Friedrich Dürrenmatt: A fizikusok

Jujj, hát hol is kezdjem. Az én példányomnak borítóján egy férfi lóg fejjel lefelé a csillárról. Bár a könyvben több válogatott dráma található, ezt a képet kifejezetten illőnek találtam a Fizikusokhoz. És illene egy Pink Floyd lemezborítóhoz. Nade.

            Igen ritkán olvasok drámákat. Meg minden olyasfélét, ami egy színpadi jelenetként van megírva. Bár a nagyon sok leírást sem szeretem, azért néha jól jönnek, hogy kisegítsenek és körülírjanak néhány helyzetet. Igen, ezek hiányoznak a Rómeó és Júlia, a Bánk Bán és a Tartuffe soraiból. Ezért sem birkózom annyira meg velük. Meg nem is szeretem ez a műfajt.

            A másik, hogy Dürrenmattról még soha életemben nem hallottam. Le lehet szólni engem, akkor sem hallottam még róla, és mivel német drámaíró, nem gondolom, hogy hamarabb találkoztam volna vele. Ez a nyár azonban sok emberrel összehozott, így, kedves Dürrenmatt, nem szabadultál tőlem.

            Van egy magánklinika, egy villa, melynek régi szárnyában három ember lakik. Newton, Einstein és Möbius. Einstein és Newton megfojtják az ápolónőiket, akik rájöttek titkukra: nem bolondok és nem fizikusok. A fődoktornő azt mondja, ez az eset még egyszer nem fordulhat elő. Möbius már 15 éve a klinikán van, és különben is, ő sosem foglalkozott atomfizikával, míg a másik két fizikus igen. Értitek? Mert én nem értettem, csak később. Möbiushoz bejön a felesége az új férjével és három, Möbiusszal közös gyermekükkel, hogy elbúcsúzzanak, Möbius viszont elkergeti őket. Ez után Möbius ápolónője szerelmet vall a férfinak, tudja, Möbius nem bolond, végül ő is meg lesz fojtva. A rendőrség mindeközben nem csinál nagy ügyet az egészből, hiszen a bolondok jó helyen vannak bezárva. Hogy mi a bűnük? Möbiusnak megjelenik Salamon király, Newton és Einstein nem is fizikusok, hanem csak annak képzelik magukat. Aha ja. Később kiderül, hogy Newton és Einstein különböző titkosszolgálatoknak dolgoznak, és azért tettették bolondnak magukat, hogy Möbius világmegváltó terveit elvigyék a saját országaikba. Möbius pedig elmondja, sosem jelent meg neki Salamon király, ő csak a tervei miatt jött be ide, hogy biztonságban legyenek. Ám elégette őket. Ekkor megjelenik a fődoktornő, elmondja, hogy kihallgatta a három férfit, és Salamon király parancsai szerint lefényképezte a terveket, a világ az ő kezébe kerülhet. *gonosz kacaj*. Vége.

            Hú. Az első gondolatom az volt, hogy ebből pokoli jó horrorfilm lehetne, ha a cselekmény picit felgyorsulna. Mert hát elmegyógyintézet, fura emberek, hegedűszó, gyilkosság és fura, bolond, gonosz nő, aki kacag. (jó, a gonosz kacajt csak én képzeltem oda). Következő gondolatom, hogy MI VAN?? Tényleg semmit nem értettem, egészen a végéig. Aztán kicsit megint összezavarodtam, és rá is kerestem, hogy akkor most jól gondolom-e. Jól gondoltam. A rá következő ötletem pedig: ez a Dürrenmatt nem is olyan rossz. Ja, hogy ’62-ben íródott? Akkor azért tetszett ennyire. Mert közelebb van hozzám korban. Ezzel a Dürrenmattal minden rendben volt amúgy?

            Kőkemény társadalomkritika a javából. Kicsit ugyan gondolkoznom kellett, hogy mi volt Németországban és Európában ’62 környékén, de bármi is legyen, Dürrenmatt bolondnak tartotta a vezetőket. Nem foglalok állást, mindenkinek megvan a maga véleménye. Én csak azt mondom, hogy volt oka azt gondolni Möbiusnak, egy elmegyógyintézetben biztonságosabb neki. Mert féltette a találmányait. Mert mindenki felhasználta volna azokat arra, hogy a világ a kezébe kerüljön. A tudomány sem volt már biztonságban a nagyravágyó emberek előtt. És ez szomorú. Ugyanakkor tök jó kis dráma kerekedett belőle.

