Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

Fülszöveg: Az „Egy különc srác feljegyzései” című könyv elbeszélője egy tizenöt éves középiskolás srác, Charlie. Furcsának és magányosnak érzi magát, mintha a pálya széléről, kívülállóként figyelné a körülötte zajló eseményeket. Egy nap elhatározza, hogy leveleket ír egy ismeretlennek, aki akár a barátja is lehetne. Ezekből a levelekből aztán szép lassan – olykor mulatságosan, olykor meghatóan – egy cseppet sem átlagos tinédzsert ismerhetünk meg. Charlie kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja élni a saját életét, miközben menekül is előle, és ez a kettősség különleges, járatlan utak bejárására kényszeríti: családi drámák sora, új barátok, az első randevú, szexualitás, drogok… Chbosky regénye a lélek legmélyebb rezdüléseit tükrözi, miközben felidézi az olvasóban a felnőtté válás nehéz, semmi mással össze nem hasonlítható éveit.

A kötet megjelenése óta több mint 1 000 000 példányban kelt el és hatalmas vitákat gerjesztett, miközben a tinédzserek megkerülhetetlen kultuszregényévé vált világszerte. Ellentmondásos módon egyszerre tiltott könyv és kötelező olvasmány az amerikai középiskolákban. Ez a regény ugyanazt jelenti a 21. századi tinédzsereknek, mint amit a „Zabhegyező” jelentett a szüleik generációinak.

Író: Stephen Chbosky 1970-benszületett Pittsburghben, az Egyesült Államokban. Író, forgatókönyvíró és rendező leghíresebb műve az Egy különc srác feljegyzései (1999), melynek film adaptációját is maga rendezte. Katolikus családban nevelkedett, van egy húga és szerette a horrort, fantasyt és a klasszikus filmeket. Később találkozott Stewart Stern rendezővel, aki nagy hatással volt későbbi munkásságára. Forgatókönyvírási diplomát szerzett. 7 filmnek volt rendezője vagy forgatókönyv írója. Jelenleg Los Angeles-ben él.

Vélemény: Nem értem, hogy miért nem jutott el hozzám ez a könyv hamarabb. Általában figyelem a frissen megjelent vagy népszerű könyveket, ez mégis a megjelenés után évekkel később talált meg engem.

Főszereplőnk Charlie, aki képzeletbeli barátjának kezd el leveleket írni, hogy a gondolatait megoszthassa valakivel, hiszen életében számos fordulópont következik be. Ott van ugye a gimnázium, ahol barátokra kell lelnie egy olyan fiúnak, aki nem találta helyét az életben, nehezen enged közel magához embereket.

Számomra frenetikus élmény volt olvasni Charlie összes szavát, aki ki tudja, talán beteg volt, vagy tényleg csak egy kicsit különc? Végig azt találgattam, mi lehet az oka annak, hogy ez a fiatal fiú így látja a világot, ilyen érdekes, mulattató, ugyanakkor teljesen őszinte szemüvegen keresztül? Persze a sztori végén kiderül minden, és ahol eddig csak tapogatóztam a sötétben, arra fény derült, és megborzongtatott. De ne menjünk ennyire előre. Imádtam az őszinteséget, azt, hogy mindent észrevett és megfigyelt. A barátaihoz, lányokhoz és családjához kötődő viszonya érdekes, de tiszta volt számomra, bár tegyük hozzá, hogy a könyv jó pár évvel ez előtt játszódik. Mégis, Charlie velem egy idős volt, talán egy kicsit idősebb, mégis gyermeki szemekkel, felnőtt érvekkel, poénokkal és érdekes problémákkal szórakoztatott. Megjelenik a könyvben minden, ami az akkori kamaszokat, és a mostaniakat is veszélyezteti, körülveszi. Szerelem, családon belüli erőszak, házibulik, gyász, drog és cigi, szexualitás, szülőkre támaszkodás és különcség. Mindez persze egy fiú szemszögén keresztül, ami érdekes és egy kicsit szokatlan is lehet, hiszen a lányregényeket jobban megszoktuk.

