Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk

Fülszöveg: A Phenjani Műszaki Egyetem hallgatói – az észak-koreai uralkodó osztály gyermekei – naponta háromszor szabályos sorokban masíroznak az étkezőbe, Észak-Koreát és vezetőjét dicsőítő dalokat énekelve: „Nélküled mi sem vagyunk, Nélküled nincsen hazánk.” Megdöbbentő jelenet, de Kim Suki lassanként ráhangolódik a dallamra, és anélkül, hogy észrevenné, maga is dúdolni kezdi.

A könyv amerikai–dél-koreai szerzője egy olyan intézményben vállalt angoltanári állást, ahol minden terem faláról Kim Ir Szen és Kim Dzsongil portréi néznek le rá szenvtelen pillantással. Az élet itt magányos és klausztrofóbiás hangulatú, különösen Kim Suki számára: minden egyes levelét cenzúrázzák, jegyzeteit és fotóit pedig el kell rejtenie a felügyelők, sőt saját kollégái, az evangélikus misszionáriusok elől is.

A Nélküled mi sem vagyunk megindító és ritka bepillantást kínál a világ egyik legzártabb országába, és azoknak a kivételezett fiataloknak az életébe, akik egyszerre a rendszer katonái és rabszolgái.

Írónő: Bár Suki Kim írónőről sok dolgot találtam az interneten, mégis úgy gondoltam, keressétek meg a honlapját, érdekes nagyon, főleg a videó, melybe képeket is illesztett Észak-Koreáról.

Vélemény: Elmentünk vásárolni, és a kérdésre, hogy hova kell még bemenni, azonnal rávágtam: Könyvesbolt! A polcok között sétálgatva persze automatikusan leszedtem a nekem tetsző regényeket, amik, nem meglepő módon, majdnem mind történelmiek voltak. Megtaláltam A lány hét névvel című könyvet, és biztos voltam benne, ez kell nekem. Aztán eszembe jutott, hogy én valamikor a megjelenése körül le akartam csapni erre a könyvre, de ez valahogy elmaradt. Már menni készültünk, de a kedves eladóhölgy (aki tényleg nagyon türelmes volt) megkereste nekem ezt a gyöngyszemet. (Nem mellesleg ott álltam mellette, és nem vettem észre a polcon.) Boldogan tértem hát haza, és volt ami inspiráljon Zsuffa Tünde könyvének elolvasásában.

            Szóóóóval, én azt hittem, hogy ez egy nehéz könyv lesz. Illetve azt, hogy egy regény. Aztán pedig már azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, csak olvastam, és olvastam. Mindig csodáltam azokat az írókat, akik egy életrajzot, vagy tényekre alapuló regényeket olvasmányosan meg tudnak írni. Nos, Suki Kim egy fantasztikus írónő, aki csak azért tanított a cseppet sem veszélytelen Észak-Koreában, hogy ez a könyv megszülessen. Mintha missziójának tekintené, hogy erről a titkos és elzárt országról sok mindent felgöngyölítsen.

            Előre le kell szögeznem, hogy engem elég érdekes dolgok hoznak lázba. Nem elég, hogy a könyvekben majdnem mindig a rosszfiúnak szurkolok, és imádom a háborúkat, a halálról és mindenféle mítikus dologról szóló történeteket, nagyon vonzódok Észak-Koreához. Szinte minden létező cikket elolvastam róla, rengeteg dolognak néztem utána, és mániákusan el akarok oda utazni. Miért is hiányzott eddig ez a könyv nekem? Lássuk csak…

            Az elején én tényleg azt hittem, hogy sokkal nyersebb lesz és felsorolásszerű, mint az első fejezetek egyikében. Bár nekem ez a módja is bejött az információk közvetítésének, azért mégis jobb volt egy regényt olvasni. Bár nem is volt annyira regény sem, hiszen párbeszédek alig akadtak benne, mégis olvastatta magát.

