Összeférnek!?

Szerintem az ember minél nagyobb lesz, annál kevesebb az ideje olvasni, majd, ahogy öregszik, ismét egyre több ideje lesz. (természetesen attól függően, hol él, mit dolgozik, milyen a társadalmi helyzete stb.) Én most a saját tapasztalataimmal élve elmondom nektek, hogyan hangolom össze a sulit a legnagyobb szenvedélyemmel, az olvasással.

            Azt szokták nekem mondani, hogy arra van időd és energiád, amire szeretnél. Azt lehet hinni, hogy ez igaz, de nem feltétlenül. Imádok olvasni, de sok esetben, ha időm lenne is rá, energiám már nincs. Valóban stressz levezető az olvasás, elvonja a gondolataimat és boldoggá tesz, mégis… fáradtan nehéz koncentrálni, a füzetek, könyvek, betűk bámulása után pedig még ahhoz sincs kedvem, hogy még egyszer megpillantsak egy szót. Semmivel nincsen tehát gond, a tanév közben azonban sokkal kevesebbet olvasok.

            Most mentem 11. osztályba. Még nem végzek tehát, mégis nagyon nehéz ez az év. Vannak tantárgyaim, amiket feleslegesnek tartok, mert úgysem azzal megyek tovább, nem értek hozzá blablabla… kell, én megértem. Viszont, mivel ezekre is tanulok, az időm elmegy. Aztán járni kell különböző külön órákra, három fakultáció, külön órák, kötelező sport, társasági élet, kötelességek otthon és az életben. Nyelvvizsga, előrehozott érettségik, dolgozatok, feleletek, előadások… puff. El sem kezdődött az év, és már csak a gondolattól is összeroskadok.

            Mikor olvasok tehát?

1.      Tavaly ezt úgy oldottam meg, hogy a számomra kevésbé hasznos órák alatt olvastam. Tudom, hogy ezt nem lenne szabad és nem vagyok rá büszke, de különösebb bűntudatot sem érzek. Az ének és rajz órák nem vettek el sokat az életemből, mert végigolvastam őket. Mivel idén már nincsen rajz órám (ének igen), ezért ezt nem tudom megoldani olyan frappánsan.

2.      Általában én viszem a tesómat reggel suliba, ahová neki hamarabb be kell érni, mint nekem, így már háromnegyed órával a kezdés előtt a padban ülök. Ha semmi tanulni-, átnézni való nincs, akkor olvasok.

3.      Minden szünetet végig szoktam olvasni, ha nem kell házit írni, átfutni a jegyzeteket stb.

4.      Szeretek a tömegközlekedési eszközökön is elővenni a könyveimet, ha csak pár oldal erejéig is. Nagy a járművön való fennmaradás veszélye, de egy kicsit legalább haladok.

5.      Ha bárhová utazok kocsival, és a táv nagyobb, akkor viszem magammal a könyveimet.

6.      Minden egyes vidám, boldog, kiegyensúlyozott percemben haladok egy fejezetet, ha van kedvem, ha nincs. (Gyakran ugyanis csak az tartja bennem a lelket, hogy haladjak)

7.      A hétvégék az enyémek! Sok könyvet éppen ezért csak hétvégéken olvasok el. Több időbe telik, mégis megéri.

Kevés az időm és a kedvem, mégis igyekszem majd mindig hetente minimum egyszer bejegyzést hozni. Nyáron sok könyvet elolvasok, amikből azonnal elkészítem a kis véleményemet, így, ha nincsen mit feltöltenem, akkor elég ezekhez az előre létrehozott bejegyzésekhez nyúlnom.

Isaac Marion: Eleven testek

Fülszöveg: R egy fiatal férfi. Éppen egzisztenciális válságban van – ő egy zombi. Keresztülverekszi magát a háborúban megsemmisült, összeomlott Amerikán, és az eszüket vesztett, éhes társai között mégis valami többre vágyik, mint vér és agyvelő. A többiekkel ellentétben ő tud beszélni – néhány felmordult szótagot ugyan, de a belső élete csupa mélység, csupa csoda és vágy. Nincsenek emlékei, nincsen személyisége, nincs pulzusa sem, de vannak álmai.

Ijesztő, vicces, és meglepően szívbemarkoló. Az Eleven testek arról szól, milyen élni, hogy milyen meghalni, és arról, hogy milyen az elmosódott határ a kettő között.

Amerikában minden nézőcsúcsot megdöntött a regényből készült film John Malkovich főszereplésével!

