Luxen kiegészítő novellák

Amikor Katy Swartz a szomszédomba költözött, rögtön tudtam, hogy baj lesz. Nagy baj.

Bajra pedig igazán nincsen szükségem, hiszen nem vagyok idevalósi. A társaimmal a Luxról érkeztem a földre, egy tizenhárommilliárd fényévre lévő bolygóról. Ráadásul ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Félnek tőlünk. Olyasmikre vagyunk képesek, amikről ők csak álmodnak, és pokolian gyengének tűnnek mellettünk – mert azok is.

Kat azonban olyan közel kerül hozzám, mint még senki más. Akaratlanul is vágyok rá – és szeretném felhasználni a képességeimet, hogy megóvjam. Meggyengít engem, pedig én vagyok a legerősebb luxen, és az én feladatom, hogy védjem a többieket. Ez a hétköznapi lány tehát mindannyiunk végzete lehet. Hiszen a luxeneknek van egy hatalmasabb ellensége is – az arumok – akikkel szembe kell szállnom.

Ha beleszeretek Katyba – egy emberbe – nem csupán őt sodrom veszélybe. Talán mindannyiunk pusztulását okozom… de azt nem hagyhatom.

Jennifer L. Armentrout: Oblivion, 2015
Szeged, Könymolyképző 2015
382 oldal 

Ez a kiegészítő kötet a másfeledik része a sorozatnak. Hivatalosan. Jó, én sosem voltam egy nagy szabálykövető, úgyhogy ezt a könyvet sem a megfelelő időben olvastam el. A befejező könyvet (Opposition) még nem olvastam, de nem volt más választásom. Nem Daemon és Katy hiányzott, hanem a lendület és az ifjúsági regények. Ezért vettem a kezembe ezt a könyvet.

            Vannak a Daemon fanatikusok. Nekik találták ki az Obliviont, hiszen ez az ő szemszögéből íródott. Azt nem mondom el, én is beletartozok-e ebbe a csoportba, az legyen meglepetés. Nos, kiegészítő kötet lévén és az első rész ismétléseként ez a kritika nem lesz hosszú, hiszen túl sok újdonság nem szerepelt benne.

            Az én véleményem még mindig az, hogy nagyon-nagyon nehéz egy írónak két különböző személy szemszögéből írni, főleg ha azok különböző neműek. És ugye Daemon és Katy esetében még különböző fajba is tartoznak. Ennek az írónőnek sikerült.

            Mivel elég régen volt már az az első rész, örültem, hogy újra hallok a Luxenek felől. Daemon kicsit más megvilágításból mutatta be a dolgokat, és néhány plusz helyzetet megismerhettünk az életéből. A legtöbb pillanatot Katyvel élte át, vagyis ismerjük az eredeti könyvből, ezért nem voltak nagy meglepetések. Azért, amikor Ash és Andrew is Daemönnel voltak, egészen szimpatikusnak tűntek, ám ebből nem sok volt, hiszen a lényeg az Katyvel együtt történt. Nem ellenőriztem le, de gondolom a párbeszédek is ugyanazok voltak. Szóóóóval, számomra kevés meglepetést tartalmazott a könyv, viszont… Daemon sosem tűnt egy túl prűd személynek, és az Oblivion is meggyőzött, nagyon perverz gondolatai vannak. Ez így nem gond, csak azt bizonyítja, hogy Jennifer tök jól megalkotott neki egy saját személyiséget.

            Azt ajánlom, hogy ne az első könyv után olvassátok el, az úgy nem izgi, nem élveznétek, még akkor sem, ha Daemon rajongók vagytok. Alig tartalmaz új infót. Szerintem a kiegészítő köteteket érdemesebb a sorozat végén/közben elolvasni, mert amúgy, főleg ez, tényleg élvezhetetlen lenne. Illetve, jobban ismerjük már a szereplőket. Nekem mindenesetre jólesett egy kis kikapcsolódás és az ismerősökkel való találkozás. Na meg, be kéne fejezni a sorozatot, ne legyen függőben.