Jay Asher: 13 okom volt

 Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP.
Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat.
Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, …ha megnyomod a PLAY-t.


Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát.
Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért.
Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat…
…és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét.

Jay Asher: Thirteen Reasons Why, 2007
Szeged, Könyvmolyképző 2015
160 oldal

 Nehéz ezt a könyvet irodalmi szempontból megközelíteni, sőt, beszélni is nehéz róla. Maga az öngyilkosság, mint téma, gyakran feltűnik manapság, ezért leginkább emberi szemszögből lehetséges beszélni róla.

            Hannah Baker egy átlagos lány volt, aki új városba költözött. Új suli és új barátok. Barátok? Hannah élete nem sült jól el, és akkor még finoman fogalmazok. Az első csókból lavina effektus lett. Hannah ezután dönt. Nem azonnal, de ott motoszkál benne a gondolat, hogy véget vessen az életének. Mielőtt azonban bevenné a tablettákat, fog egy köteg kazettát és mindegyikre felmond kettő történetet. Összesen 13 történet, 13 ok, amiért végzett magával. Clay Jensen pedig egyik nap megtalálja a cipősdobozt az ajtaja előtt, benne a kazetták. Ő is rajta van a listán. Pedig nem tett semmit. Vagy mégis?

            Először mindenképpen az irodalmi részét mondanám el. Az író két szemszögből is írt. Nem is a szemszög erre a jó szó. Ő maga megszakításos történetnek nevezi a könyvét, legyen hát ez. Hannah hangja dőlt betűvel szedve meséli a 13 történetet, hozzá pedig Clay reakcióit láthatjuk. Nagyon fontos az, hogy a történet mellett (ami persze megkapó és elgondolkoztató) kapjunk egy szép könyv belsőt is. A fejezetek a kazetták oldalai szerint voltak elosztva. 4. kazetta, B oldal. Az aktuális helyzetet olvashatjuk a fejezet címéből. Tegnap. Ott, ahol a kazetták oldalait hallgatjuk, a fejezet díszítéseként egy kazetta képe figyel minket. A megszakítások, amik Hannah beszéde és Clay jelenje között vannak, szépen lettek megoldva. Valahogy sokkal jobb így. Nem külön fejezetek a külön gondolatok, hanem Clay azonnali reakciói, sőt, még a gombok is le vannak rajzolva, ahol Caly leállítja vagy beindítja a felvételt.

            A könyv végén az író 13 kérdésre válaszol, hogy beláthassunk a sorok közé. A legtöbb kérdés felmerül az emberekben a könyv olvasása közben. Honnan jött az ötlet? Kérdeznek a karakterekről, a megszakításos történetről, de, és talán ez a legfontosabb, az öngyilkosságról is. A mellett, hogy az író elmondta a saját, reális és teljesen elfogadható véleményét, olyan információkkal szolgál, ami sok mindenki segítségére lehet. (A kiadó még a magyar non-stop hívható segélyvonalat is odaírta) A komoly kérdések mellett olyan, talán kissé közvetlenebb kérdés is feltűnik, hogy milyen zenét hallgatott az írás közben? Ezek miatt szeretem a könyvet az utolsó sorig elolvasni a könyveket. Egy kicsit közelebb kerülhetnek hozzánk az írók, akiknek egy kis (ebben az esetben sok) szeletét olvassuk a lapokon. Jó ötlet volt Jay!

            Most jöjjön a nehezebbik része! Hannah… nos igen. Szerintem a legtöbb fiatal fejében megfordul az öngyilkosság gondolata. Nem elcsépelt dolog ez, és a legtöbben meg sem teszik, de azért még mindig elég sokan vannak. És ezek legtöbbje megelőzhető lenne. A történet nem csak az öngyilkosságról szól, hanem az iskolán belüli erőszakról. Nem csak a fizikai tettek befolyásolhatják egy fiatal énképét, önértékelését és gondolatait, hanem a verbális támadások is. Bár Hannah nem volt kitéve közvetlenül a csúfolódásnak, a háta mögött pletykáltak, és egyetlen egy darab szóbeszéd vezetett a lavinához, majd a halálához. Egy.

            Szerintem a magyarországi gimik mások, mint az amerikaiak. Nem csak azért, mert más az oktatás vagy az órák. A gyerekek is mások. Valahogy én itthon biztonságosabban érzem magam. Persze itt is lehet összejönni és kibékülni, verekedni meg hasonlók, de azért ennyire nem durva. Persze itthon is vannak megbotránkoztató dolgok, de ennyi összeesküvés elméletnek én még nem voltam szemtanúja. Lehet, hogy csak én vagyok szerencsés helyzetben, eddig nem tapasztaltam ekkora mértékű… kikészítést? Biztosan volt/van, nem ezt mondom. Csak… remélem mégsem. Értitek.

