Rendszeres olvasók

2016. szeptember 4., vasárnap

Órarend Book Tag



Hát halihó, Bogárkák!

            Igen, iskola. Attól függetlenül, hogy nem igazán vártam a suliból semmit, egészen nagy lendülettel vetettem bele magamat és nagy elhatározásoknak néztem elébe. Sajnos az olvasási beosztásomra is hatással van/lesz a tanulás, de ne aggódjatok, készültem arra az esetre, ha nem lenne elolvasott könyvem.

            Félre a jövő szomorú kilátásaival, nézzük át az órarendet és…juhú. :)



1.      Matek: egy unalmas könyv

Sajnos, sajnos, sajnos, azt kell mondjam, nem nagyon olvasok számomra unalmas könyveket. Viszont, amit mindig meg tudok említeni, az a Gone Girl. Sem a könyv, sem a film nem kötötte le az érdeklődésem. Gillian Flinn… nos, igen. Lehet, hogy ha nem akkor olvasom el, amikor, akár még tetszett is volna, mert egy év alatt hatalmasat változhat az ember ízlése, így az enyém is.



2.      Tesi: egy könyv amiben a sport szerepel

Nem a szívem csücske a tesi :D Ennek okán hirtelen nem is jut eszembe semmi olyan könyv, melynek fő eleme bármilyen sport lenne.



3.      Kémia: egy könyv, amit régen szerettél, de most már nem

Talááán. A Végzet ereklyéi. Bírom, de azért… már nem olyan mint régen. Cassie stílusa valahogy megváltozott? Nem tudom. Az biztos, mióta a Pokoli szerkezetek megütötték a mércét, azóta nem tudok úgy beleolvasni, hogy élvezzem Jace és Clary, meg a többiek kalandjait.



4.      Történelem: történelmi témájú könyv

Na, ebből sok van. Számomra a legkedvencebb Leon Leyson könyve. A lehetetlen valóra vált egy olyan könyv, aminél a cím tényleg ütősen kifejezi a lényeget. A terjedelme kicsi, a borító és a fülszöveg figyelemfelkeltő, így amikor találomra megvettem, nem lőttem mellé.



5.      Idegen nyelv: Idegen nyelvű könyv

Nem igazán olvasok idegen nyelvű könyveket. Kivétel ez alól Sherlock Holmes and the Sport of Kings. Tudom, ez egy könnyű kis valami, nem is nagyon lehet könyvnek nevezni, de nem az angol a fő nyelvem.



6.      Irodalom: klasszikus regény

Szeretem a magyar írók tollából származó „kötelező olvasmány szagú” könyveket. Lehet, hogy sosem olvasom el az Isten rabjait vagy az Egri csillagokat, ha nem kell. Így viszont tök jó élményekkel és alap műveltséggel is gazdagodtam. A Candide és Az arany virágcserép is elnyerte a tetszésemet, ami nagyon meglepő.



7.      Földrajz: egy különleges országban játszódó könyv

Bár van olyan ifjúsági könyvem, amit imádok és végre nem Amerikában játszódik, mégis Suki Kim művét választanám. Nem hiába, hiszen Észak-Koreáról alig tudni valamit, a Nélküled mi sem vagyunk viszont kicsit enyhítette a kíváncsiságomat.



8.      Nyelvtan: egy könyv, amiben rengeteg nyelvtani hibát véltél felfedezni

Tudom, hogy ez a könyv erről szól, de én nem tudok úgy olvasni, hogy mondatvégi írásjelek, ékezetek, nagy kezdőbetűk hiányoznak. A Kés a zajban… igen, ez a lényege, és valóban nagyon jól érzékelteti a hangulatát a szereplőnek, mégis zavart.



9.      Informatika: egy könyv, amiről nem tudod eldönteni, szereted-e vagy sem

Lauren Oliver: Rekviem. Annyira akartam szeretni. Nem tudtam. Vagy mégis? Gyorsan túltettem magam rajta. De hiányzik.