            Számomra azért volt érdekes ez a könyv, mert Észak-Koreából alig tudunk valamit, itt viszont rengeteg dolog a felszínre kerül. A tanárnő maga Dél-Koreában született, és később költözött a családjával az Amerikai Egyesült Államokba. Mivel íróként dolgozott, szeretett volna Észak-Koreáról egy könyvet írni. Igen ám, de hogyan juthat be az országba, hogyan kerülhet közelebb az emberekhez, mindezt úgy, hogy az igazságot lássa és ne azt, amit a rezsim láttatni akar. Misszionárius tanárnak álcázta hát magát, és vállalkozott arra, hogy egy egyetemen tanítson, méghozzá a PME-n. Ez egy olyan egyetem fiatal férfiak számára, ahol angolt tanulhatnak anyanyelvi tanároktól, illetve maguk a tanárok is külföldiek. Így kerül ide Suki Kim, aki egy évig tanít itt. Nagyon megszereti a fiatalokat, akikről sok dolgot megtudunk, ám vannak kérdések, melyek számára, így sajnos számunkra is örök rejtély marad.

            Határozottan a kedvenc részem az, amikor az írónő felsorolja az íratlan szabályokat. Engem mindig is megdöbbentett ennek az országnak a szegénysége, elzártsága, de nem gondoltam volna, hogy a legelitebb egyetemen, ahol a felső réteg fiai tanulnak, nincs fűtés, áramkimaradásokkal küzdenek télen és minden nap ugyanazt eszik. A tanárok beszélgetéseit lehallgatják, átnézik az e-mail fiókjukat, és bármit, amit kiejtenek a szájukon az ellenük fordítható. Szerintem ez annyira durva, hogy már imádom!! Komolyan. Tényleg betegesen vonzódom ehhez az országhoz. Nem a legkirályabb hely, de mindenképpen el akarok jutni ide, még akkor is, ha én nem láthatok majd be a függöny mögé.

            Visszatérve a könyvre. A legjobb részt túltárgyaltuk, az írónő stílusa fantasztikus, nagyon jól elmagyaráz mindent az olvasónak. Egy kicsi történelem, kicsi gasztronómia, pszichológia és társadalomtudomány, és készen van életem egyik legmeghatározóbb könyve. Egy kicsit a vége nem tetszett, jó lett volna valami véleménynyilvánítás, összegzés, de teljesen megértem, miért történt így. Egyébként ez nem egy fordulatos, vagy tipikus könyves könyv. Na, ezt jól megmondtam.

            Egyébként tényleg minden percét imádtam a könyvnek, igaz nagyon néha döcögősen ment, de imádtam. Nem csak azért, mert érdekel a kultúra és ország, hanem izgalmas volt, és egy kicsit én is közelebb kerültem a tanítványokhoz. Bánt, hogy olyan hamar kiolvastam. Tényleg, nagyon jó volt.

            Még legutoljára elmondanám, hogy vannak képek is, és én egy kicsit másképp képzeltem el az egyetemet és a kampuszt. Esküszöm, a képeken barátságosabbnak tűnik, mint ahogyan elmeséli a könyv.

Borító: Borító bolond vagyok, de manapság már nem csak ez alapján ítélek, ugyanis ennek a könyvnek sem a legszebb a borítója, én mégis beleszerettem. Talán csak a történet miatt, mégis annyira belém égett, hogy egy év elteltével is emlékeztem rá tisztán.

Zsuffa Tünde: Angyal a földi pokolban

Fülszöveg: Az Angyal a földi pokolban című regény lehetne akár egy szerelmi történet a II. világháború idején, s ábrándozhatnánk egy apácák által nevelt bátor, de igen makacs nő és egy osztrák orvos sorsszerű egymásra találásáról. Ennél azonban sokkal többet nyújt a könyv. Olyan húsbavágó kérdéseket vet fel, melyeket a háború utáni kor politikai és hatalmi pozíciói kényszerítenek ki, melyek harcba állítják az embereket egymásal, és önmagukkal szemben is. Menni vagy maradni, tenni vagy lapulni, élni vagy meghalni…

Horthy Miklós testőrparancsnokának lánya, Balázsovich Antónia és Lucca Engel szerelme csak a rendszer által létrejött pokoli világ kórház biztos menedéket nyújtott számukra egymás megismeréséhez, nem adott azonban oltalmat a Vörös Hadsereg bevonulása ellen. Hiába álltak a Nemzetközi Vöröskereszt szolgálatában, nem kerülhették el saját kegyetlen sorsukat: míg Lucca egy szibériai lágerben küzdött az életéért, addig a budai úri lány a kommunista diktatúra kíméletlen igazságszolgáltatásával találta szemben magát, és vált nincstelenné.
1956 októberében a Sziklakórházban találkoznak újra. Vajon elég erős volt-e a szerelmük tizenkét év kínszenvedés, erőszak, megtorlás és kitelepítés után? A fel nem dolgozott tragédiák árnyékában képesek-e küzdeni közös jövőjükért, és helyesen dönt-e Antónia élete legfontosabb kérdésében: haza vagy szerelem?