            Hannah személyisége… fuhh. Én megértem, teljes mértékben együtt érzek vele. Tudom, hogy egy bizonyos ponttól csak rosszabb lesz, és azt is tudom, hogy kellenek a barátok. Tapasztalat: ilyenkor nem a vicces és poénkodós barát az elsődleges segítség. Kell, hogy valaki a földön tartson és akár erőszakkal, de kiszedje belőled, hogy mi a baj. Ebből az ember érzékeli, hogy törődnek vele és elmondja, amitől már kissé megkönnyebbül. Aztán már lehet vele beszélgetni. A legtöbbször csak meg kell hallgatni és azt kell mondani, ne csináld. Sokszor ennyi is elég. Ha nagy a baj, csak akkor van szükség mások beavatkozására. Gondolok itt szakemberekre, hozzátartozókra.

            Na de, vissza Hannah-ra. Tény, hogy ő nem kért segítséget. Nem úgy, ahogyan azt mi elképzeltük. Mert tény, hogy nehéz megtenni az első lépéseket, és nála ez az első lépés volt az utolsó. Mikor elment tanácsadóhoz, nehezen indult a beszélgetés, de Hannah csak egy dolgot akart hallani. Ne legyél öngyilkos! Mivel pedig ezt nem mondta ki Mr.Porter tisztán (pedig tudta, érezhette, hogy Hannah erre készül), ezért történt az, ami. Arra akarok csak kilyukadni, hogy Hannah nem kért segítséget, és amikor kapott volna, azt is eltaszította. Nem kérdezem meg, miért. Sok dolog van, ami befolyásolta az életét, és ő túl sokáig várt. Tényleg nem volt senkije. Figyelemre vágyott. Nem volt feltűnési viszketegsége, csupán az alap figyelmet kívánta. Hogy köszönjenek neki, és kérdezzék meg, hogy van. Ezt a figyelmet pedig csak az öngyilkosságával és a kis játékával érte el.

            És hogy Clay csinált e valamit? Természetesen. Jó ötletnek tartottam, hogy az író nem a könyv végére tette Clay kazettáját. Nem csak azért, mert így sem mi, sem a fiú nem izgult annyi ideig, hanem így sokkal hihetőbb. Hannah persze megmagyarázza, ki miért oda került a sorrendben, ahová, mégis. Clay továbbhallgatja a kazettát és én mélységesen sajnálom őt. A reakciói tizenéves fiú létére nagyon mélyek és őszinték. Szerettem a karakterét, a gondolatait és az érzelmeit.

            Még órákig képes lennék a véleményemet fejtegetni erről a könyvről. Társadalmi, lelki és irodalmi szempontból is remek alkotás, amit nem csak úgy összedobott az író, hanem kicsit utánakérdezett, és igen, magát is beleírta. Nagyon szerettem ezt a könyvet. Szükség van ilyenekre. Miért? Mert tabu témáról szól. Az öngyilkosság már nem egy olyan dolog, amit elhallgatnak az emberek, de még mindig kevés iskolában, településen van ezzel kapcsolatban felvilágosítás. Az emberek még mindig félnek megnyílni a saját szüleik előtt is, hát még egy idegen terapeutával. Egy könyv hatására sokak felbátorodhatnak, és kicsit felvilágosulhatnak a dolgokat illetően.

            Ezért olvassa el mindenki. Bár ifjúsági könyv, szerintem minden korosztálynak ajánlott a mély mondanivalója, rejtett tartalom, érdekfeszítő cselekmény, jó karakterek miatt.

Borító: Én Hannah-t nem így képzeltem el, sőt, borító alapján inkább valami szerelmes könyvnek tűnik. Attól még szép, sőt, nekem ez keltette fel a figyelmemet. A magyar borítót látva tehát elgondolkoztam, hogy vajon milyen lehet a többi, és ami változatokat találtam, határozottan a hazai a legszebb.

Kedvenc szereplő: Clay, Tony és a szüleik. Az idős bácsi és néni, akik néha feltűnnek az autós résznél. Wally, A Rosie’s Diner pincérje.