Dawson Black mindenre számított, csak Bethany Williamsre nem. Egy luxen, vagyis egy földre szállt idegen számára a földi lányok, nos…, érdekesek. De mivel a luxeneknek titokban kell tartaniuk valódi kilétüket, őrültség lenne beleszeretni az egyikbe.
Veszedelmes. Kísértő. Tilos..
Bethany nem tagadhatja le a közte és Dawson közt azonnal létrejött kapcsolatot. És bár nincs szüksége a szerelem bonyodalmaira, mégsem tud távol maradni tőle. Valahányszor összenéznek, Bethany beleszédül.
Elbűvölte. Vonzza. Szereti.
Dawson titka megváltoztatja Bethany életét… és veszélybe is sodorja a lányt. De még Dawson sem tehet kockára mindent egyetlen emberlányért. A sors azonban elkerülhetetlen… akárcsak a szerelem.

Jennifer L. Armentrout: Shadows, 2012

Szeged, Könyvmolyképző 2015

208 oldal 

            Miután elolvastam a Luxen sorozat másfeledik részét, következhetett a feledik. Ami nagyon nagy felüdülés volt számomra. Komolyan, kiegészítő kötetet imádni így nem lehet. A legeslegjobb, hogy nem E/1-ben mesélnek a szereplők, hanem egy külső szemlélő mondja el a cselekményt. Nem egy szemszögből mesél, hanem minimum háromból (Dawson, Daemon, Bethany)

            Szerintem abszolút elolvasható a sorozat előtt, de akár önmagában, a sorozat megismerése előtt is. Tudom, hogy eredetileg is ez a legeslegelső rész, ugyanakkor én jobban szeretem ismerni a szereplőket meg az alap történetet, itt viszont az sem zavart volna, ha nem tudok semmit.

            Dawson és Bethany a sorozat későbbi köteteiben is megjelenik, ám akkor már megtörtek, kissé kevésbé életvidámak. Ebben a kötetben szerintem Beth sokkal szerethetőbb, mint Katy, hatalmas közte és Dawson között a szerelem és ezt felvállalják. Imádom a kettőjük szerelmének alakulását, a gondolataikat és a beszélgetéseiket. Dawson hiába más, mint Daemon, azért vélek egy kis hasonlóságot a rámenősségükben felfedezni, de ez már csak az én véleményem.

Borítók: Az összkép mindkettőnél tökéletes, illeszkednek a sorozatba, semmi baj nincsen velük. Szép. Aminek pedig nagyon örülök, hogy mind a kettőn csak a fiúk, Daemon és Dawson szerepel, és Dawson haja más, mint Daemoné. Én meg tudtam őket különböztetni. :)

Kedvenc szereplők: Daemon az örök favorit, Dee-vel együtt, és Katyt sem szabad kifelejteni. Aztán a Thompson ikrek. Tulajdonképpen bírom a humorukat és a testvériességet hármuk és a Black család között.

Dawson és Bethany egyértelműen a kedvenc párosom. Dawson kissé másképp látja a világot, de a szeretet ahogyan a testvéreiről mesél és Adamről mesél, őket is megszeretteti.

Nem-kedvenc szereplő: Matthew. Igen, tudom. Egyelőre kedves és megértő. De… nem is tudom. Nem mondok semmit.

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én hallottam már Wilde-ról, viszont sosem vágytam rá. Aztán köteleztek erre. KÖTELEZTEK értitek? Egy ilyen könyvre, ami ennyire… dühös vagyok, amiért nem jutott eszembe magamtól elolvasni.

            Na, szóval. Nyilván szeretek olvasni, de az utóbbi időben nem voltam annyira bizalommal a kötelező olvasmányokat illetően. Ami szépirodalom engem érdekelt, azt elolvastam, vagy rajta vagyok az ügyön. Aztán jön Dorian Gray, aminek a borítóján félig egy csücsörítő, ősrégi szépségideál mosolyog, félig szőrös és vörös bácsi néz ránk. A terjedelme vékonyka, hmm, mondom, nem is lesz ez annyira rossz. (az utóbbi két évben igencsak megcsappant a szépirodalom és a kötelező olvasmány feelingű könyvek iránti érdeklődésem.) Mivel azonban jó alkalom ilyenkor megismerkedni új írókkal és történetekkel, adtam egy esélyt a kedves Wilde úrnak. Nem mondom, meglepett.