Antológia, Lakitelek, 2015 
328 oldal, keménytáblás

Írónő: Zsuffa Tünde egy fejér megyei kisvárosban, Pusztaszabolcson nőtt fel, középiskolai tanulmányait is ott végezte. Egyetemre Budapesten és Bécsben járt. Teológiát, történelmet és német irodalmat hallgatott. Jelenleg az osztrák fővárosban él kisfiával. Paprika rummal című könyve 2012-ben jelent meg.

Vélemény: Érdekes volt befejezni a könyvet. Az utóbbi időben annyira nem volt időm olvasni, hogy teljesen hozzám nőtt. Most visszakerült a polcra. Fura lesz nélküle az élet.

            Az biztos, hogy előttem már az egész család elolvasta, ők ajánlották nekem már nagyon. Ideje volt. Rövidnek véltem, kicsit szerelmesnek, de ami a legfontosabb, történelminek. Bolondulok a töriért, azon belül a második világháború és a magyar történelem nagy kedvencem. Éppen kapóra jött nekem, hiszen a történet felölelt sok-sok évtizedet, a világháborútól kezdve az ’56-os forradalomig. Ez így volt kerek. Volt közben ugyan egy olvasói váltságom, de túléltem, röpke egy hónap után pedig az utolsó oldal végére értem.

            Balázsovich Antónia úri családból származik, az édesapja a budai testőrparancsnok. Boldogan éldegél a villájukban, miközben leánynevelő intézetbe jár az Irgalmas Rendi nővérekhez. Itt biztonságban van a kialakuló háború alatt, illetve gyakorolni tudja leendő munkáját is, az ápolást. Amikor az egyházi iskolákat megszüntetik, Antónia a leánylíceumban marad, és segít a háború sebesültek ellátásában. Az orvosi forgatagban találkozik Lucius Francisco Engel doktorral, akivel, nos, ha nem is első látásra, de egymásba szeretnek. A történet pedig nagyjából itt kezdődik.

            A legérdekesebb számomra az volt, hogy végig történik valami. Meglepődsz, amikor az első fejezetek egyikében kibontakozik a szerelem. Mi lesz eztán? Ó, bőven vannak itt fordulatok. A vége felé pedig, amikor túl kevés van hátra, de még mindig messze a happy and… na akkor tényleg letehetetlen a könyv. Nálam ez úgy nézett ki, hogy olvastam, olvastam, aztán hirtelen abba kellett hagynom, és egy hétig érintetlenül állt a könyv az asztalon. A végét azonban egy szuszra befejeztem.

            A történelmi hitelesség nagyon fontos egy ilyen műnél, és tudjátok mit? Az írónő pontos volt és precíz. Úgy avatott be minket a történelem rejtelmeibe, hogy nem vált tőle szárazzá a regény. Belecsempészte a politikát a párbeszédekbe, a korképet az eseményekbe. Egyszerűen imádtam a részleteket, a mellékneveket, amik hatására mintha én is ott lettem volna. Ha valaki meghalt (ami gyakran előfordult) nem gyászoltuk sokáig, hiszen az idő szorított. Rengeteg szerethető karakter bukkant fel és tűnt el, mégis örök nyomot hagyva bennem. A párbeszédek külön szépek voltak nekem, főleg, amikor Antónia a Hortobágyon él, vagy visszatér vidékre. Ilyenkor a józan paraszti ész megmutatkozott, és a könyv rögtön közelebb került hozzám.

            Remekül van tehát vegyítve a történelem és a „mese”, igaz, nekem kicsit nyálasak voltak néhol a szerelmes beszélgetések. Azt viszont szerettem, hogy nem rögtön az elejével kezd, hanem a végével. Hogy nem egy szálon és idősíkban fut a történet, hanem többen. Hogy mindenkinek megtudjuk a múltját, ami olyan pontosan és precízen van leírva, hogy akár igaz is lehetne.