10.  Biológia: egy könyv, ami időnként tetszik, időnként nem

Nekem nagyon nincsenek ilyen könyveim. Mivel nem olvasok túl sok mindent el kétszer, ami évekkel ezelőtt tetszett, azt még mindig szeretem. Nem rombolom le az illúzióimat. De, ha nagyon mondani kéne valamit, az a Hűvösvölgyi suli lenne. Hát… régen olvastam, a végét még mindig nem tudom, mi lett, és kíváncsi is vagyok, de nem venném meg, és ha már ott tartok, hogy a könyvtárból ki lehetne venni, akkori inkább mást választok helyette.



11.  Ének: egy zenei témájú könyv

Először rengeteget gondolkoztam rajta, aztán rájöttem, hogy itt a megoldás az orrom előtt. Leiner Laura Bexi sorozata kimondottan a zene köré épült. Bár még csak az első két részt olvastam.



12.  Technika: egy könyv, amit nagyon vártál és csalódás volt

Jennifer L. Armentrout: Opál. Én szeretem a sorozatot, mégis úgy éreztem, nem tudta kitölteni az üres lapokat lebilincselő történettel.



13.  Etika: egy sok tanulsággal rendelkező könyv

Az élet játéka. A húgomnak adtam az én saját példányomat, de előtte belelapoztam. Olyan életérvényű dolgok vannak benne, amiket jó, ha megfogad az ember.





4.  Rajz: egy könyv, aminek gyönyörű a borítója

Sok ilyen könyvem van, ám ide talán a Halálparancs passzolna. Hát… láttatok már ennél szebbet? Annyira szeretem a sárgás-rózsaszínes hátterét, a fekete alakokat, meg úgy… mindent.




15.  Osztályfőnöki: egy vicces könyv

Egy ropi naplója. Szerintem annyira cuki, és szabályosan kérlelem a tesómat, hogy olvashassak belőle. Mindig élvezem.