Nem-kedvenc szereplő: Na igen. Nem sorolom fel az összes negatív karaktert, hiszen róluk szól a könyv, de jó páran elég ízléstelen dolgot tettek. Őket nem tűrném el magam körül.

Összeférnek!?

Szerintem az ember minél nagyobb lesz, annál kevesebb az ideje olvasni, majd, ahogy öregszik, ismét egyre több ideje lesz. (természetesen attól függően, hol él, mit dolgozik, milyen a társadalmi helyzete stb.) Én most a saját tapasztalataimmal élve elmondom nektek, hogyan hangolom össze a sulit a legnagyobb szenvedélyemmel, az olvasással.

            Azt szokták nekem mondani, hogy arra van időd és energiád, amire szeretnél. Azt lehet hinni, hogy ez igaz, de nem feltétlenül. Imádok olvasni, de sok esetben, ha időm lenne is rá, energiám már nincs. Valóban stressz levezető az olvasás, elvonja a gondolataimat és boldoggá tesz, mégis… fáradtan nehéz koncentrálni, a füzetek, könyvek, betűk bámulása után pedig még ahhoz sincs kedvem, hogy még egyszer megpillantsak egy szót. Semmivel nincsen tehát gond, a tanév közben azonban sokkal kevesebbet olvasok.

            Most mentem 11. osztályba. Még nem végzek tehát, mégis nagyon nehéz ez az év. Vannak tantárgyaim, amiket feleslegesnek tartok, mert úgysem azzal megyek tovább, nem értek hozzá blablabla… kell, én megértem. Viszont, mivel ezekre is tanulok, az időm elmegy. Aztán járni kell különböző külön órákra, három fakultáció, külön órák, kötelező sport, társasági élet, kötelességek otthon és az életben. Nyelvvizsga, előrehozott érettségik, dolgozatok, feleletek, előadások… puff. El sem kezdődött az év, és már csak a gondolattól is összeroskadok.

            Mikor olvasok tehát?

1.      Tavaly ezt úgy oldottam meg, hogy a számomra kevésbé hasznos órák alatt olvastam. Tudom, hogy ezt nem lenne szabad és nem vagyok rá büszke, de különösebb bűntudatot sem érzek. Az ének és rajz órák nem vettek el sokat az életemből, mert végigolvastam őket. Mivel idén már nincsen rajz órám (ének igen), ezért ezt nem tudom megoldani olyan frappánsan.

2.      Általában én viszem a tesómat reggel suliba, ahová neki hamarabb be kell érni, mint nekem, így már háromnegyed órával a kezdés előtt a padban ülök. Ha semmi tanulni-, átnézni való nincs, akkor olvasok.

3.      Minden szünetet végig szoktam olvasni, ha nem kell házit írni, átfutni a jegyzeteket stb.

4.      Szeretek a tömegközlekedési eszközökön is elővenni a könyveimet, ha csak pár oldal erejéig is. Nagy a járművön való fennmaradás veszélye, de egy kicsit legalább haladok.

5.      Ha bárhová utazok kocsival, és a táv nagyobb, akkor viszem magammal a könyveimet.

6.      Minden egyes vidám, boldog, kiegyensúlyozott percemben haladok egy fejezetet, ha van kedvem, ha nincs. (Gyakran ugyanis csak az tartja bennem a lelket, hogy haladjak)

7.      A hétvégék az enyémek! Sok könyvet éppen ezért csak hétvégéken olvasok el. Több időbe telik, mégis megéri.

Kevés az időm és a kedvem, mégis igyekszem majd mindig hetente minimum egyszer bejegyzést hozni. Nyáron sok könyvet elolvasok, amikből azonnal elkészítem a kis véleményemet, így, ha nincsen mit feltöltenem, akkor elég ezekhez az előre létrehozott bejegyzésekhez nyúlnom.

Isaac Marion: Eleven testek

Fülszöveg: R egy fiatal férfi. Éppen egzisztenciális válságban van – ő egy zombi. Keresztülverekszi magát a háborúban megsemmisült, összeomlott Amerikán, és az eszüket vesztett, éhes társai között mégis valami többre vágyik, mint vér és agyvelő. A többiekkel ellentétben ő tud beszélni – néhány felmordult szótagot ugyan, de a belső élete csupa mélység, csupa csoda és vágy. Nincsenek emlékei, nincsen személyisége, nincs pulzusa sem, de vannak álmai.

Ijesztő, vicces, és meglepően szívbemarkoló. Az Eleven testek arról szól, milyen élni, hogy milyen meghalni, és arról, hogy milyen az elmosódott határ a kettő között.