            Nem véletlenül sikerült tehát ez a könyv ilyen jól. Az írónő gondosan utánanézett mindennek, még az időjárásnak is, munkáját történészek segítették. Szerettem, hogy valóban fordulatos volt, és nem csak úgy ment minden a maga útján. Szegény Antónia, annyi viszontagságon esett át, hogy olvasni is rossz volt. Éppen, hogy elérte a boldogságot, újabb trauma következett. Nem árulom el a végét, de szép jövőt képzelek el a regény összes szereplőjének.

            Mivel ez csak egy rövidke és hosszan olvasott, történelmi, mély, letehetetlen regény volt, hosszabb bejegyzés kéne neki, de nem jönnek a szavak. Fura visszagondolni rá. Lehet, hogy tényleg csak a folytonos magamnál hordástól, de hozzám nőttek a karakterek, és hiszem, hogy valamikor léteztek, és most sokat csuklanak, amiért emlékezem rájuk. Nem fogom elfelejteni a könyvet, ajánlom tényleg bátran bárkinek. (Teátrális befejezés szerűség:pipa)

Borító: Számomra a borító nem volt olyan fontos, hiszen evidens volt a könyv megvétele, illetve nem is e miatt olvastam el. Mindezek mellett azt kell mondanom, a borító ízléses lett, a színe illik a történethez, a Sziklakórház pedig fontos része a könyvnek, szóval el lett találva. Tetszik.

Képes bejegyzés

Drága Bogárkáim!!

Ezer és egy bocsánat, amiért nagyon elhanyagolom a blogot. Szerintem nem kell ragozni, aki még tanul, tudja miről van szó így év végén. 

Szerettem volna ebben a hónapban még minimum egy bejegyzést hozni, mert nagyon el vagyok maradva. A könyvek, amiket elolvastam az utóbbi időben, mind említésre kerültek, de olyan sokára volt időm írni róluk, hogy nagyon összecsapottak lettek a bejegyzések. Sajnálom. Jelenleg is olvasok én, lassacskán, de haladok.

Most viszont az önsajnálat helyett egy olyan posztot hoztam, ami sok-sok képből áll. A tavasz elmúlt, az olvasásra szánt idő a felére csökkent, a szép és kevésbé szép idő ellenére nem könyvet bújtunk, hanem tanultunk. (legalábbis én) Viszont a tavasz rengeteg inspirációt tartogat nekünk :) Lássuk azokat a képeket!!

Olvasnivaló=Tanulás

...amikor rossz időben (is) olvasol

Breakfast+reading=paradise

...amikor jó időben (is) olvasol

Utazáshoz unaloműzés :)

A tökéletes könyvespolc *.*

Mindenhonnan könyvek bukkannak elő

Tavasz=szabadban olvasás

képek forrása: pinterest, we heart it

Helena Silence: Ezüsthíd

Fülszöveg: Lena Wall boldogsága nem tarthat örökké: Enigma biztonságából kilépve a veszélyekkel teli valóságban találja magát. Egy különleges erejű férfi felfigyel érző képességére, és minden lehetséges eszközzel megpróbálja megtörni az akaratát. Lena egyetlen menedéke az emlékei a családjáról és szerelméről, Alexről.

Vagy talán ezek sem.

Egy jeges folyóban tér magához megmagyarázhatatlan sérülésekkel, és teljes múltját, még saját nevét is elfelejtve. Egy szabadnapos nyomozó menti meg, aki új életét kínál neki, új barátokat, és még annál is többet.

Kialakulhat-e barátságból szerelem? Mi az összefüggés a véres, kegyetlen gyilkosságok között, amelyek Lena körül történnek? Vissza lehet-e kapni a múltat, vagy örökre elveszett?

Kínzó látomások és egy szenvedélyes szerelemről szóló álmai labirintusában Lenának újra meg kell találnia önmagát és az utat, amely az Ezüsthídon át Enigmába vezet.