Érdekes volt a kezemben tartani ezt a könyvet, hiszen papír alapon olvastam először, de akkor nem igazán akartam elgondolkozni rajta. Másodszorra, mikor kicsit felnőttem hozzá, elektronikus formában, a vonaton faltam a sorokat és tudjátok mit? Még így, könyvillat és susogó lapok nélkül is nagyszerű olvasmány. Bár nincs benne az általam kedvelt Top3 könyvben, bármikor szívesen belenézek, ha kedvem tartja.

Olvassa el mindenki, aki csak él és mozog a földön, hamar megszereti a szereplőket és el is gondolkoztat. A tiniregények és a filozofikus könyvek sajátos egyvelege, megspélekve az író fantasztikus stílusával.

Borító: Sajnos ez is egy olyan könyv volt, ami itthon nem aratott osztatlan sikert, és csak filmes borítóval kelt el nagyobb mértékben. Szerencsés vagyok, amiért az eredeti borítóval olvashattam, mert ez is sokat számít az olvasás élményében. A borító természetesen a könyv egyik legkultikusabb pillanatát örökítette meg (ami szerencsére a filmben is jelen van), mikor Charlie a barátaival kocsikázik. A könyvben ez a szabadsággal és felszabadultsággal egyenlő, tehát a mondanivalója elvont, de nekem tetszik. A kedvencem a betűtípus és a háttérszín.

A filmes borító tipikus, a főszereplő és a hozzá közel álló személyek vannak egymás mellett, a testtartásukkal viszonylag kifejezik a köztük lévő kapcsolatot. Mivel híres színészek szerepelnek a filmben, ezzel a borítóval ellátott könyvet hamarabb leveszik az emberek a polcról.

Film: Nem mondok sokat, nehogy kicsússzon a számon valami izgalmas momentum, de azt elmondom, a film számomra fantasztikus volt. Hangulatában nagyon jól eltalálta a könyvet, bár nem követte pontosan a cselekményeket. A színészválogatás is jó volt, kifejezetten kedvelem Logan Lermant, akiben nem kellett csalódnom. Nehezen vonatkoztattam el Emma Watsontól és Hermionétól, sőt, néha Logan-ben is Percy Jacksont láttam, de ez részletkérdés. Köszönöm, hogy találtam egy filmet, ami nem tér el merően az alapjául szolgáló könyvtől.

Kedvenc szereplő: Természetesen Charlie, hiszen őt ismertem meg a legjobban, szerettem és izgultam érte. Persze a többiek is elég rendesen a szívemhez nőttek, ezért mindenkit ide sorolok, aki megjelenik a történetben.

Nem-kedvenc szereplő: -

Mint láthatjátok, ez egy régi verzió, amit évekkel ezelőtt, a blog elkészítésének ötlete előtt írtam. Talán a bejegyzés még az előtt volt, hogy a blogot kitaláltam volna. Mindegy. Olyan szinten olvasói válságban vagyok, hogy muszáj volt ehhez az íráshoz nyúlnom, holott nem igazán szerettem volna napvilágra hozni.

Friedrich Dürrenmatt: A fizikusok

Jujj, hát hol is kezdjem. Az én példányomnak borítóján egy férfi lóg fejjel lefelé a csillárról. Bár a könyvben több válogatott dráma található, ezt a képet kifejezetten illőnek találtam a Fizikusokhoz. És illene egy Pink Floyd lemezborítóhoz. Nade.

            Igen ritkán olvasok drámákat. Meg minden olyasfélét, ami egy színpadi jelenetként van megírva. Bár a nagyon sok leírást sem szeretem, azért néha jól jönnek, hogy kisegítsenek és körülírjanak néhány helyzetet. Igen, ezek hiányoznak a Rómeó és Júlia, a Bánk Bán és a Tartuffe soraiból. Ezért sem birkózom annyira meg velük. Meg nem is szeretem ez a műfajt.