            Először is nagyon fontos tisztában lenni az író életével, munkásságával. Nagy vonalakban mindig utánanézek mindenkinek, akitől olvasok. Ebben segítségünkre van az internet, hiszen manapság mindenkinek van honlapja, Facebook oldala, stb. Wilde azonban nem rendelkezett ilyen eszközökkel (bár biztosra veszem, hogy netceleb lett volna belőle), viszont ott vannak a lexikonok, no meg a Wikipédia. Oscar Wilde (1854-1900) Dublinban született, Oxfordban tanult. Leghíresebb regénye a Dorian Gray arcképe lett, amely nagy port kavart homoszexualitásról szóló tartalmával. Bár a könyvnek nem ez a lényege, Wilde eredeti kéziratát finomították, s még így is sokak ellenszenvét vívta ki. Maga Wilde is szélsőséges életet élt. Egy ifjú íróval megismerkedett, s a vele való „egészségtelen” kapcsolata miatt két évet ült börtönben. Magányosan halt meg Párizsban, felesége is elhagyta őt.

            Na, itt már kezdett érdekelni a sztori, főleg, mivel egyes hírek szerint Wilde sok helyen a saját gondolkodásmódját, életét írta bele a könyvbe. Dorian Gray egy fiatal fiú, kinek szépségéért még a férfiak is odavannak, különösen Basil Hallward, egy festő. Basilnak Dorian a múzsája, s egy napon ezt a tiszta, ártatlan, naiv fiút lefesti. A kép annyira szép, hogy Dorian felfedezi, tényleg gyönyörű fiú, s a szépsége felhasználható. Azt kívánja, bárcsak a kép öregedne helyette. Mit ad Isten, a kívánság valóra válik. A kép nemcsak öregszik, hanem a lelkiismeretének nyomait is magán viseli (az arc a ráncok mellett gonoszul vigyorog, kegyetlen) Ott van még Lord Henry, aki Basil révén megismerkedik Doriannal, és a fiatal fiút megzavarja, majd teljesen átváltoztatja a sajátos eszméi által. Lord Henry szerint a szépség az egyetlen dolog, ami fontos a földön, mindenki ellen felhasználható, minden elérhető vele, s az élet arra való, hogy minden cseppjét kiélvezzük. Dorian szerelmes lesz egy színésznőbe, Sybil Vane-be, ám egyik előadásán kiábrándul az általa már eljegyzett lányból, s onnantól fogva rossz irányba terelődik az élete. Bűnbe sodor nőket és férfiakat, narcisztikus életszemlélete miatt a lelke semmilyen bűn alatt nem rogy össze, ám ez alól kivétel a gyilkosság. Gray jól tartja magát, 38 éves koráig él, ám ekkor a sok bűne (és egy bizonyos gyilkosság miatt) nem bírja tovább. A róla készült képen eddig egy szobában rejtegette, és nézte, ahogyan a sok gonoszság miatt a festett arc eltorzul, csúnyul, öregszik, Dorian pedig kését belevájja a vászonba. Mikor a szolgái megtalálják, egy ráncos ember fekszik a földön, szívében késsel, a kép pedig olyan fiatal, mint 18 évvel, elkészültekor. Dorian Gray-t csak a gyűrűi alapján ismerik fel.

            Nos, ez így izgin hangzik, ám annyira nem pörgős a cselekménye, ahogyan az itt látszódhatott. Én egy novella formájában sokkal jobban el tudtam volna képzelni, nagyon sok benne a filozofálgatás, a szalonéletben jártas emberek beszélgetése, az élet nagy kérdéseinek boncolgatása. Én mondjuk ezeket is érdekesnek találtam, azonban néhol tényleg vágytam már egy kis történésre, valami izgalomra, ami a könyv első hatodában és utolsó negyedében jelentkezik.