Író: Isaac Marionnak, eme csodás írónak természetesen van saját blogja, ami gyönyörű, dizájnos, van visszaszámláló a következő könyvének megjelenéséig, tökéletes betűtípus, jófej író (szerintem még jól is néz ki), és hát valami eszméletlenül szépek a könyvének borítói!!!

Vélemény: Eléggé régóta szerettem volna elolvasni ezt a könyvet. Amikor aztán végre volt hozzá időm és kedvem, két nap alatt kiolvastam. Oké, nyáron, természetesen, több az idő olvasni, de akkor is, két nap.

            R egy zombi, és nem tudja, hogyan lett az. Egy reptéren él társaival, egész nap csak áll és hörög, néha zenét hallgat az összelopkodott lemezeiből. Egyik nap elmennek táplálkozni, R pedig megöl egy fiút, Perryt, ugyanakkor megment egy lányt, Julie-t. A lányt hazaviszi magával a reptérre, és R kezd megváltozni. Nem eszik agyat, nem hörög, hanem beszélni igyekszik, és néha érez. Könnyeket, fájdalmat és emlékfoszlányokból maradt vidámabb érzéseket.

            Néha az volt az érzésem, hogy nem történik túl sok dolog ebben a könyvben. R nem eszi meg Julie-t, követi a lányt a Stadionba, ahol a zombikra biztos halál vár, aztán harcolnak és kész. Mégis, valamiért olvastatja magát ez a könyv. Az írónak remek a stílusa, nagyon jól érzékelteti a zombi gondolatait. El sem tudja az ember képzelni, miként érezhet egy Holt, aki embereket eszik és sodródik a nemlétben, alig pár szótagot tud kinyögni, a fejében mégis komplett világmegváltó gondolatok születnek. Ezek az eszmefuttatások azok, ami miatt szórakoztató és gördülékeny.

            Tudom, hogy a szerelmi szál is igen lényeges, de szerintem ez a könyvben nincs annyira kihangsúlyozva, mint a filmben. Julie és R elég feltűnően vonzódnak egymáshoz, mégis… valahogy teljesen más ez az egész, mint a többi romantikus, földöntúli, utópisztikus regényben. Talán azért, mert R zombi. És igen, vannak néha gondolatai Julie-ról, de egyikből sem lehet annyira kiérezni a vágyat. Noha Julie párszor próbálkozik egy puszival és csókkal, ő sem az a nyáladzós lány, aki sír és szenved egy fiúért. Megkeményítette ez a világ, a sok veszteség és gyász. A könyv végén pedig a fantáziánkra van bízva, hogy mit gondolunk Julie és R kapcsolatáról, mert, biztosak lehetünk az egymás iránt érzett vonzalmukban, azért nincs konkrétan kimondva (egy elég szenvedélyes csók kivételével), hogy ők járnak.

            A romantikán kívül pedig van itt még más is. Sokkal inkább éreztem ezt a könyvet filozófiai könyvnek vagy társadalomkritikának. Mint mondtam, R hiába zombi, elég komoly gondolatai vannak. A létet sok mindenhez hasonlítja, vallás, biológia, fizika, földöntúli dolgok, minden előkerül. Ez jó. Kicsit tágítja a világról és emberi fajról alkotott képünket. Merthogy R zombi, ugyanakkor ember szeretne lenni. Ő Holt. Az Elevenek meg élnek. Nagyon furcsa egy külső szemlélő szemszögéből nézni minket. Mi az, amit R hiányol, nekünk pedig normális? Mindennapi? A belsőséges viszonyok, a szex, szerelem, beszéd, evés, viselkedés, érzékelés és érzések. Nagyon könnyedén bele tudjuk magunkat élni a zombi létbe, legalábbis nálam így történt. Milyen érzés az, ha nem tudod a neved? Ha nem tudsz magadról semmit? Érzed a koponyádban a tudást elzárva, de nem érinted meg. Na igen…

            Nem igazán szeretem a túl sok klisét, de elgondolkozva rá kell jönni, igen kevés dolog van, amit még nem írtak meg. Nos. Az tuti, hogy zombi apokalipszist inkább filmekben örökítenek meg, legalábbis én nem túl sok élőhalott könyvet láttam eddig. Aztán, ki az a bátor ember, aki egy zombi (ZOMBI!!!) szemszögéből ír? Valóban átértékelem ezeket a Holtakat, akik nem csak a hörgő, agyzabáló, rothadó hullák, hanem viszonylag gondolkodó, társadalomban élő személyek?