2016. augusztus 29., hétfő

Victor Hugo: A nyomorultak



Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen hosszú könyvet feladnak kötelező olvasmánynak. Soha. Viszont, a kötelesség az kötelesség, és szerintem nagyon jó alkalom sok új könyvvel megismerkedni, ha azt muszáj elolvasni.
            Én már ismertem ezt a könyvet, így nem volt nehéz dolgom, viszont olvasónaplót kellett írni belőle, ami nem kis teljesítmény, tekintettel arra, hogy majdnem tíz órát dolgoztam vele, és éppen tizenhat A4-es oldalt írtam tele. Meg hát, maga a könyv sem a szórakoztató irodalom mintapéldája. Nem azt mondom, hogy nehéz volt, de… igen. Nehéz volt. Bármennyire is szeretem a romantikát és a Nyomorultakat minden formában, azért nyáron a melegben valami sokkal hűsítőbb dologra vágytam volna, mintsem 1600 oldal tömény Victor Hugóra. De mindegy, cirka három heti olvasás után (kisebb-nagyobb szünetekkel) kivégeztem, majd két nap alatt az olvasónaplót is megírtam belőle. Mit akartam ezzel mondani?
            Rengeteg ideig kerestem olyan embert, aki hajlandó elolvasni helyettem és megírni a feltett kérdésekre a választ. A feketepiacon azonban mindent megtalálni, csak az előre megírt olvasónaplókat nem. Így hát rávetemedtem, letöltöttem ééés belevágtam. Oda akarok csak kilyukadni, hogy sokkal nehezebb egy könyvet akkor elolvasni, ha tudod, hogy határidőre kell, vagy éppen kötelező. Ezért volt nehéz az amúgy élvezetes (hosszú) és jó (nagyon hosszú) művet elkezdeni és befejezni.
            Victor Hugo a romantika egyik legnagyobb arca, ez meg is látszódott a gondosan kivitelezett, több évtizeden keresztül írt könyvén, ami pedig hemzsegett a tipikus romantikus megoldásoktól. Nem csak a sok kitérő, felesleges információ és hosszú leírások nehezítették meg a gyors befejezést. Ugyanakkor ott voltak a precízen megalkotott (és talán Hugo képmására teremtett) szereplők, a fordulatok és a dinamika.
            Igen, dinamika. Tudom jól, hogy Párizs csatornarendszerének leírása, az apácazárda élete és a restauráció korának ismertetése nem annyira olvasmányos a sok francia névvel és évszámmal, de ezeket átugorva ott van a cselekményszál, ami mindenben bővelkedik. Szerelem, börtön, krimi, egy kis humor, ifjúság, megöregedés és rengeteg életbölcsesség. Ez egy nagyon sokszínű könyv, ami nem csak a korabeli Franciaország társadalmi problémáival ismertet minket, hanem ármánykodhatunk, összejöhetünk, gyűlölhetünk és szerethetünk az összes szereplővel együtt. (Kicsit ez szappanoperásan hangzott, de mindegy)
            Jean Valjean egy kiszabadult fegyenc, aki tizenkilenc évig volt gályarabságban. A kevésbé intelligens, ám nagyon barátságos és családcentrikus favágóból így egy lezüllött semmirekellő lett, aki nem tud újból teljes jogú tagja lenni a társadalomnak a rab múltja miatt. Myriel püspök úr egy szent életű ember, aki csapodár ifjúból lett a szegények pártfogója. Az ajtaját sosem csukja e, így eshetett, hogy Jean Valjean, akit már a kutya is kiüldöz vackából, betér a szegényes kunyhóba. A püspök úr elszállásolja a hajléktalan, munkanélküli férfit, anélkül, hogy útlevelét vagy okmányait elkérné. Ez megrendíti a rabot, ám ő mégis kirabolja a püspököt. Miután elfogják és visszaviszik Myriel úrhoz, a püspök odaajándékozza neki a lopott holmit, sőt, még egy ezüst étkészletet is. Jean Valjean megrendül az iránta tanúsított jóság láttán, ezért úgy dönt, jó útra tér.
            Ez a történet egy nyolcada. Már ebből látszódik, hogy mekkora társadalomkritika van benne, Hugo nem bánt kesztyűs kézzel a szereplőkkel. Az, akinek a múltján van valami hiba, soha többé nem lehet már becsületes ember. Legalábbis az igazságszolgáltatás és a nép szerint. Na de, folytassuk történetünket.