                        Könyvmolyképző Kiadó, 2014

                        552 oldal

Írónő: Sajnos túl sok dolgot nem találtam az írónőről az interneten, de meglepődtem rajta, amikor kiderült, hogy magyar. A róla hozott információk itt nagyjából ki is fújtak :D Találtam egy blogot, ami remélem, az övé. Nagyon jó kiegészítő novellákat és egyéb érdekességeket találhattok rajta.

Vélemény: Nos, mielőtt belekezdenék, tisztáznom kell, hogy a könyvet csaknem egy hónapja fejeztem be. Ez, bármennyire is emlékszem a történetre, nagyon hosszú idő. Úgyhogy bocsájtsatok meg, ha egy kissé összekuszált lesz a mondandóm. Na, akkor csapjunk a lecsóba.

            A történet meglepő, de nem ott folytatódik, ahol abbamaradt. A legelső lapokon egy ijesztő, tényleg pszichotrillert olvashatunk, ami furán hangzik, de igazán tetszett. Nem féltem tőle, de nagyon jól visszaadta az írónő a hangulatot, amelyet a kislány, majd Lena átélt. Borzasztó dolgok történtek vele, ez nem kétség, viszont azonnal felcsigázta az érdeklődésemet. Szóval, Lena egy Sebastian nevű férfi csapdájába került, ahonnan a kiút nem más, mint az öngyilkosság. Lena nyilván nem hal meg, viszont elfelejt mindent, ami a múltjában történt, és Silver Smith-ként éli tovább az életét. Hogy fog-e még találkozni a régi családjával, és boldog lesz-e az élete? A reklám után kiderül.

            Nem igazán tudom SPOILER nélkül elmesélni, bár ezekre a fordulatokra azonnal rá lehet jönni, azért aki nagyon kényes erre, az ne olvassa tovább. Lena elrejtette az agya egyik szegletébe a családját, hohy Sebastian semmilyen bántalmazó, kínzó módszerre ne férhessen hozzá. Egy Theo nevű rendőr talál rá, akivel Lena új életet kezhet. Innentől fogva pedig Silvernek nevezzük, a nyakában található nyaklánc miatt. Itt meg kell jegyeznem, borzasztóan szerencsétlennek találtam a névválasztást. Tudom, hogy nem az írónő hibája, de hogyan lehet valakit Silvernek nevezni? Persze, ez egy megszokott név külföldön, de nekem akkor is… uff…

            Nos. Lena Silverként is nagyon aranyos volt, ahogy megpróbált normális életet élni. Szinte már felnőttként viselkedett, sőt. Annyira más volt, de ez tűnt a normálisnak. (csak miután megint Lena lett, tűnt fel, hogy másként viselkedett) Vegyük sorra. Silver megemlíti egyszer, hogy kibontotta a haját, amit mindig összefogott. Dolgozott, mindent túlgondolkozott és felébredtek benne az anyai ösztönök egy kislány iránt, akivel a kórházban találkozott. Aztán ott volt Theo. Lena mindig olyan őszinte volt, vagy nem is tudom, Alexnek megmondta a magáét, hogy nem kíváncsi rá, és egy kicsit kitolásnak éreztem Theoval szemben, hogy nem őszinte vele. Hiszen a rendőr tökéletes. Vicces, nagyon szereti Lenát, nem annyira nyálas, kedves a családja, határozott. Gili, a nővére külön a kedvencem lett szókimondó stílusával.

            Aztán viszont rátalál a családja, és Lena visszatér, nagyjából a könyv felétől próbál visszaszokni a régi életébe. Ezt a Lenát már jobban szerettem, igaz Theot egy kicsit hiányoltam mellőle. Mindenki igazán megváltozott, hiszen Lena csaknem fél évig volt fogságban, utána egy évig Theoval élt. A birtokon talán csak Ethel és Oszkár az, akik ugyanúgy viselkednek, ahogyan eddig is. Zoé felnőtt, abszolút értettebb lett, Alexről viszont nem mondható el ugyanez. Elvileg a fiú idősebb, igaz, és megértem, hogy nehezen dolgozza fel élete szerelmének az elvesztését, de, nekem nem volt szimpatikus. Nem akartam, hogy mindent előröl kezdjenek, a beszólongatásaiktól kezdve, a romantikus beszélgetéseken át. Szerettem volna, ha hirtelen minden visszaáll a régi kerékvágásba, vagy Lena Theo mellett marad.