            Ha már társadalom. Egyértelműen észrevehető, hogy egyik közeg sem épeszű. Az emberek hozzáállása: túlélés, szigorú szabályok, bekerítés, összezsúfolás. Sokan nem nyitnak az új felé, mert veszélyes. Én ezt teljes mértékben megértem. A zombik meg csak úgy vannak, hiszen nekik nagyobb terület jutott, tovább bírják étel nélkül stb. Mégis van szervezett iskola, házasság, gyermeknevelés, barátkozás és bensőséges kapcsolatok. Maguk a zombik ezt nem fogják fel és nem igénylik, akik mindezeket erőltetik és szervezik, azok a Csontik. Ezek olyan lények, akik már nem zombik, de még nem is haltak meg, hanem csontvázak, akik érzékelhetően le akarják igázni a világot és uralmuk alá hajtani a zombi társadalmat. Az ellenük való harc az, ami összetartja az Eleveneket és a Holtakat. És ez tök jó, bár azt is szívesen venném, ha elárulnák a folyamat miértjét. A bárgyú zombiból egyszer csak egy okos és ravasz Csonti lesz? OK.

            A névválasztás is. Hmm… Én értem a filozófiai, társadalmi, fejlődéstani részét a könyvnek, ugyanakkor ott van benne a románc is. Lassan, de kibontakozik. Magamtól nem vettem észre, hogy ez egy Rómeó és Júlia hasonmás akar lenni. Julie a lány, R a fiú. Pont. A két „család” nem fér meg, harcolnak a különbségek ellen, amik iránt való ellenszenvet a szüleik sulykolták beléjük, van álmodozás a lányról, titokban az erkély alatt megfigyelés stb. Brutálisan szuperül meg lett oldva!

Tök jók a könyv fejezetei között lévő keresztmetszetek az emberi szervekről. Sokkal tudományosabb tőle a könyv, kissé olyan, mint egy szakmai lap a zombik életéről és működéséről, összevetve az emberével. Jó döntés volt.

Még annyi, hogy R folyamatosan hallja Perry gondolatait a fejében, diskurál vele, a halott fiú olyan, mint tündér keresztanya. Segít R-nek, aztán a küldetés végrehajtásával örökké eltűnik a lelke azon darabja is, melyet R az agya elfogyasztásával magáénak tudhatott. A kettejük párbeszéde és Perry gondolatai, emlékei segítenek a könyvet elfogadhatóbbá, kicsit viccesebbé, változatosabbá tenni, na meg sok mindent elárul a világról és Julie-ról.

            Összességében egy jó könyv volt, mi több, eszméletlen és letehetetlen. Egyáltalán nem ijesztő, nem a tipikus zombis emberevős, hanem a lájtosabb fajtába tartozik. Jó benne a szerelmi szál, a világ nagy kérdései taglalása és a bizarr humor. Az egyszerűsége miatt annyira fantasztikus!

Kedvenc szereplő: R és Julie egyértelműen. Jó volt végre egy női karakter, aki kiáll magáért és harcos, nem szenvedős. Nora, a vicces és bevállalós legjobb barátnő, valamint M, a jófej, vicces zombi legjobb barát.

Nem-kedvenc szereplő: Tulajdonképpen nincs ilyen. Perry és Julie apja, Grigio bármennyire ellenszenvesek, úgy vélem, mind a kettejüknek a sztoriban a helye. Illetve bírtam a karakterfejlődésüket.

 

Borító: A filmes borító eléggé figyelemfelkeltő, főleg a piros szín és a cuki zombi srác miatt. Az eredeti angol borító összes változata eszméletlenül jól néz ki!

Film: Na, igen. Ez a film FANTASZTIKUS volt!! Komolyan. Tetszett minden hibája ellenére. Kicsit zavart, hogy R nem azt a ruhát kapta, amit a könyvben viselt. Zavart, hogy nem hal meg az, akinek meg kellett volna halnia. Zavar, hogy kicsit sok dolgot megváltoztattak benne. Zavar, hogy egy vicces szerelmi sztori lett belőle, holott a könyvnek nem a romantika és nem a humor volt az elsődleges célja. (Szerintem) Mindezek ellenére azonban tényleg nagyon jó lett. Lábjegyzet: Nicholas Hoult Holtként jobban néz ki, mint Elevenként!