            Fantine egy fiatal, szép nő, akit szerelme egyedül hagy gyermekével. Egyedül nem tud a lányával megélni, ezért odaadja őt egy Thénardier nevű házaspárnak, akiknek kocsmájuk van. Ezután Fantine egy gyárban kezd el dolgozni, ahol a becsület a legnagyobb erény, ám ő eltitkolja, hogy gyermeke van, így kirúgják. Utcalány lesz belőle, a hidegben megfázik, végül leánya nélkül hal meg. Javert egy rendőrfelügyelő, aki az életét a törvény pontos betartására teszi fel. Szülei rabok voltak, ő viszont mindenképpen szeretne valamit elérni az életben. Megrögzülten üldözi Jean Valjeant, aki végül a halálba kergeti a felügyelőt. Javert ugyanis nem tud mit kezdeni a jóságával, a becsület a törvény felé emelkedik, és ez ellentmond az eddigi elveinek. Javert öngyilkos lesz.
            Igazából szerintem nem jöttem rá azonnal, hogy ezek a kapcsolatok mit takarnak, bár a mű mondanivalója Javert (nem titkoltan az egyik kedvenc szereplőm) öngyilkosságánál csúcsosodik ki szerintem. Itt szó van az ellentétekről, a gondolkozásról, melyet sok ember nem tud, az érzéketlenségről, majd a megvilágosodásról. Hugo szívtelennek tartja azt a világot, ahol egy gyermeknek szenvednie kell, és egy anyának utcalánnyá kell válnia azért, hogy megélhessen.
            Thénardier-ék azok a kocsmárosok, akik örökbe fogadják Cosette-t, Fantine kislányát. A házaspár a gyereken akar meggazdagodni, egyre több pénzt kérnek érte, de hiába, ők is egyre szegényebbek lesznek, s végül Cosette Jean Valjeanhoz kerül, aki még Fantine.nak ígérte meg, vigyázni fog a kislányra. Cosette csúnyácska, melynek Valjean is örül, s később, a rendőrség elől menekülve, az apácazárda lakói is örülnek neki. Cosette széppé válik, felcseperedik, majd hozzámegy egy ifjú báróhoz, Mariushoz. Thénardierék mint a bűn megtestesítői vannak jelen végig a könyvben, a pénzért vernek át embereket, ezért még ölni is képesek lennének. Ahogy a történet halad előre, ők sosem gazdagszanak meg, mindig csak sanyarúbb lesz a sorsuk. Mindenhol felbukkannak és általában bajt okoznak, kivéve egy alkalommal. Ott éppen romantikus módon visszafelé sül el, amit tervez.
            Marius a romantikus hős, a szerény, szerelmes ifjú, aki, jó romantikus hős módjára ellent mond nagyapjának, konfliktusban áll vele. Amikor beleszeret Cosette-be, nem létezik számára más, így, amikor a lány és apja el akarnak utazni, elmegy a barikádra harcolni. A harcjelenet a legfontosabb momentuma az egész könyvnek. Itt futnak össze a szereplők szálai, itt dől el mindenkinek a sorsa, itt halnak meg a legtöbben. A cselekmény romantikus, szomorú, lírai, gyönyörű és furcsa. A magatartás, melyet a harcoló tömeg tanúsít, teljesen értelmetlen. Dalolva mennek a halálba, csupán a hazaszeretet vezényli őket, és az, hogy Franciaország olyan legyen, amilyennek ők akarják. A hősi halottak szerelmet vallanak, énekelnek és jobbára fiatalabbak vagy idősebbek, mint amilyennek lenniük kéne.
            Mondanám, hogy a vége happy end, de nem éppen. Abban az értelemben jó, hogy mindenki békében van mindenkivel, a cselekmény szépen lezárul, minden kérdésre választ kapunk és a végén, a legnagyobb meglepetésünkre, nem akarjuk elengedni a szereplőket. Ez a jó a nagyon-nagyon-nagyon hosszú regényekben. Van idő meggyászolni a halottakat, a halottakat, akik a több mint 1600 oldal alatt annyira a szívünkhöz nőttek.
            Nem azt mondom, hogy a legrosszabb kötelező olvasmány. Nem a legjobb szépirodalmi mű. Azok olvassák el, akik szeretik a hosszú, romantikus, régi nyelvezetű könyveket. Viszont, aki egyszer a kézbe vételére vetemedik, az mindenképpen fejezze be, még akkor is, ha néhol unalmasnak tűnhet. Garantáltan szép  heteket órákat fog okozni, és maradandó élmény lesz.

