Lauren Oliver: Káosz

Fülszöveg: "− Szóval korábban hogy hívtak? – kérdezem, mire megáll. Nem fordul meg, miközben folytatom: − Úgy értem, azelőtt, hogy a Vadonba jöttél.

Egy darabig még dermedten áll, aztán megfordul.

− Jobb lesz, ha lassan hozzászoksz – mondja halkan, de határozottan. – Minden, ami voltál, az előző életed, az ismerőseid… elporladtak. – Megrázza a fejét, majd még szigorúbb hangon folytatja. – Nincs olyan, hogy azelőtt. Csak most van, és ami ezután következik."

Lauren Oliver felvillanyozóan izgalmas második kötettel folytatja a Delíriumban megkezdett történetet. A trilógia első kötete, a Delírium 2011-ben előkelő helyezést ért el a New York Times bestseller listáján. A fordulatos folytatásban szinte sisteregnek a vad elszántság, a tiltott szerelem és egy kitörni készülő forradalom lángjai.

Eredeti mű: Lauren Oliver: Pandemonium

Ciceró, Budapest, 2012

344 oldal

Írónő: Laura Suzanne Schechter 1982-ben született Queensben (melyről az egyik könyvbeli városát mintázta) és New Yorkban nevelkedett. Szülei irodalom tanárok, édesapja ezen kívül híres krimi író, Harold Schelchter. Már gyerekként szeretett írni, órákat volt képes a számítógép előtt tölteni, és nem hagyta félben a történetet és a karaktereket. Próbálja hasznosan tölteni az idejét, ezért az írás mellett rajzol, táncol és fest, valamint érdekli a színjátszás is. Középiskola után a filozófia és az irodalom érdekelte, ezért az egyetemen ezekre a szakokra járt szülei „nagy örömére”, akik orvosnak vagy jogásznak szánták lányukat. Döntéseiben testvére, Lizzie segítette. Munkahelyét, ahol először kezdett dolgozni, elhagyta, hogy teljes munkaidőben írhasson.

Első regénye 2010-ben jelent meg Mielőtt elmegyek címmel. Második nekifutásra egy trilógiát alkotott, melynek részei: Delírium (2011), Pandemonium (2012) és Requiem (2013). A trilógia mellé kiegészítő kötetek és novelláskötetek is jelentek meg. Könyvei több generációt ölelnek át, ifjúsági írásai mellett felnőtteknek és gyerekeknek is alkotott. Honlapja itt található.

Vélemény: Nagyon régen olvastam el ezt a könyvet, volt annak már egy hónapja is. Belelendültem az olvasásba, megszereztem a trilógia összes elemét, így hát nekiveselkedtem, és pikk-pakk be is fejeztem. Sajnos annyi könyv jött utána, hogy nehéz visszaemlékezni, de majd megpróbálom.

            Azt tudom, hogy tavaly nyáron olvastam el a trilógia első részét, a Delíriumot, ami nagyon elnyerte a tetszésemet. Szerettem volna ismét részese lenni ennek az élménynek, és igen, alig vártam ezt a kötetet, hiszen a Delíriumnak nyitott vége volt, valami borzalmasan feszültségkeltő befejezéssel. Ez a könyv sem más, mint egy hatalmas függővég, de haladjunk csak sorban.

            Lena kiszabadult a Vadonba, de sajnos szerelme, Alex nélkül. Az egyik Veszett csoport talál rá, és Lenára egy teljesen új élet vár. A kis csoport, akiket megkap családjául, nagyon szerethető és összetartó, ezt ki is fejezik a nevek. A Vadonban nincs olyan, hogy előtte. Ott csak a most van, éppen ezért a régi életedből még a nevedet sem tarthatod meg. Igaz, ez Lenára épp nem vonatkozik, de a többiekre igen, éppen ezért megismerhetjük Hollót, a vezetőt, Kéket, a legkisebb Veszettet, Vadászt, Tövist és a többieket. Lena lassan nyílik meg, és szerintem a többiek is lassabban nyitnak felé, de a történet nem is halad gyorsan.