Luxen kiegészítő novellák

Amikor Katy Swartz a szomszédomba költözött, rögtön tudtam, hogy baj lesz. Nagy baj.

Bajra pedig igazán nincsen szükségem, hiszen nem vagyok idevalósi. A társaimmal a Luxról érkeztem a földre, egy tizenhárommilliárd fényévre lévő bolygóról. Ráadásul ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Félnek tőlünk. Olyasmikre vagyunk képesek, amikről ők csak álmodnak, és pokolian gyengének tűnnek mellettünk – mert azok is.

Kat azonban olyan közel kerül hozzám, mint még senki más. Akaratlanul is vágyok rá – és szeretném felhasználni a képességeimet, hogy megóvjam. Meggyengít engem, pedig én vagyok a legerősebb luxen, és az én feladatom, hogy védjem a többieket. Ez a hétköznapi lány tehát mindannyiunk végzete lehet. Hiszen a luxeneknek van egy hatalmasabb ellensége is – az arumok – akikkel szembe kell szállnom.

Ha beleszeretek Katyba – egy emberbe – nem csupán őt sodrom veszélybe. Talán mindannyiunk pusztulását okozom… de azt nem hagyhatom.

Jennifer L. Armentrout: Oblivion, 2015
Szeged, Könymolyképző 2015
382 oldal 

Ez a kiegészítő kötet a másfeledik része a sorozatnak. Hivatalosan. Jó, én sosem voltam egy nagy szabálykövető, úgyhogy ezt a könyvet sem a megfelelő időben olvastam el. A befejező könyvet (Opposition) még nem olvastam, de nem volt más választásom. Nem Daemon és Katy hiányzott, hanem a lendület és az ifjúsági regények. Ezért vettem a kezembe ezt a könyvet.

            Vannak a Daemon fanatikusok. Nekik találták ki az Obliviont, hiszen ez az ő szemszögéből íródott. Azt nem mondom el, én is beletartozok-e ebbe a csoportba, az legyen meglepetés. Nos, kiegészítő kötet lévén és az első rész ismétléseként ez a kritika nem lesz hosszú, hiszen túl sok újdonság nem szerepelt benne.

            Az én véleményem még mindig az, hogy nagyon-nagyon nehéz egy írónak két különböző személy szemszögéből írni, főleg ha azok különböző neműek. És ugye Daemon és Katy esetében még különböző fajba is tartoznak. Ennek az írónőnek sikerült.

            Mivel elég régen volt már az az első rész, örültem, hogy újra hallok a Luxenek felől. Daemon kicsit más megvilágításból mutatta be a dolgokat, és néhány plusz helyzetet megismerhettünk az életéből. A legtöbb pillanatot Katyvel élte át, vagyis ismerjük az eredeti könyvből, ezért nem voltak nagy meglepetések. Azért, amikor Ash és Andrew is Daemönnel voltak, egészen szimpatikusnak tűntek, ám ebből nem sok volt, hiszen a lényeg az Katyvel együtt történt. Nem ellenőriztem le, de gondolom a párbeszédek is ugyanazok voltak. Szóóóóval, számomra kevés meglepetést tartalmazott a könyv, viszont… Daemon sosem tűnt egy túl prűd személynek, és az Oblivion is meggyőzött, nagyon perverz gondolatai vannak. Ez így nem gond, csak azt bizonyítja, hogy Jennifer tök jól megalkotott neki egy saját személyiséget.

            Azt ajánlom, hogy ne az első könyv után olvassátok el, az úgy nem izgi, nem élveznétek, még akkor sem, ha Daemon rajongók vagytok. Alig tartalmaz új infót. Szerintem a kiegészítő köteteket érdemesebb a sorozat végén/közben elolvasni, mert amúgy, főleg ez, tényleg élvezhetetlen lenne. Illetve, jobban ismerjük már a szereplőket. Nekem mindenesetre jólesett egy kis kikapcsolódás és az ismerősökkel való találkozás. Na meg, be kéne fejezni a sorozatot, ne legyen függőben.

Dawson Black mindenre számított, csak Bethany Williamsre nem. Egy luxen, vagyis egy földre szállt idegen számára a földi lányok, nos…, érdekesek. De mivel a luxeneknek titokban kell tartaniuk valódi kilétüket, őrültség lenne beleszeretni az egyikbe.
Veszedelmes. Kísértő. Tilos..
Bethany nem tagadhatja le a közte és Dawson közt azonnal létrejött kapcsolatot. És bár nincs szüksége a szerelem bonyodalmaira, mégsem tud távol maradni tőle. Valahányszor összenéznek, Bethany beleszédül.
Elbűvölte. Vonzza. Szereti.
Dawson titka megváltoztatja Bethany életét… és veszélybe is sodorja a lányt. De még Dawson sem tehet kockára mindent egyetlen emberlányért. A sors azonban elkerülhetetlen… akárcsak a szerelem.