2016. augusztus 22., hétfő

Történetek az Árnyvadász Akadémiáról



Szervusztok Bogárkáim!! :)



Úgy gondoltam, a nagy nyári Nyomorultak olvasás mellett azért beiktatok magamnak egy kis lazaságot, így, amikor kicsit teher volt Victor Hugo nyelvezete, lenyomtam egy-egy Árnyvadász akadémiát. Szerettem volna élvezni őket, de igazából csak az volt egy-egy könyvecske befejezése után az érzésem, hogy „Végre, túl vagyok rajta!” „Ez is megvolt.”

            Kezdjük ott, hogy én öt könyvet olvastam el, nem tudom, van e még több, illetve, hogy sorrendben olvastam e őket (azt hiszem igen, de nálam nem lehet tudni). Eléggé régen olvastam a Végzet ereklyéit és a Pokoli szerkezeteket, de odáig voltam értük, főleg az utóbbiért. Elhatároztam, hogy az egész Árnyvadász világot meg akarom ismerni, de, amikor a Bane krónikákban kicsit csalódtam, nem folytattam nagyon tovább a lelkendezést. Most már úgy vagyok vele, hogy a Pokoli szerkezeteket képes lennék újraolvasni, de valószínűleg ezt felülmúlni már nem lehet. Ettől függetlenül érdekelt és jól is esett kicsit megint bepillantást nyerni a jól ismert szereplők életébe.

            Nem igazán emlékeztem a Végzet ereklyéinek végére, már az utolsó könyv címét sem tudom (pedig tényleg szerettem), ennek ellenére ahogy elkezdtem olvasni, egyre több dolog lett világos előttem.

            Simon, a jól ismert vámpírfiú nem vámpír már többé. Mint mondtam, nem emlékszem, de a novellákból kikövetkeztetve, Simon feláldozta az emlékeit, nem vámpír többé, megment valakit. Oké. Szóval szegény, volt kedvenc szereplőm nem emlékszik semmire, viszont beiratkozik az Árnyvadász akadémiára, hogy a háborúban meghalt embereket pótolni tudják, illetve sok-sok évtized után most nyitják újra a kapukat.

            Az első kötet csak erről szól, a beköltözésről, az új és régi szereplők felbukkanásáról, aztán jönnek a számomra izgalmasabb sztorik. A legtöbb novellában visszaemlékezésekből, személyesen elmesélt történetekből tudunk meg sok dolgot. Ezek amúgy nem lényegesek a nagy egésznek, ha valaki csak a novellákat olvassa el, a trilógiát meg a sorozatot nem, akkor sincs baj szerintem.

            Számomra a legkedvesebb rész mindig az, amikor Will, Tessa és London lakóinak történetét olvashatom. Annyira szerettem őket, és szerintem teljesen más a személyiségük, mint Jace, Clary és a többi New Yorki árnyvadászé. Szerettem őket, bár ezeket leszámítva elég uncsi volt. Értelmet csak abban leltem, hogy pihentem a komolyabb olvasmányok között.

            Úgy vélem, sokkal jobb lett volna, ha rögtön azután jelenik meg, azután olvasom el, hogy befejeztem a fontosabb könyveket. Sokkal jobb lett volna. Na de, én három éve végeztem ki az utolsó Cassie könyvet, kivéve azt a bizonyos tavaly nyári Bane krónikákat. Talán az volt a bökkenő, hogy ezt nem CSAK Cassandra Clare írta, hanem mások is besegítettek. Nem tudom, ez mennyiben befolyásolja az írónő eredeti ötleteit és stílusát, de a novellák nem voltak olyanok, mint régen. Vagy csak én nőttem ki az árnyvadászokat?? Ki tudja.

            Addig, amíg az írónő nem jelentkezik újabb könyvvel, addig pihentetem a témát, és folytatom a Nyomorultakat. Szeretném őt újra szeretni, hiszen a TOP könyveim között szerepel a trilógiája, és igenis vallom, felül fogja majd múlni. Egyszer. Remélem.

A borítók összeilleszthetőek, ami szerintem nagyon jópofa

2016. augusztus 13., szombat

Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn



Fülszöveg: Pippa bármit feláldozna az élő emberi beszédért, vagy egy érintésért.
Az erődházban a napok egyformák, és társaságot csak színes digitális magazinok adnak. Az erdőt a biológiai katasztrófa áldozatai uralják, akik gyűlölik a szépséget és emberséget, az elveszett életük nyomait. Bármikor megölnék Pippát.
Pippa tizenhetedik születésnapján döbbenetes dolog történik. Vajon megváltozhat az élete? Létezhet számára a szerelem egy ilyen zord világban? Mit jelent a társ? És mit jelent a bizalom?

Írónő: Ennek a nagyon szimpatikus, fiatal írónőnek a honlapját ITT találhatjátok, míg a Facebook oldalát ITT. Érdemes bekukkantani hozzá.