            Furcsa érzésem volt a könyvvel kapcsolatban. Silvert nem szerettem, mégis izgalmasabb volt az ő élete, mint Lenáé. Pillanatnyilag mindig mást akartam olvasni, ami éppen következett, de ez az élet. Egyetlen dolog volt az, ami miatt mindig tovább olvastam, ez pedig a döntés. Vajon ki mellett fog maradni Lena? Amikor már számomra is egyértelmű volt, a lány még akkor is hezitált, hogy kit válasszon. Kicsit keserédesek az érzelmeim, szurkoltam is meg nem is, legszívesebben a falba verem a fejemet, mégsem bírtam letenni, már amikor volt időm az olvasásra.

               Egyetlen dolog volt, ami miatt majdnem elsírtam magam, ez pedig a vége. Gondoltam, hogy Sebastian vissza fog térni, de arra nem számítottam, hogy így. Szerettem azt gondolni, hogy ennek nincs értelme és nem így ér véget, bár happy and lett. A Theo szálat is mesterien elvarrta az írónő, Lena meggyógyult, de Victor... Valaholy mélyen számítottam rá, hogy majd valaki... csak miért pont ő? Ígs valóban sokkal drámaibb és emlékezetesebb volt a könyv. Köszönet érte :)

Borító: Kicsit giccsesnek találtam, nem illik annyira ez a csillogós, elvont vonal a könyvhöz, de nem is a borítója miatt olvastam ezt el, kivételesen. (Megjegyzem, voltak ennél sokkal jobb borítótervek.)

Kedvenc szereplő: Bármennyire is fura volt a történetbe lépésének idején, Alexet szeretem örökkön örökké. Aztán Léna, aki nem egyenlő Silverrel, ezt már tudjuk. Gili a maga humorával mindig jól jött, és persze Victor, akit nem csak tiszteletből sorolok ide. Valamint Theo apukáját és anyukáját is szerettem. Ja és magát Theot ki ne felejtsem.

Nem-kedvenc szereplő: Bár rögeszmésen vonzódok a rosszfiúkhoz, Sebastian egy kicsit már sok volt ahhoz, hogy megszeressem.

Hélène Grémillon: A bizalmas

Fülszöveg: Párizs, 1975. Camille, a harmincas évei közepén járó könyvkiadó az anyja halála után egy feladó nélküli borítékot talál a postaládájában a részvétnyilvánító levelek között. A különös, megszólítás nélküli levél írója egy Louis nevű fiúról és egy Annie nevű lányról mesél, majd hirtelen megszakítja történetüket. Mivel Camille semmiféle Louis-t és Annie-t nem ismer, az első gondolata az, hogy az ismeretlen eltéveszthette a címzést. De minden kedden újabb levél érkezik a történet folytatásával. Camille egyre biztosabb benne, hogy egy író küldözgeti neki folytatásokban a második világháború idején játszódó önéletrajzi regényét. Csak lassan, fokozatosan döbben rá, hogy a Louis, Annie és egy bizonyos titokzatos Madame M. megrázó, zavarba ejtő, sokszor lélegzetelállító történetéből kibontakozó szörnyűséges titoknak köze van az ő születéséhez. Az 1977-ben született francia Hélene Grémillon tizennyolc nyelvre lefordított, öt irodalmi díjjal jutalmazott, olykor a pszihothriller határait súroló első regénye mindvégig fogva tartja az olvasót, és az utolsó szóig hátborzongató fordulatokat tartogat…

Írónő: Irtózatosan kevés dolgot találni róla az interneten. Pedig megérdemelné, hogy többen tudjanak róla. Egy angol és egy francia weblap mindössze.

Vélemény: A könyvet kölcsönkaptam az egyik barátnőmtől, akinek ez a kedvence. Állítása szerint már többször elolvasta és mindig meglepetésként érte őt a cselekmény fejlődése. Utána szerettem volna járni, melyik az a könyv, amely olvasni annyira nem szerető, vagy csupán időhiányos barátnőmet ennyire leköti. Ez volt hát az, A bizalmas.