Jennifer L. Armentrout: Shadows, 2012

Szeged, Könyvmolyképző 2015

208 oldal 

            Miután elolvastam a Luxen sorozat másfeledik részét, következhetett a feledik. Ami nagyon nagy felüdülés volt számomra. Komolyan, kiegészítő kötetet imádni így nem lehet. A legeslegjobb, hogy nem E/1-ben mesélnek a szereplők, hanem egy külső szemlélő mondja el a cselekményt. Nem egy szemszögből mesél, hanem minimum háromból (Dawson, Daemon, Bethany)

            Szerintem abszolút elolvasható a sorozat előtt, de akár önmagában, a sorozat megismerése előtt is. Tudom, hogy eredetileg is ez a legeslegelső rész, ugyanakkor én jobban szeretem ismerni a szereplőket meg az alap történetet, itt viszont az sem zavart volna, ha nem tudok semmit.

            Dawson és Bethany a sorozat későbbi köteteiben is megjelenik, ám akkor már megtörtek, kissé kevésbé életvidámak. Ebben a kötetben szerintem Beth sokkal szerethetőbb, mint Katy, hatalmas közte és Dawson között a szerelem és ezt felvállalják. Imádom a kettőjük szerelmének alakulását, a gondolataikat és a beszélgetéseiket. Dawson hiába más, mint Daemon, azért vélek egy kis hasonlóságot a rámenősségükben felfedezni, de ez már csak az én véleményem.

Borítók: Az összkép mindkettőnél tökéletes, illeszkednek a sorozatba, semmi baj nincsen velük. Szép. Aminek pedig nagyon örülök, hogy mind a kettőn csak a fiúk, Daemon és Dawson szerepel, és Dawson haja más, mint Daemoné. Én meg tudtam őket különböztetni. :)

Kedvenc szereplők: Daemon az örök favorit, Dee-vel együtt, és Katyt sem szabad kifelejteni. Aztán a Thompson ikrek. Tulajdonképpen bírom a humorukat és a testvériességet hármuk és a Black család között.

Dawson és Bethany egyértelműen a kedvenc párosom. Dawson kissé másképp látja a világot, de a szeretet ahogyan a testvéreiről mesél és Adamről mesél, őket is megszeretteti.

Nem-kedvenc szereplő: Matthew. Igen, tudom. Egyelőre kedves és megértő. De… nem is tudom. Nem mondok semmit.

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én hallottam már Wilde-ról, viszont sosem vágytam rá. Aztán köteleztek erre. KÖTELEZTEK értitek? Egy ilyen könyvre, ami ennyire… dühös vagyok, amiért nem jutott eszembe magamtól elolvasni.

            Na, szóval. Nyilván szeretek olvasni, de az utóbbi időben nem voltam annyira bizalommal a kötelező olvasmányokat illetően. Ami szépirodalom engem érdekelt, azt elolvastam, vagy rajta vagyok az ügyön. Aztán jön Dorian Gray, aminek a borítóján félig egy csücsörítő, ősrégi szépségideál mosolyog, félig szőrös és vörös bácsi néz ránk. A terjedelme vékonyka, hmm, mondom, nem is lesz ez annyira rossz. (az utóbbi két évben igencsak megcsappant a szépirodalom és a kötelező olvasmány feelingű könyvek iránti érdeklődésem.) Mivel azonban jó alkalom ilyenkor megismerkedni új írókkal és történetekkel, adtam egy esélyt a kedves Wilde úrnak. Nem mondom, meglepett.