            A másik, hogy Dürrenmattról még soha életemben nem hallottam. Le lehet szólni engem, akkor sem hallottam még róla, és mivel német drámaíró, nem gondolom, hogy hamarabb találkoztam volna vele. Ez a nyár azonban sok emberrel összehozott, így, kedves Dürrenmatt, nem szabadultál tőlem.

            Van egy magánklinika, egy villa, melynek régi szárnyában három ember lakik. Newton, Einstein és Möbius. Einstein és Newton megfojtják az ápolónőiket, akik rájöttek titkukra: nem bolondok és nem fizikusok. A fődoktornő azt mondja, ez az eset még egyszer nem fordulhat elő. Möbius már 15 éve a klinikán van, és különben is, ő sosem foglalkozott atomfizikával, míg a másik két fizikus igen. Értitek? Mert én nem értettem, csak később. Möbiushoz bejön a felesége az új férjével és három, Möbiusszal közös gyermekükkel, hogy elbúcsúzzanak, Möbius viszont elkergeti őket. Ez után Möbius ápolónője szerelmet vall a férfinak, tudja, Möbius nem bolond, végül ő is meg lesz fojtva. A rendőrség mindeközben nem csinál nagy ügyet az egészből, hiszen a bolondok jó helyen vannak bezárva. Hogy mi a bűnük? Möbiusnak megjelenik Salamon király, Newton és Einstein nem is fizikusok, hanem csak annak képzelik magukat. Aha ja. Később kiderül, hogy Newton és Einstein különböző titkosszolgálatoknak dolgoznak, és azért tettették bolondnak magukat, hogy Möbius világmegváltó terveit elvigyék a saját országaikba. Möbius pedig elmondja, sosem jelent meg neki Salamon király, ő csak a tervei miatt jött be ide, hogy biztonságban legyenek. Ám elégette őket. Ekkor megjelenik a fődoktornő, elmondja, hogy kihallgatta a három férfit, és Salamon király parancsai szerint lefényképezte a terveket, a világ az ő kezébe kerülhet. *gonosz kacaj*. Vége.

            Hú. Az első gondolatom az volt, hogy ebből pokoli jó horrorfilm lehetne, ha a cselekmény picit felgyorsulna. Mert hát elmegyógyintézet, fura emberek, hegedűszó, gyilkosság és fura, bolond, gonosz nő, aki kacag. (jó, a gonosz kacajt csak én képzeltem oda). Következő gondolatom, hogy MI VAN?? Tényleg semmit nem értettem, egészen a végéig. Aztán kicsit megint összezavarodtam, és rá is kerestem, hogy akkor most jól gondolom-e. Jól gondoltam. A rá következő ötletem pedig: ez a Dürrenmatt nem is olyan rossz. Ja, hogy ’62-ben íródott? Akkor azért tetszett ennyire. Mert közelebb van hozzám korban. Ezzel a Dürrenmattal minden rendben volt amúgy?

            Kőkemény társadalomkritika a javából. Kicsit ugyan gondolkoznom kellett, hogy mi volt Németországban és Európában ’62 környékén, de bármi is legyen, Dürrenmatt bolondnak tartotta a vezetőket. Nem foglalok állást, mindenkinek megvan a maga véleménye. Én csak azt mondom, hogy volt oka azt gondolni Möbiusnak, egy elmegyógyintézetben biztonságosabb neki. Mert féltette a találmányait. Mert mindenki felhasználta volna azokat arra, hogy a világ a kezébe kerüljön. A tudomány sem volt már biztonságban a nagyravágyó emberek előtt. És ez szomorú. Ugyanakkor tök jó kis dráma kerekedett belőle.

Jay Asher: 13 okom volt

 Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP.
Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat.
Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, …ha megnyomod a PLAY-t.


Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát.
Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért.
Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat…
…és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét.

Jay Asher: Thirteen Reasons Why, 2007
Szeged, Könyvmolyképző 2015
160 oldal

 Nehéz ezt a könyvet irodalmi szempontból megközelíteni, sőt, beszélni is nehéz róla. Maga az öngyilkosság, mint téma, gyakran feltűnik manapság, ezért leginkább emberi szemszögből lehetséges beszélni róla.