            Ami engem legjobban zavart, hogy nem magyaráz meg dolgokat Wilde. Miért válik valóra a kívánság? Milyen bűnöket követ el Dorian, amik annyira szörnyűek? Én azt sem értettem, miért öli meg Basilt? Miért van annyira jóban Adriannal? Egy csomó miért, amire nem kapunk választ, de ettől még tudtam szeretni, és ez is valami.

            Örültem volna, ha a kevésbé cenzúrázott változatot olvasom, bár nekem itt is lejött elsőre a férfiak közötti vonzalom, kíváncsi voltam, mi az, amit az az évszázad már soknak tart. Az biztos, hogy Wilde rossz időben született. Igaz, hogy akkor is voltak csodálói szeszélyessége, érdekes humora és vidám, kiszámíthatatlan természete, intellektusa miatt, az is biztos, hogy most sokkal megbecsültebb lenne. Jobban kiélhetné a vágyait, nem kéne cenzúrázni, megbecsültebb lehetne. Szegény Wilde. Többen kéne őt olvasni. Van benne élettapasztalat, egyéniség. Szinte észre sem vehető (na jó, egy kicsit) hogy száz éve élt.

Órarend Book Tag

Hát halihó, Bogárkák!

            Igen, iskola. Attól függetlenül, hogy nem igazán vártam a suliból semmit, egészen nagy lendülettel vetettem bele magamat és nagy elhatározásoknak néztem elébe. Sajnos az olvasási beosztásomra is hatással van/lesz a tanulás, de ne aggódjatok, készültem arra az esetre, ha nem lenne elolvasott könyvem.

            Félre a jövő szomorú kilátásaival, nézzük át az órarendet és…juhú. :)

1.      Matek: egy unalmas könyv

Sajnos, sajnos, sajnos, azt kell mondjam, nem nagyon olvasok számomra unalmas könyveket. Viszont, amit mindig meg tudok említeni, az a Gone Girl. Sem a könyv, sem a film nem kötötte le az érdeklődésem. Gillian Flinn… nos, igen. Lehet, hogy ha nem akkor olvasom el, amikor, akár még tetszett is volna, mert egy év alatt hatalmasat változhat az ember ízlése, így az enyém is.

2.      Tesi: egy könyv amiben a sport szerepel

Nem a szívem csücske a tesi :D Ennek okán hirtelen nem is jut eszembe semmi olyan könyv, melynek fő eleme bármilyen sport lenne.

3.      Kémia: egy könyv, amit régen szerettél, de most már nem

Talááán. A Végzet ereklyéi. Bírom, de azért… már nem olyan mint régen. Cassie stílusa valahogy megváltozott? Nem tudom. Az biztos, mióta a Pokoli szerkezetek megütötték a mércét, azóta nem tudok úgy beleolvasni, hogy élvezzem Jace és Clary, meg a többiek kalandjait.

4.      Történelem: történelmi témájú könyv

Na, ebből sok van. Számomra a legkedvencebb Leon Leyson könyve. A lehetetlen valóra vált egy olyan könyv, aminél a cím tényleg ütősen kifejezi a lényeget. A terjedelme kicsi, a borító és a fülszöveg figyelemfelkeltő, így amikor találomra megvettem, nem lőttem mellé.

5.      Idegen nyelv: Idegen nyelvű könyv

Nem igazán olvasok idegen nyelvű könyveket. Kivétel ez alól Sherlock Holmes and the Sport of Kings. Tudom, ez egy könnyű kis valami, nem is nagyon lehet könyvnek nevezni, de nem az angol a fő nyelvem.

6.      Irodalom: klasszikus regény

Szeretem a magyar írók tollából származó „kötelező olvasmány szagú” könyveket. Lehet, hogy sosem olvasom el az Isten rabjait vagy az Egri csillagokat, ha nem kell. Így viszont tök jó élményekkel és alap műveltséggel is gazdagodtam. A Candide és Az arany virágcserép is elnyerte a tetszésemet, ami nagyon meglepő.