Vélemény: Sosem gondoltam volna, hogy egy magyar író is tud olyat alkotni, ami azonnal belopja magát az emberek szívébe. Így történt. Kemese Fanni valami teljesen mást alkotott, mint amilyenre számítottam. Gondoltam, hogy ez valami nagy durranás lesz, de én sokkal később jutottam hozzá, mint ahogyan megjelent. Nem voltak elvárásaim, csak annyit tudtam, amennyit szükséges, és így is tetszett. Na de lássuk is, mi ez a könyv?

            A világot egy új vírus pusztította el, amelyet terroristák fejlesztettek ki. Az emberek csak úgy menekülhettek meg, ha génmanipulációt hajtottak rajtuk végbe. A többiek átalakulnak sápadtakká, akik csupán árnyékuk önmaguknak, tehát valamiféle zombiszerű lények, az emberi emlékek igen kis hányadával. Főszereplőnk, Pippa Kenn egy erdőben él az erdőházban, mely biztonságot nyújt, viszont egy hatalmas sápadthorda indul el, és letarol mindent. Pippának menekülnie kell, melyre egy új jövevény, Ruben veszi rá. A két fiatal tehát elindul a kolónia felé, ami a tudomásuk szerint a legnagyobb biztonságos hely, ahol még emberek vannak. Pippa és Ruben között számukra eddig ismeretlen érzések éledeznek, miközben nehéz utat tesznek meg a szintetikus vírus által kihalttá és veszélyessé tett világban.

            Nos, ami a legfontosabb, az a posztapokaliptikus mivolta. Mondanám, hogy életemben nem olvastam még ennyire jól kidolgozott regényt, de sajnos van, ami lekörözi (gondoljunk csak az összes könyvre, melyből filmet készítettek, például Az útvesztőre) Attól viszont még jó volt. Alaposan kitalálta, megalkotta, de ami nekem a legjobban tetszett, hogy nem a közeljövőben voltunk. Sajnos a dátumokban elvesztem, nem igazán tudom pontosan megmondani, de talán pár száz évvel lehettünk a jelen idő után. Szóval ez duplán élvezet volt, a jövő utáni jövő. Tényleg lehengerlően kreatív és szép.

            Pippa és Ruben felváltva mesélnek, aminek először nem láttam értelmét, hiszen majdnem mindent együtt csinálnak, amit pedig nem, az kissé kikövetkeztethető. Az elején, Ruben megismerésekor az ő történetének kezdetét a testvére meséli el. Aztán olvasunk naplóbejegyzéseket is, melyeket Victor Kenn, Pippa nagybátyja írt. Szerintem ezek a változások kicsit színesítették a könyvet, viszont nem láttam bennük logikát. Az összes nézőpont egyforma volt, nem éreztem a felnőtt Victor Kennben a férfiasságot, Pippa és Ruben szemszögét pedig szintén nagyon hasonlónak találtam. Valahogy így a karaktereket nem tudtam külön választani. Ha nincs a fejezet elejére írva, hogy ki mesél, akkor fel sem tűnne a hirtelen váltás. Viszont még sosem olvastam hasonló, kettőnél több nézőpontú könyvet, szóval egy próbának elment. Megjegyzem amúgy, hogy szerintem a világ egyik legnehezebb dolga fiú és lány szemszögből is írnia ugyanannak az írónak/írónőnek.

            Aztán, Pippa és Ruben szerelme. Szerintem nagyon aranyosak voltak, tetszett a lassú egymásra találás, és a mindent elsöprő, önfeláldozó szerelem. Mivel a világnak majdnem annyi, megértem, amiért nem tudják egymás nélkül elképzelni az életüket, illetve ez az érzés mind a kettejüknek új és izgalmas, azért véltem felfedezni túlzásokat is. Persze, nagyon összeszoktak és rengeteg dolgot átéltek a pár hét alatt együtt, de néha úgy éreztem, ők sokkal régebb óta ismerik egymást. Tetszett a nyíltságuk és az őszinte gondolataik, amiket főként a leíró részekben kaptunk meg.

