugyanis Katy és Dee barátsága helyrejönni látszik, ugyanakkor egy másik családi szálat nem kapunk meg, ez pedig Katy és az édesanyja közötti, nagyon jó anya-lánya viszony. Érthető, hiszen Katy a fél könyvben el van rabolva (ez így értelmes volt?), a másik felében pedig menekül, valamint fokozatosan kevesebbet kapunk a valós életéből. Szóval egyik kapcsolat helyett ott a másik.

            A történet amúgy két szemszögből van megírva, Katy és Daemon felváltva mesélnek benne. Én azt hittem, hogy ez csak addig jó, amíg különböző helyeken vannak, de tévedtem. Szerintem kevés az olyan író, irónő, aki jól tud férfi és női szemszögből is írni. Jennifer ezek közé tartozik. Katy szemszögét ugyanolyan jól megtartotta, mint eddig, csak még hozzá jött Daemon is. Miért jó ez így? Egy kicsit megismerhetjük a tökéletes luxen gondolatait, amik nem annyira nyálasak, és a gondolataiban is bunkózik. :) Egyszóval, hozzá kellett szokni, de élveztem.

            Azt hiszem, pozitív csalódás volt, főleg a vége felé, de nem csak az utolsó oldalak. Már kezdtem lemondani a sorozatról, de az feltámadt hamvaiból, ezért tutira tovább fogom olvasni, csak szerezzem meg valahonnan. :) Az osztálytársam, aki az előolvasó volt, de lehagytam, örömmel vette, hogy belekezdhet a negyedik kötetbe, mert ez majd jobb lesz.

Borító: Egyértelmű, Pepe abszolút Daemon, és egyedül sokkal jobban mutat a világfelperzselős szlogen alatt. Szóval nagyon tetszik.

Kedvenc szereplő: Minden új barátot imádtam, így a régi Daemon, Katy, Dee mellé jöhet Dawson (aki ugyan nem új, de érzéseim szerint csak most csapódott ide), Luc és Paris, Archer, és fura módon én Nancy-t és Dr. Roth-t is szerettem, de hát tudjuk, mindig a furákat szeretem. Ja és persze nem maradhat ki Andrew és Ash sem.

Nem-kedvenc szereplő: Dasher őrmester egyértelműen fúj, Blake eddig is selejt volt, de az abszolút meglepetés számomra Matthew volt. Istenem, úgy bírtam, és hirtelen átavanzsált a szememben, a jó fej apuka szerű izéből, semmivé.

Jennifer L. Armentrout: Opál

Fülszöveg:

Senki sem érhet fel Daemon Blackhez.

Amikor elszánta magát, hogy kimutatja az érzéseit irántam, komolyan beszélt.

Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok.

Csakhogy még ő sem védheti meg a családját, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket.

Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibrideket tesztelő és kínzó titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim nem ismernek határokat.

A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza.

Akkor sem, ha az eredmény örökre darabokra töri az életünket.

Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják.

Írónő: Jennifer L. Armentrout New York Times bestsellerek írója, kirobbanó nemzetközi sikereket ért el.

A nyugat-virginiai Martinsburgban él. Akármit is hallottatok az államról, az nem igaz. Amikor éppen nincs nyakig elmerülve az írásban, akkor általában olvas, rossz zombifilmeket néz, úgy tesz, mintha írna, vagy a férjével és Loki nevű Jack Russel terrierjével tölti az idejét.

Már iskolás korában is inkább rövid történetek írásával töltötte az órákat a számtan helyett, ami megmagyarázza pocsék matematika osztályzatait.

Mostanában Young Adult paranormális, sci-fi, fantasy és romantikus történeteket ír. Könyvei közül az Obszidián hamarosan a mozivászonra kerülhet, a Covenant Series-ből várhatóan televíziós sorozat készül. Don’t look back (Ne nézz vissza) című romatikus Young Adult-regényét a könyvtárak egyesülete 2014-ben nagydíjra jelölte.

Vélemény: Mivel ez a harmadik rész, nem igazán tudok újdonságot mondani. Ez a kötet nem állt annyira közel a szívemhez, mint az előzőek, és csak reménykedni tudok benne, hogy az elkövetkező könyvek azért jobban megmaradnak majd az emlékezetemben. Plusz, mivel a részeket gyors egymásutánban olvastam, eléggé nehéz külön választani őket. Miközben ezt írom, már a negyedik kötet felénél tartok, és őszintén, pár dolog teljesen kiesett.

            A második könyv végén Dawson hazajön, Adam meghal, Katy és Dee barátsága összeomlik, Will eltűnik, Blake meg… hát ő is elmegy, aztán viszont vissza is jön. A kötet éppen ezek miatt a fordulatok miatt már teljesen másról szól, mint mondjuk az első rész. Nekem azt mondták, hogy minden sorozat/trilógia első kötete a legjobb, amit megcáfoltam, mert rengeteg könyvet ismerek, amikben az elsőt lekörözi a többi. Na itt viszont nem találkoztam ezzel.