            Hannah Baker egy átlagos lány volt, aki új városba költözött. Új suli és új barátok. Barátok? Hannah élete nem sült jól el, és akkor még finoman fogalmazok. Az első csókból lavina effektus lett. Hannah ezután dönt. Nem azonnal, de ott motoszkál benne a gondolat, hogy véget vessen az életének. Mielőtt azonban bevenné a tablettákat, fog egy köteg kazettát és mindegyikre felmond kettő történetet. Összesen 13 történet, 13 ok, amiért végzett magával. Clay Jensen pedig egyik nap megtalálja a cipősdobozt az ajtaja előtt, benne a kazetták. Ő is rajta van a listán. Pedig nem tett semmit. Vagy mégis?

            Először mindenképpen az irodalmi részét mondanám el. Az író két szemszögből is írt. Nem is a szemszög erre a jó szó. Ő maga megszakításos történetnek nevezi a könyvét, legyen hát ez. Hannah hangja dőlt betűvel szedve meséli a 13 történetet, hozzá pedig Clay reakcióit láthatjuk. Nagyon fontos az, hogy a történet mellett (ami persze megkapó és elgondolkoztató) kapjunk egy szép könyv belsőt is. A fejezetek a kazetták oldalai szerint voltak elosztva. 4. kazetta, B oldal. Az aktuális helyzetet olvashatjuk a fejezet címéből. Tegnap. Ott, ahol a kazetták oldalait hallgatjuk, a fejezet díszítéseként egy kazetta képe figyel minket. A megszakítások, amik Hannah beszéde és Clay jelenje között vannak, szépen lettek megoldva. Valahogy sokkal jobb így. Nem külön fejezetek a külön gondolatok, hanem Clay azonnali reakciói, sőt, még a gombok is le vannak rajzolva, ahol Caly leállítja vagy beindítja a felvételt.

            A könyv végén az író 13 kérdésre válaszol, hogy beláthassunk a sorok közé. A legtöbb kérdés felmerül az emberekben a könyv olvasása közben. Honnan jött az ötlet? Kérdeznek a karakterekről, a megszakításos történetről, de, és talán ez a legfontosabb, az öngyilkosságról is. A mellett, hogy az író elmondta a saját, reális és teljesen elfogadható véleményét, olyan információkkal szolgál, ami sok mindenki segítségére lehet. (A kiadó még a magyar non-stop hívható segélyvonalat is odaírta) A komoly kérdések mellett olyan, talán kissé közvetlenebb kérdés is feltűnik, hogy milyen zenét hallgatott az írás közben? Ezek miatt szeretem a könyvet az utolsó sorig elolvasni a könyveket. Egy kicsit közelebb kerülhetnek hozzánk az írók, akiknek egy kis (ebben az esetben sok) szeletét olvassuk a lapokon. Jó ötlet volt Jay!

            Most jöjjön a nehezebbik része! Hannah… nos igen. Szerintem a legtöbb fiatal fejében megfordul az öngyilkosság gondolata. Nem elcsépelt dolog ez, és a legtöbben meg sem teszik, de azért még mindig elég sokan vannak. És ezek legtöbbje megelőzhető lenne. A történet nem csak az öngyilkosságról szól, hanem az iskolán belüli erőszakról. Nem csak a fizikai tettek befolyásolhatják egy fiatal énképét, önértékelését és gondolatait, hanem a verbális támadások is. Bár Hannah nem volt kitéve közvetlenül a csúfolódásnak, a háta mögött pletykáltak, és egyetlen egy darab szóbeszéd vezetett a lavinához, majd a halálához. Egy.

            Szerintem a magyarországi gimik mások, mint az amerikaiak. Nem csak azért, mert más az oktatás vagy az órák. A gyerekek is mások. Valahogy én itthon biztonságosabban érzem magam. Persze itt is lehet összejönni és kibékülni, verekedni meg hasonlók, de azért ennyire nem durva. Persze itthon is vannak megbotránkoztató dolgok, de ennyi összeesküvés elméletnek én még nem voltam szemtanúja. Lehet, hogy csak én vagyok szerencsés helyzetben, eddig nem tapasztaltam ekkora mértékű… kikészítést? Biztosan volt/van, nem ezt mondom. Csak… remélem mégsem. Értitek.