Amerikában minden nézőcsúcsot megdöntött a regényből készült film John Malkovich főszereplésével!

Író: Isaac Marionnak, eme csodás írónak természetesen van saját blogja, ami gyönyörű, dizájnos, van visszaszámláló a következő könyvének megjelenéséig, tökéletes betűtípus, jófej író (szerintem még jól is néz ki), és hát valami eszméletlenül szépek a könyvének borítói!!!

Vélemény: Eléggé régóta szerettem volna elolvasni ezt a könyvet. Amikor aztán végre volt hozzá időm és kedvem, két nap alatt kiolvastam. Oké, nyáron, természetesen, több az idő olvasni, de akkor is, két nap.

            R egy zombi, és nem tudja, hogyan lett az. Egy reptéren él társaival, egész nap csak áll és hörög, néha zenét hallgat az összelopkodott lemezeiből. Egyik nap elmennek táplálkozni, R pedig megöl egy fiút, Perryt, ugyanakkor megment egy lányt, Julie-t. A lányt hazaviszi magával a reptérre, és R kezd megváltozni. Nem eszik agyat, nem hörög, hanem beszélni igyekszik, és néha érez. Könnyeket, fájdalmat és emlékfoszlányokból maradt vidámabb érzéseket.

            Néha az volt az érzésem, hogy nem történik túl sok dolog ebben a könyvben. R nem eszi meg Julie-t, követi a lányt a Stadionba, ahol a zombikra biztos halál vár, aztán harcolnak és kész. Mégis, valamiért olvastatja magát ez a könyv. Az írónak remek a stílusa, nagyon jól érzékelteti a zombi gondolatait. El sem tudja az ember képzelni, miként érezhet egy Holt, aki embereket eszik és sodródik a nemlétben, alig pár szótagot tud kinyögni, a fejében mégis komplett világmegváltó gondolatok születnek. Ezek az eszmefuttatások azok, ami miatt szórakoztató és gördülékeny.

            Tudom, hogy a szerelmi szál is igen lényeges, de szerintem ez a könyvben nincs annyira kihangsúlyozva, mint a filmben. Julie és R elég feltűnően vonzódnak egymáshoz, mégis… valahogy teljesen más ez az egész, mint a többi romantikus, földöntúli, utópisztikus regényben. Talán azért, mert R zombi. És igen, vannak néha gondolatai Julie-ról, de egyikből sem lehet annyira kiérezni a vágyat. Noha Julie párszor próbálkozik egy puszival és csókkal, ő sem az a nyáladzós lány, aki sír és szenved egy fiúért. Megkeményítette ez a világ, a sok veszteség és gyász. A könyv végén pedig a fantáziánkra van bízva, hogy mit gondolunk Julie és R kapcsolatáról, mert, biztosak lehetünk az egymás iránt érzett vonzalmukban, azért nincs konkrétan kimondva (egy elég szenvedélyes csók kivételével), hogy ők járnak.

            A romantikán kívül pedig van itt még más is. Sokkal inkább éreztem ezt a könyvet filozófiai könyvnek vagy társadalomkritikának. Mint mondtam, R hiába zombi, elég komoly gondolatai vannak. A létet sok mindenhez hasonlítja, vallás, biológia, fizika, földöntúli dolgok, minden előkerül. Ez jó. Kicsit tágítja a világról és emberi fajról alkotott képünket. Merthogy R zombi, ugyanakkor ember szeretne lenni. Ő Holt. Az Elevenek meg élnek. Nagyon furcsa egy külső szemlélő szemszögéből nézni minket. Mi az, amit R hiányol, nekünk pedig normális? Mindennapi? A belsőséges viszonyok, a szex, szerelem, beszéd, evés, viselkedés, érzékelés és érzések. Nagyon könnyedén bele tudjuk magunkat élni a zombi létbe, legalábbis nálam így történt. Milyen érzés az, ha nem tudod a neved? Ha nem tudsz magadról semmit? Érzed a koponyádban a tudást elzárva, de nem érinted meg. Na igen…

            Nem igazán szeretem a túl sok klisét, de elgondolkozva rá kell jönni, igen kevés dolog van, amit még nem írtak meg. Nos. Az tuti, hogy zombi apokalipszist inkább filmekben örökítenek meg, legalábbis én nem túl sok élőhalott könyvet láttam eddig. Aztán, ki az a bátor ember, aki egy zombi (ZOMBI!!!) szemszögéből ír? Valóban átértékelem ezeket a Holtakat, akik nem csak a hörgő, agyzabáló, rothadó hullák, hanem viszonylag gondolkodó, társadalomban élő személyek?