            Először is nagyon fontos tisztában lenni az író életével, munkásságával. Nagy vonalakban mindig utánanézek mindenkinek, akitől olvasok. Ebben segítségünkre van az internet, hiszen manapság mindenkinek van honlapja, Facebook oldala, stb. Wilde azonban nem rendelkezett ilyen eszközökkel (bár biztosra veszem, hogy netceleb lett volna belőle), viszont ott vannak a lexikonok, no meg a Wikipédia. Oscar Wilde (1854-1900) Dublinban született, Oxfordban tanult. Leghíresebb regénye a Dorian Gray arcképe lett, amely nagy port kavart homoszexualitásról szóló tartalmával. Bár a könyvnek nem ez a lényege, Wilde eredeti kéziratát finomították, s még így is sokak ellenszenvét vívta ki. Maga Wilde is szélsőséges életet élt. Egy ifjú íróval megismerkedett, s a vele való „egészségtelen” kapcsolata miatt két évet ült börtönben. Magányosan halt meg Párizsban, felesége is elhagyta őt.

            Na, itt már kezdett érdekelni a sztori, főleg, mivel egyes hírek szerint Wilde sok helyen a saját gondolkodásmódját, életét írta bele a könyvbe. Dorian Gray egy fiatal fiú, kinek szépségéért még a férfiak is odavannak, különösen Basil Hallward, egy festő. Basilnak Dorian a múzsája, s egy napon ezt a tiszta, ártatlan, naiv fiút lefesti. A kép annyira szép, hogy Dorian felfedezi, tényleg gyönyörű fiú, s a szépsége felhasználható. Azt kívánja, bárcsak a kép öregedne helyette. Mit ad Isten, a kívánság valóra válik. A kép nemcsak öregszik, hanem a lelkiismeretének nyomait is magán viseli (az arc a ráncok mellett gonoszul vigyorog, kegyetlen) Ott van még Lord Henry, aki Basil révén megismerkedik Doriannal, és a fiatal fiút megzavarja, majd teljesen átváltoztatja a sajátos eszméi által. Lord Henry szerint a szépség az egyetlen dolog, ami fontos a földön, mindenki ellen felhasználható, minden elérhető vele, s az élet arra való, hogy minden cseppjét kiélvezzük. Dorian szerelmes lesz egy színésznőbe, Sybil Vane-be, ám egyik előadásán kiábrándul az általa már eljegyzett lányból, s onnantól fogva rossz irányba terelődik az élete. Bűnbe sodor nőket és férfiakat, narcisztikus életszemlélete miatt a lelke semmilyen bűn alatt nem rogy össze, ám ez alól kivétel a gyilkosság. Gray jól tartja magát, 38 éves koráig él, ám ekkor a sok bűne (és egy bizonyos gyilkosság miatt) nem bírja tovább. A róla készült képen eddig egy szobában rejtegette, és nézte, ahogyan a sok gonoszság miatt a festett arc eltorzul, csúnyul, öregszik, Dorian pedig kését belevájja a vászonba. Mikor a szolgái megtalálják, egy ráncos ember fekszik a földön, szívében késsel, a kép pedig olyan fiatal, mint 18 évvel, elkészültekor. Dorian Gray-t csak a gyűrűi alapján ismerik fel.

            Nos, ez így izgin hangzik, ám annyira nem pörgős a cselekménye, ahogyan az itt látszódhatott. Én egy novella formájában sokkal jobban el tudtam volna képzelni, nagyon sok benne a filozofálgatás, a szalonéletben jártas emberek beszélgetése, az élet nagy kérdéseinek boncolgatása. Én mondjuk ezeket is érdekesnek találtam, azonban néhol tényleg vágytam már egy kis történésre, valami izgalomra, ami a könyv első hatodában és utolsó negyedében jelentkezik.

            Ami engem legjobban zavart, hogy nem magyaráz meg dolgokat Wilde. Miért válik valóra a kívánság? Milyen bűnöket követ el Dorian, amik annyira szörnyűek? Én azt sem értettem, miért öli meg Basilt? Miért van annyira jóban Adriannal? Egy csomó miért, amire nem kapunk választ, de ettől még tudtam szeretni, és ez is valami.

            Örültem volna, ha a kevésbé cenzúrázott változatot olvasom, bár nekem itt is lejött elsőre a férfiak közötti vonzalom, kíváncsi voltam, mi az, amit az az évszázad már soknak tart. Az biztos, hogy Wilde rossz időben született. Igaz, hogy akkor is voltak csodálói szeszélyessége, érdekes humora és vidám, kiszámíthatatlan természete, intellektusa miatt, az is biztos, hogy most sokkal megbecsültebb lenne. Jobban kiélhetné a vágyait, nem kéne cenzúrázni, megbecsültebb lehetne. Szegény Wilde. Többen kéne őt olvasni. Van benne élettapasztalat, egyéniség. Szinte észre sem vehető (na jó, egy kicsit) hogy száz éve élt.