            Hannah személyisége… fuhh. Én megértem, teljes mértékben együtt érzek vele. Tudom, hogy egy bizonyos ponttól csak rosszabb lesz, és azt is tudom, hogy kellenek a barátok. Tapasztalat: ilyenkor nem a vicces és poénkodós barát az elsődleges segítség. Kell, hogy valaki a földön tartson és akár erőszakkal, de kiszedje belőled, hogy mi a baj. Ebből az ember érzékeli, hogy törődnek vele és elmondja, amitől már kissé megkönnyebbül. Aztán már lehet vele beszélgetni. A legtöbbször csak meg kell hallgatni és azt kell mondani, ne csináld. Sokszor ennyi is elég. Ha nagy a baj, csak akkor van szükség mások beavatkozására. Gondolok itt szakemberekre, hozzátartozókra.

            Na de, vissza Hannah-ra. Tény, hogy ő nem kért segítséget. Nem úgy, ahogyan azt mi elképzeltük. Mert tény, hogy nehéz megtenni az első lépéseket, és nála ez az első lépés volt az utolsó. Mikor elment tanácsadóhoz, nehezen indult a beszélgetés, de Hannah csak egy dolgot akart hallani. Ne legyél öngyilkos! Mivel pedig ezt nem mondta ki Mr.Porter tisztán (pedig tudta, érezhette, hogy Hannah erre készül), ezért történt az, ami. Arra akarok csak kilyukadni, hogy Hannah nem kért segítséget, és amikor kapott volna, azt is eltaszította. Nem kérdezem meg, miért. Sok dolog van, ami befolyásolta az életét, és ő túl sokáig várt. Tényleg nem volt senkije. Figyelemre vágyott. Nem volt feltűnési viszketegsége, csupán az alap figyelmet kívánta. Hogy köszönjenek neki, és kérdezzék meg, hogy van. Ezt a figyelmet pedig csak az öngyilkosságával és a kis játékával érte el.

            És hogy Clay csinált e valamit? Természetesen. Jó ötletnek tartottam, hogy az író nem a könyv végére tette Clay kazettáját. Nem csak azért, mert így sem mi, sem a fiú nem izgult annyi ideig, hanem így sokkal hihetőbb. Hannah persze megmagyarázza, ki miért oda került a sorrendben, ahová, mégis. Clay továbbhallgatja a kazettát és én mélységesen sajnálom őt. A reakciói tizenéves fiú létére nagyon mélyek és őszinték. Szerettem a karakterét, a gondolatait és az érzelmeit.

            Még órákig képes lennék a véleményemet fejtegetni erről a könyvről. Társadalmi, lelki és irodalmi szempontból is remek alkotás, amit nem csak úgy összedobott az író, hanem kicsit utánakérdezett, és igen, magát is beleírta. Nagyon szerettem ezt a könyvet. Szükség van ilyenekre. Miért? Mert tabu témáról szól. Az öngyilkosság már nem egy olyan dolog, amit elhallgatnak az emberek, de még mindig kevés iskolában, településen van ezzel kapcsolatban felvilágosítás. Az emberek még mindig félnek megnyílni a saját szüleik előtt is, hát még egy idegen terapeutával. Egy könyv hatására sokak felbátorodhatnak, és kicsit felvilágosulhatnak a dolgokat illetően.

            Ezért olvassa el mindenki. Bár ifjúsági könyv, szerintem minden korosztálynak ajánlott a mély mondanivalója, rejtett tartalom, érdekfeszítő cselekmény, jó karakterek miatt.

Borító: Én Hannah-t nem így képzeltem el, sőt, borító alapján inkább valami szerelmes könyvnek tűnik. Attól még szép, sőt, nekem ez keltette fel a figyelmemet. A magyar borítót látva tehát elgondolkoztam, hogy vajon milyen lehet a többi, és ami változatokat találtam, határozottan a hazai a legszebb.