            Ha már társadalom. Egyértelműen észrevehető, hogy egyik közeg sem épeszű. Az emberek hozzáállása: túlélés, szigorú szabályok, bekerítés, összezsúfolás. Sokan nem nyitnak az új felé, mert veszélyes. Én ezt teljes mértékben megértem. A zombik meg csak úgy vannak, hiszen nekik nagyobb terület jutott, tovább bírják étel nélkül stb. Mégis van szervezett iskola, házasság, gyermeknevelés, barátkozás és bensőséges kapcsolatok. Maguk a zombik ezt nem fogják fel és nem igénylik, akik mindezeket erőltetik és szervezik, azok a Csontik. Ezek olyan lények, akik már nem zombik, de még nem is haltak meg, hanem csontvázak, akik érzékelhetően le akarják igázni a világot és uralmuk alá hajtani a zombi társadalmat. Az ellenük való harc az, ami összetartja az Eleveneket és a Holtakat. És ez tök jó, bár azt is szívesen venném, ha elárulnák a folyamat miértjét. A bárgyú zombiból egyszer csak egy okos és ravasz Csonti lesz? OK.

            A névválasztás is. Hmm… Én értem a filozófiai, társadalmi, fejlődéstani részét a könyvnek, ugyanakkor ott van benne a románc is. Lassan, de kibontakozik. Magamtól nem vettem észre, hogy ez egy Rómeó és Júlia hasonmás akar lenni. Julie a lány, R a fiú. Pont. A két „család” nem fér meg, harcolnak a különbségek ellen, amik iránt való ellenszenvet a szüleik sulykolták beléjük, van álmodozás a lányról, titokban az erkély alatt megfigyelés stb. Brutálisan szuperül meg lett oldva!

Tök jók a könyv fejezetei között lévő keresztmetszetek az emberi szervekről. Sokkal tudományosabb tőle a könyv, kissé olyan, mint egy szakmai lap a zombik életéről és működéséről, összevetve az emberével. Jó döntés volt.

Még annyi, hogy R folyamatosan hallja Perry gondolatait a fejében, diskurál vele, a halott fiú olyan, mint tündér keresztanya. Segít R-nek, aztán a küldetés végrehajtásával örökké eltűnik a lelke azon darabja is, melyet R az agya elfogyasztásával magáénak tudhatott. A kettejük párbeszéde és Perry gondolatai, emlékei segítenek a könyvet elfogadhatóbbá, kicsit viccesebbé, változatosabbá tenni, na meg sok mindent elárul a világról és Julie-ról.

            Összességében egy jó könyv volt, mi több, eszméletlen és letehetetlen. Egyáltalán nem ijesztő, nem a tipikus zombis emberevős, hanem a lájtosabb fajtába tartozik. Jó benne a szerelmi szál, a világ nagy kérdései taglalása és a bizarr humor. Az egyszerűsége miatt annyira fantasztikus!

Kedvenc szereplő: R és Julie egyértelműen. Jó volt végre egy női karakter, aki kiáll magáért és harcos, nem szenvedős. Nora, a vicces és bevállalós legjobb barátnő, valamint M, a jófej, vicces zombi legjobb barát.

Nem-kedvenc szereplő: Tulajdonképpen nincs ilyen. Perry és Julie apja, Grigio bármennyire ellenszenvesek, úgy vélem, mind a kettejüknek a sztoriban a helye. Illetve bírtam a karakterfejlődésüket.

 

Borító: A filmes borító eléggé figyelemfelkeltő, főleg a piros szín és a cuki zombi srác miatt. Az eredeti angol borító összes változata eszméletlenül jól néz ki!

Film: Na, igen. Ez a film FANTASZTIKUS volt!! Komolyan. Tetszett minden hibája ellenére. Kicsit zavart, hogy R nem azt a ruhát kapta, amit a könyvben viselt. Zavart, hogy nem hal meg az, akinek meg kellett volna halnia. Zavar, hogy kicsit sok dolgot megváltoztattak benne. Zavar, hogy egy vicces szerelmi sztori lett belőle, holott a könyvnek nem a romantika és nem a humor volt az elsődleges célja. (Szerintem) Mindezek ellenére azonban tényleg nagyon jó lett. Lábjegyzet: Nicholas Hoult Holtként jobban néz ki, mint Elevenként!