            A személyiségeket nem éreztem túl elmélyítettnek. Pippa a leírások alapján kicsi, de tüzes. Nem igazán illett ez bele az én jövőképembe, hiszen Pippa és az édesapja egyedül éltek tizenkét évig, utána pedig Pippa magára maradt. Nem igaz, hogy egy csöppnyi izmot sem szedett fel magára a sápadtakkal való hadakozás meg a többi munka miatt. Úgy éreztem, a törékenységét akarja ezzel fokozni az írónő, amit meg is értettem, csak nem szerettem. Ruben hasonló Pippához, sokat őrlődik és az elején bemutatott vicces Rubennek néha csak az árnyékát láttam. Lazaság, humor sehol. Nagyon remélem, hogy a későbbiekben ez változik és nem lesz Pippából egy rinyálós, mindent túlgondolkodós főhősnő.

            Az viszont tény, hogy kissé túl vidám, túl happy and ez a könyv. Minden simán megoldódik, és számomra azért pár dolog kikövetkeztethető, vagy legalábbis alap volt. Tudom, ez legfőképpen a világ bemutatásáról, a szerelem szövődéséről szólt, de igazából a szerelmen kívül mást nem igazán kapunk benne. Mivel én minden hasonló regényben, így az útvesztőben is imádtam a harcolós jeleneteket, itt is vártam volna a vérfolyást. Nos, nem sok jelenetre emlékszem, ami ennek az elvárásomnak megfelelt volna. Vannak benne lehetőségek, nagyon várom a következő részt, hátha akkor választ kapok az amúgy hatalmas függő végre, na meg az ezernyi kérdésemre. Szerintem ennek a könyvnek sokkal hosszabbnak kellett volna lennie ahhoz, hogy mindenre megfelelően jusson idő. Gyászolni, szenvedni, felépülni és újrakezdeni. Szóval én a terjedelmet a duplájára növeltem volna.

            Jók voltak a leíró részek, kicsit talán összeszedettebben kellet volna a fejezeteket összeállítani, de ez csak az én véleményem. Számomra még mindig nem világos a vírus létrejötte, meg egy csomó-csomó dolog, de nagyon remélem, majd egyszer ezek tisztázódnak. Nekem tetszett a kidolgozottság is, valóban jobb lett volna többet megtudni, de ugye Pippa természetesnek vette a jövőbeli dolgokat, tehát nem magyarázott el túl sok mindent az olvasónak. Na de egyszer erre is sor kerül.

            Kicsit úgy éreztem magam, mint a Delírium trilógiában, ahol előbb-utóbb a szerelem is a háttérbe került, de Lauren Oliver nagyon jól megoldotta, amit meg kellett oldani, remélem, ez Kemese Fanninak is sikerülni fog. Magyar posztapokaliptikus regényhez képest ez jó, az írónő első regényéhez képest nagyon jó, és várom a folytatást, ami, remélem megválaszolja a kérdéseimet.

            Utószónak még csak annyit mondanék, hogy a könyv vége felé szóba került Mya Mavis, aki ugyebár a második könyv főszereplője? Nem tudom, de az biztos, hogy szimpatikus lánynak tűnik. Remélem saját személyisége lesz majd!



Borító: Személy szerint nagyon tetszik az összes változat, bár ez alapján nem tudtam volna megmondani, hogy mi akar lenni. Nos, az apokalipszist nem is lehetett belőle kiolvasni, egy csöpp szerelmes beütése azonban volt.



Kedvenc szereplő: Ruben, Gage (Ruben bátyja) és az egész családja, hiába csak említés szinten szerepelnek.



Nem-kedvenc szereplő: Hát, én hadilábon állok a női főszereplőkkel, hajlamosak elvetni a sulykot az írók velük kapcsolatban, és ezt néha éreztem Pippánál is. Szerettem azért, de annyira mégsem.