Kedvenc szereplő: Clay, Tony és a szüleik. Az idős bácsi és néni, akik néha feltűnnek az autós résznél. Wally, A Rosie’s Diner pincérje.

Nem-kedvenc szereplő: Na igen. Nem sorolom fel az összes negatív karaktert, hiszen róluk szól a könyv, de jó páran elég ízléstelen dolgot tettek. Őket nem tűrném el magam körül.

Összeférnek!?

Szerintem az ember minél nagyobb lesz, annál kevesebb az ideje olvasni, majd, ahogy öregszik, ismét egyre több ideje lesz. (természetesen attól függően, hol él, mit dolgozik, milyen a társadalmi helyzete stb.) Én most a saját tapasztalataimmal élve elmondom nektek, hogyan hangolom össze a sulit a legnagyobb szenvedélyemmel, az olvasással.

            Azt szokták nekem mondani, hogy arra van időd és energiád, amire szeretnél. Azt lehet hinni, hogy ez igaz, de nem feltétlenül. Imádok olvasni, de sok esetben, ha időm lenne is rá, energiám már nincs. Valóban stressz levezető az olvasás, elvonja a gondolataimat és boldoggá tesz, mégis… fáradtan nehéz koncentrálni, a füzetek, könyvek, betűk bámulása után pedig még ahhoz sincs kedvem, hogy még egyszer megpillantsak egy szót. Semmivel nincsen tehát gond, a tanév közben azonban sokkal kevesebbet olvasok.

            Most mentem 11. osztályba. Még nem végzek tehát, mégis nagyon nehéz ez az év. Vannak tantárgyaim, amiket feleslegesnek tartok, mert úgysem azzal megyek tovább, nem értek hozzá blablabla… kell, én megértem. Viszont, mivel ezekre is tanulok, az időm elmegy. Aztán járni kell különböző külön órákra, három fakultáció, külön órák, kötelező sport, társasági élet, kötelességek otthon és az életben. Nyelvvizsga, előrehozott érettségik, dolgozatok, feleletek, előadások… puff. El sem kezdődött az év, és már csak a gondolattól is összeroskadok.

            Mikor olvasok tehát?

1.      Tavaly ezt úgy oldottam meg, hogy a számomra kevésbé hasznos órák alatt olvastam. Tudom, hogy ezt nem lenne szabad és nem vagyok rá büszke, de különösebb bűntudatot sem érzek. Az ének és rajz órák nem vettek el sokat az életemből, mert végigolvastam őket. Mivel idén már nincsen rajz órám (ének igen), ezért ezt nem tudom megoldani olyan frappánsan.

2.      Általában én viszem a tesómat reggel suliba, ahová neki hamarabb be kell érni, mint nekem, így már háromnegyed órával a kezdés előtt a padban ülök. Ha semmi tanulni-, átnézni való nincs, akkor olvasok.

3.      Minden szünetet végig szoktam olvasni, ha nem kell házit írni, átfutni a jegyzeteket stb.

4.      Szeretek a tömegközlekedési eszközökön is elővenni a könyveimet, ha csak pár oldal erejéig is. Nagy a járművön való fennmaradás veszélye, de egy kicsit legalább haladok.

5.      Ha bárhová utazok kocsival, és a táv nagyobb, akkor viszem magammal a könyveimet.

6.      Minden egyes vidám, boldog, kiegyensúlyozott percemben haladok egy fejezetet, ha van kedvem, ha nincs. (Gyakran ugyanis csak az tartja bennem a lelket, hogy haladjak)

7.      A hétvégék az enyémek! Sok könyvet éppen ezért csak hétvégéken olvasok el. Több időbe telik, mégis megéri.

Kevés az időm és a kedvem, mégis igyekszem majd mindig hetente minimum egyszer bejegyzést hozni. Nyáron sok könyvet elolvasok, amikből azonnal elkészítem a kis véleményemet, így, ha nincsen mit feltöltenem, akkor elég ezekhez az előre létrehozott bejegyzésekhez nyúlnom.