7.      Földrajz: egy különleges országban játszódó könyv

Bár van olyan ifjúsági könyvem, amit imádok és végre nem Amerikában játszódik, mégis Suki Kim művét választanám. Nem hiába, hiszen Észak-Koreáról alig tudni valamit, a Nélküled mi sem vagyunk viszont kicsit enyhítette a kíváncsiságomat.

8.      Nyelvtan: egy könyv, amiben rengeteg nyelvtani hibát véltél felfedezni

Tudom, hogy ez a könyv erről szól, de én nem tudok úgy olvasni, hogy mondatvégi írásjelek, ékezetek, nagy kezdőbetűk hiányoznak. A Kés a zajban… igen, ez a lényege, és valóban nagyon jól érzékelteti a hangulatát a szereplőnek, mégis zavart.

9.      Informatika: egy könyv, amiről nem tudod eldönteni, szereted-e vagy sem

Lauren Oliver: Rekviem. Annyira akartam szeretni. Nem tudtam. Vagy mégis? Gyorsan túltettem magam rajta. De hiányzik.

10.  Biológia: egy könyv, ami időnként tetszik, időnként nem

Nekem nagyon nincsenek ilyen könyveim. Mivel nem olvasok túl sok mindent el kétszer, ami évekkel ezelőtt tetszett, azt még mindig szeretem. Nem rombolom le az illúzióimat. De, ha nagyon mondani kéne valamit, az a Hűvösvölgyi suli lenne. Hát… régen olvastam, a végét még mindig nem tudom, mi lett, és kíváncsi is vagyok, de nem venném meg, és ha már ott tartok, hogy a könyvtárból ki lehetne venni, akkori inkább mást választok helyette.

11.  Ének: egy zenei témájú könyv

Először rengeteget gondolkoztam rajta, aztán rájöttem, hogy itt a megoldás az orrom előtt. Leiner Laura Bexi sorozata kimondottan a zene köré épült. Bár még csak az első két részt olvastam.

12.  Technika: egy könyv, amit nagyon vártál és csalódás volt

Jennifer L. Armentrout: Opál. Én szeretem a sorozatot, mégis úgy éreztem, nem tudta kitölteni az üres lapokat lebilincselő történettel.

13.  Etika: egy sok tanulsággal rendelkező könyv

Az élet játéka. A húgomnak adtam az én saját példányomat, de előtte belelapoztam. Olyan életérvényű dolgok vannak benne, amiket jó, ha megfogad az ember.

4.  Rajz: egy könyv, aminek gyönyörű a borítója

Sok ilyen könyvem van, ám ide talán a Halálparancs passzolna. Hát… láttatok már ennél szebbet? Annyira szeretem a sárgás-rózsaszínes hátterét, a fekete alakokat, meg úgy… mindent.

15.  Osztályfőnöki: egy vicces könyv

Egy ropi naplója. Szerintem annyira cuki, és szabályosan kérlelem a tesómat, hogy olvashassak belőle. Mindig élvezem.

Victor Hugo: A nyomorultak

Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen hosszú könyvet feladnak kötelező olvasmánynak. Soha. Viszont, a kötelesség az kötelesség, és szerintem nagyon jó alkalom sok új könyvvel megismerkedni, ha azt muszáj elolvasni.

            Én már ismertem ezt a könyvet, így nem volt nehéz dolgom, viszont olvasónaplót kellett írni belőle, ami nem kis teljesítmény, tekintettel arra, hogy majdnem tíz órát dolgoztam vele, és éppen tizenhat A4-es oldalt írtam tele. Meg hát, maga a könyv sem a szórakoztató irodalom mintapéldája. Nem azt mondom, hogy nehéz volt, de… igen. Nehéz volt. Bármennyire is szeretem a romantikát és a Nyomorultakat minden formában, azért nyáron a melegben valami sokkal hűsítőbb dologra vágytam volna, mintsem 1600 oldal tömény Victor Hugóra. De mindegy, cirka három heti olvasás után (kisebb-nagyobb szünetekkel) kivégeztem, majd két nap alatt az olvasónaplót is megírtam belőle. Mit akartam ezzel mondani?