            Párizsban, 1975-ben járunk. Camille egy könyvkiadónál dolgozó nő, aki a harmincas éveit tapossa. Édesanyja halála után a fájdalom mellett izgalom is éri őt. Az egyik egy levél a sok részvétnyilvánítás között, mely vastagabb és kézzel írt. Egy bizonyos Louis írta és címezte a leveleket Camille-nak. A nő először úgy véli, egy regény érkezett hozzá, mivel az iratok mindig félbe maradnak, és egy hét elteltével ugyanazon mindig ugyanazon a napon megkapja a folytatást. A levél a második világháború idején játszódik, főszereplője Annie és Madame M., valamint Louis, aki a leveleket írja. Camille előtt titkok sorozata bontakozik ki, mind a múltban, mind a jelenben. Vajon a leveleknek köze van őhozzá is, esetleg tényleg téves a címzés?

            Amit először érdemes megemlíteni, az a két szemszögből írt cselekmény. Az egyik ugyebár a levélforma, ahol a történet igazából kibontakozik, ahol minden folyik, amire érdemes figyelni. Ugyanakkor ott van Camille szemszöge, aki a jelenből tekint vissza ezekre a levelekre, és párhuzamot von Madame M. és saját maga között. Annie és saját maga között. Az ő világa és a múlt között. Bár nagyon izgalmas olvasni a világháborús leveleket, mégis igazi felüdülés Camille gondolatait olvasni. Ahogyan kutatja az igazat, ahogy rájön.

            A legérdekesebb dolog az egészben a szókimondósága volt, bár ebben, eddigi tapasztalataim szerint a franciák kivételesen jók. Olyan témákat és eseményeket boncolgat, amelyeket más könyvek éppen csak érintenek. Így tehát szabadon lehet válogatni a legkülönfélébb dolgokból. Megcsalás, szex, ármánykodás, gyilkolás, prostitúció, öngyilkosság. A skála tehát igen széles, és mindennek a kidolgozása sem akármilyen. Az írónő úgy csűri-csavarja a szálakat, hogy semmiképpen se tudjuk megállapítani, ki a jó és ki a rossz. Egy biztos, mindennek Camille issza meg a levét, meg természetesen Louis.

            Igazság szerint a lényeges cselekményt, amely a múltban játszódik, több szemszögből is körüljárhatjuk, először Louis, majd Annie, később Madame M. szemszögéből. Mindig ugyanazt látjuk, csak más a felfogás, és ez az, ami miatt élvezetes a könyv. Amíg Annie gondolataiba látunk bele, ő egy mártír, ő szenved és ő az, aki jó. Madame M. szemszöge is tartogat meglepetéseket, bár a sztori lényegében nem változik.

            Élveztem a könyvet, ugyanakkor tényleg durva és megrázó volt. Értelmet ugyan nem láttam benne így visszagondolva, kavarogtak a gondolataim minden egyes fejezet után. Rengeteget gondolkoztam, hogy mi lehet a befejezés, mert általában ki szoktam találni. Nos. Itt sem volt ez másképp, ugyanakkor az utolsó oldalaknál leesett a tantusz, és akkorát koppant, hogy csak na. Gyorsan vissza is lapoztam hát az elejére, és végre rájöttem arra, amire Camille is. Annie és Madame M. titka kitárulkozott, a könyv pedig félbeszakadt. Az írónő tényleg bravúrosan építette fel a cselekményt, talán megeshettek hasonló dolgok a múltban, talán nem. Az olvasó nem tudhatja, kit sajnálhat, és tényleg, a végére egy nagy katyvasz van csak előtted, mégis megérte elolvasni minden mondatát.

            Hogy több lettem-e a könyv által? Nem tudom. Ahogyan azt sem, elolvasnám-e újra valamikor, amikor átértelmezhetem. Nem volt telenyomva életbölcsességekkel, nem éreztem ürességet a végén, viszont tényleg elgondolkoztam közben, és rájöttem, nem minden könyv olyan egyszerű, mint amilyennek mutatja magát.

  Kivételesen ritka bejegyzés lett, melynek oka, hogy az elolvasás után hetekkel íródik, a másik pedig, hogy spoiler nélkül nehezen lehet erről a könyvről összefüggő véleményt alkotni.

Borító: Nem tudom megfogalmazni, de én borító, sőt még a fülszöveg alapján is teljesen másra számítottam.