            Vicces, mert, miközben írok, folyton azon ár a fejem, hogy mivel fogom kitölteni a fehér helyet, ugyanis lövésem sincsen róla, mi újat tudnék még mondani. Maga a könyv felépítése a következő kép néz ki. Az elején nem történik semmi, de szó szerint, semmi. Aztán, úgy a negyede felé beindulnak az események, de addigra te már teljesen lemondtál a könyv izgalmáról. Na, mikor a fejlemények megkezdődnek, azt hiszed, hogy ennél jobb már nem lehet, de még mindig csak a felénél tartasz. Ekkor jön egy újabb hatásszünet, közben mindenféle infókkal és gyötrődéssel, a végén, úgy az utolsó két fejezetet pedig le sem bírod tenni, annyira izgalmas. Kérdem én, miért jó ez? Mindannyian tudjuk, milyen az az érzés, amikor benne vagy a sztori közepében, de már nincsen hátra annyi oldal, hogy valami jó történhessen. És itt jön a mi kis szerelmünk, a függővég. De még mekkora!

            Ez is egy jó szokása az írónőnek. Akkora kérdőjelet hagy nekünk a végén, mint egy ház, pedig a történet egész szépen ível felfelé. Az a jó a könyveiben egyéként, hogy mindegyik egy különálló dolog köré íródik. Ebben például Beth kiszabadítása adja a fő szálat, valamint az, hogy a Deadalusról többet megtudjunk. Néhány aprócska dolog az, ami bele-beleszövődik a történetbe, és amik tesznek arról, hogy ne fájduljon meg a fejünk a sok földönkívüli dologtól.

            A szereplők és a kapcsolatok változása az egyik ilyen dolog. Dee és Katy barátsága, amint említettem, romokban hever, és nagyon nem akar felépülni, ami érthető, hiszen Dee barátja meghalt ott, a szeme láttára. Nagyon sajnáltam, hogy így alakult, hiszen ők ketten jó párost alkottak, és tényleg… rossz volt ez így. A másik naaaaagy változás az Ash és Andrew. Eddig mind a kettőjüket gonosznak ismertük meg, itt viszont, osztoznak Dee-vel a gyászban, és sokkal jobban összemelegednek, mint azt elsőre gondolhatjuk valaha is. Furcsa ezt a hirtelen váltást megszokni, mégis van benne valami. Én például rögtön közös jövőt jósolok Dee-nek és Andrew-nak, mindazok ellenére, ami Adammel történt. Ash pedig… koránt sem szemét annyira, de vannak olyan megszólalásai, amik Katynek rosszul esnek, az olvasó viszont jót röhög rajtuk.

            Bírom, hogy vannak benne azért a hétköznaphoz illő dolgok, illetve a földönkívüliek is hiányolják néha a szimpla tinik életét. Jó megoldás erre Katy blogja, vagy az édesanyjának néhai feltűnése, esetleg az iskola, Lesa és Carissa… Csupa olyan megszokott és unalmasnak, alapértelmezettnek tűnő dolog, amit az ember tizenévesek maguk mellett tudhatnak, a luxenek viszont nélkülöznek. Jólesett ezeket az aprócska részeket elolvasni, nem csak a Deadalusról hallani. Ezek a pillanatok tartották két lábbal a földön Katyt és úgy éreztem, néha Damenont is.

            Mindezektől függetlenül nekem még mindig az első rész a favorit, mert hiába jó olvasni a fiatalok szerelméről, valahogy az az izgalom, vagy tűz, vagy nem is tudom mi, hiányzik belőle. Szeretem ugyan Daemont, és a pokolba is, jobban megismerni az életét, a családját meg őt magát, felér egy boldogságlökettel. Először elgondolkoztam rajta, vajon miért nincsen a könyv végén Daemon szemszögéből semmi. Aztán rájöttem, Katy úgyis tudja minden gondolatát, és ezek papírra is vannak nekünk vetve szépen.

            Egyébként hatalmas pozitívum, hogy minden elvarratlan szál a helyére kerül, helyette viszont újabbak jönnek. Jó az is, hogy egy-egy fejezet között napok telnek el, gyorsabban halad így az idő, és maga a cselekmény is. Az a bizonyos plusz azonban nagyon hiányzott nekem, nem gyorsul fel a szívverésem tőle és nem kapkodom a levegőt. Ami azt illeti, sokkal lassabban olvastam el, mint szerettem volna, csupán az utolsó pár fejezet csúszott könnyedén.

Borító: Szép és jó, de a csaj egyáltalán nem hasonlít szerintem Katyre.

Kedvenc szereplő: Megmaradt minden a régiben, így nálam még mindig Katy és Daemon a kedvenc, valamint Dawson és Lesa. Andrew is pozitívan változott, őt is szerettem, egye fene.

Nem-kedvenc szereplő: Ethan. Persze az Öregek nagyon idegesítő vezérének van helye a történetben, de nekem nem szimpi. Ja és Blake. Őt ki kell emelni, mert amúgy nagyon bírom, hogy ő hozza a fordulatokat a sztoriba, de egy kifejezetten negatív szereplő.