            Rengeteg ideig kerestem olyan embert, aki hajlandó elolvasni helyettem és megírni a feltett kérdésekre a választ. A feketepiacon azonban mindent megtalálni, csak az előre megírt olvasónaplókat nem. Így hát rávetemedtem, letöltöttem ééés belevágtam. Oda akarok csak kilyukadni, hogy sokkal nehezebb egy könyvet akkor elolvasni, ha tudod, hogy határidőre kell, vagy éppen kötelező. Ezért volt nehéz az amúgy élvezetes (hosszú) és jó (nagyon hosszú) művet elkezdeni és befejezni.

            Victor Hugo a romantika egyik legnagyobb arca, ez meg is látszódott a gondosan kivitelezett, több évtizeden keresztül írt könyvén, ami pedig hemzsegett a tipikus romantikus megoldásoktól. Nem csak a sok kitérő, felesleges információ és hosszú leírások nehezítették meg a gyors befejezést. Ugyanakkor ott voltak a precízen megalkotott (és talán Hugo képmására teremtett) szereplők, a fordulatok és a dinamika.

            Igen, dinamika. Tudom jól, hogy Párizs csatornarendszerének leírása, az apácazárda élete és a restauráció korának ismertetése nem annyira olvasmányos a sok francia névvel és évszámmal, de ezeket átugorva ott van a cselekményszál, ami mindenben bővelkedik. Szerelem, börtön, krimi, egy kis humor, ifjúság, megöregedés és rengeteg életbölcsesség. Ez egy nagyon sokszínű könyv, ami nem csak a korabeli Franciaország társadalmi problémáival ismertet minket, hanem ármánykodhatunk, összejöhetünk, gyűlölhetünk és szerethetünk az összes szereplővel együtt. (Kicsit ez szappanoperásan hangzott, de mindegy)

            Jean Valjean egy kiszabadult fegyenc, aki tizenkilenc évig volt gályarabságban. A kevésbé intelligens, ám nagyon barátságos és családcentrikus favágóból így egy lezüllött semmirekellő lett, aki nem tud újból teljes jogú tagja lenni a társadalomnak a rab múltja miatt. Myriel püspök úr egy szent életű ember, aki csapodár ifjúból lett a szegények pártfogója. Az ajtaját sosem csukja e, így eshetett, hogy Jean Valjean, akit már a kutya is kiüldöz vackából, betér a szegényes kunyhóba. A püspök úr elszállásolja a hajléktalan, munkanélküli férfit, anélkül, hogy útlevelét vagy okmányait elkérné. Ez megrendíti a rabot, ám ő mégis kirabolja a püspököt. Miután elfogják és visszaviszik Myriel úrhoz, a püspök odaajándékozza neki a lopott holmit, sőt, még egy ezüst étkészletet is. Jean Valjean megrendül az iránta tanúsított jóság láttán, ezért úgy dönt, jó útra tér.

            Ez a történet egy nyolcada. Már ebből látszódik, hogy mekkora társadalomkritika van benne, Hugo nem bánt kesztyűs kézzel a szereplőkkel. Az, akinek a múltján van valami hiba, soha többé nem lehet már becsületes ember. Legalábbis az igazságszolgáltatás és a nép szerint. Na de, folytassuk történetünket.

            Fantine egy fiatal, szép nő, akit szerelme egyedül hagy gyermekével. Egyedül nem tud a lányával megélni, ezért odaadja őt egy Thénardier nevű házaspárnak, akiknek kocsmájuk van. Ezután Fantine egy gyárban kezd el dolgozni, ahol a becsület a legnagyobb erény, ám ő eltitkolja, hogy gyermeke van, így kirúgják. Utcalány lesz belőle, a hidegben megfázik, végül leánya nélkül hal meg. Javert egy rendőrfelügyelő, aki az életét a törvény pontos betartására teszi fel. Szülei rabok voltak, ő viszont mindenképpen szeretne valamit elérni az életben. Megrögzülten üldözi Jean Valjeant, aki végül a halálba kergeti a felügyelőt. Javert ugyanis nem tud mit kezdeni a jóságával, a becsület a törvény felé emelkedik, és ez ellentmond az eddigi elveinek. Javert öngyilkos lesz.

            Igazából szerintem nem jöttem rá azonnal, hogy ezek a kapcsolatok mit takarnak, bár a mű mondanivalója Javert (nem titkoltan az egyik kedvenc szereplőm) öngyilkosságánál csúcsosodik ki szerintem. Itt szó van az ellentétekről, a gondolkozásról, melyet sok ember nem tud, az érzéketlenségről, majd a megvilágosodásról. Hugo szívtelennek tartja azt a világot, ahol egy gyermeknek szenvednie kell, és egy anyának utcalánnyá kell válnia azért, hogy megélhessen.

            Thénardier-ék azok a kocsmárosok, akik örökbe fogadják Cosette-t, Fantine kislányát. A házaspár a gyereken akar meggazdagodni, egyre több pénzt kérnek érte, de hiába, ők is egyre szegényebbek lesznek, s végül Cosette Jean Valjeanhoz kerül, aki még Fantine.nak ígérte meg, vigyázni fog a kislányra. Cosette csúnyácska, melynek Valjean is örül, s később, a rendőrség elől menekülve, az apácazárda lakói is örülnek neki. Cosette széppé válik, felcseperedik, majd hozzámegy egy ifjú báróhoz, Mariushoz. Thénardierék mint a bűn megtestesítői vannak jelen végig a könyvben, a pénzért vernek át embereket, ezért még ölni is képesek lennének. Ahogy a történet halad előre, ők sosem gazdagszanak meg, mindig csak sanyarúbb lesz a sorsuk. Mindenhol felbukkannak és általában bajt okoznak, kivéve egy alkalommal. Ott éppen romantikus módon visszafelé sül el, amit tervez.

            Marius a romantikus hős, a szerény, szerelmes ifjú, aki, jó romantikus hős módjára ellent mond nagyapjának, konfliktusban áll vele. Amikor beleszeret Cosette-be, nem létezik számára más, így, amikor a lány és apja el akarnak utazni, elmegy a barikádra harcolni. A harcjelenet a legfontosabb momentuma az egész könyvnek. Itt futnak össze a szereplők szálai, itt dől el mindenkinek a sorsa, itt halnak meg a legtöbben. A cselekmény romantikus, szomorú, lírai, gyönyörű és furcsa. A magatartás, melyet a harcoló tömeg tanúsít, teljesen értelmetlen. Dalolva mennek a halálba, csupán a hazaszeretet vezényli őket, és az, hogy Franciaország olyan legyen, amilyennek ők akarják. A hősi halottak szerelmet vallanak, énekelnek és jobbára fiatalabbak vagy idősebbek, mint amilyennek lenniük kéne.

            Mondanám, hogy a vége happy end, de nem éppen. Abban az értelemben jó, hogy mindenki békében van mindenkivel, a cselekmény szépen lezárul, minden kérdésre választ kapunk és a végén, a legnagyobb meglepetésünkre, nem akarjuk elengedni a szereplőket. Ez a jó a nagyon-nagyon-nagyon hosszú regényekben. Van idő meggyászolni a halottakat, a halottakat, akik a több mint 1600 oldal alatt annyira a szívünkhöz nőttek.

            Nem azt mondom, hogy a legrosszabb kötelező olvasmány. Nem a legjobb szépirodalmi mű. Azok olvassák el, akik szeretik a hosszú, romantikus, régi nyelvezetű könyveket. Viszont, aki egyszer a kézbe vételére vetemedik, az mindenképpen fejezze be, még akkor is, ha néhol unalmasnak tűnhet. Garantáltan szép  heteket órákat fog okozni, és maradandó élmény lesz.