            El kell mondanom, hogy Lena teljesen más szerintem ebben a könyvben, mint az első részben. Itt is bátor, harcias, vakmerő, s még sorolhatnám, de valahogyan felnőtt. Tényleg semmi sem maradt a régi életéből, bár sokszor emlegeti Hanát, rengetegszer emlékszik vissza Alexre, és párszor még a nénikéje, vagy régi családja is eszébe jut. Más a gondolkodása, az érzései, valahogy reálisabb és sokkal inkább emberibb, mint a civilizációban volt. Azt kell mondanom, tetszett ez az új, kemény Lena, aki valahol mélyen azért nagyon érzékeny és sérülékeny is.

            Szeretem az olyan könyveket, amik több szálon futnak, esetleg több szemszögből. Itt két idősíkon történnek a dolgok. Akkor, amikor Lena a Vadonba érkezett, és most, amikor egy kis idő elteltével egy küldetés miatt visszatér, azt hiszem Nem York-ba. Ez a két idő sokkal izgalmasabbá tette a történteket, a két rész között nagy volt az eltérés, más központi szereplők kaptak helyet, és nagy volt a felüdülés is. Meg kell hagyni, az írónő jól bánt az írói eszközökkel, és mestere a függővégeknek is, nem csak egy könyv végén, hanem a fejezetek befejeztével is.

            Akadnak ám új szereplők is, mégpedig Julian személyében. A fiatal ifjú édesapja egy nagyon befolyásos személy, aki él-hal a Delíriummentes Amerikáért, és erre neveli fiát is. Julian kikezelése még nem történt meg, de hamarosan elkövetkezik az idő. Lena azt a küldetést kapja, hogy tartsa szemmel a fiút, akivel aztán közösen elrabolják őket. Láss csodát, szerelmem bontakozik ki előttünk, és, kedves olvasó, ez üde színt visz az amúgy is szerelmes regénybe.

            Ami annyira nem szerelmes, hiszen sok benne a párharc és az izgi részek is, sőt, még halál is előfordul, ám nagyon nincs időnk gyászolni. Egyrészt, az elhunytakat alig ismerjük, másrészt, a történet folyik tovább.

            Aminek a legjobban örültem, nem volt semmi nyáladzás. Julian egy jó fiú, kissé ellenszenves, de hamar rá lehet jönni, ők ketten összeillenek Lenával. A két szereplőt is lassan rávezeti az írónő erre az útra, de ez a folyamat, mint mondtam, lassú és holtbiztos. Le kell rombolni a maguk köré épített falakat, helyette pedig összedolgozni és barátságot, biztonságot, szeretetet keresni. Megbízni egymásban, ez a legfőbb dolog azokban a fejezetekben, melyekben Julian és Lena a kiszabadulásukért küzdenek. Valahogy érezni lehet, hogy mikor szakad át a gát és jönnek rá, hogy szeretik egymást, de ez alatt az idő alatt rengeteg dolog kiderül a DMA-ról, Julian apjáról és arról a jövőbeli Amerikáról, amit a könyv elénk tár.

            Rengeteg a feltett kérdés, és sokra választ lelünk, de a legtöbbre nem. Mi már kapiskáljuk a végkifejletet, ám a bizonyosság még nem jött el, ezért csak remélni lehet, hogy az Alex és Lena, valamint Lena édesanyja kérdésre válaszokat kapunk. Na meg persze ott van a Juilan és Lena között kibontakozó szerelem is.

            A könyv eseménydús, sok benne a fordulat, különösen a vége felé, illetve betekintést nyerhetünk pl. Holló életébe, ami közelebb hozza hozzám a Vadont és a Veszetteket. Hogy miért? Számomra, hiába tudom, hogy jó, nem volt szimpatikus se Holló, se az, ahogyan viselkedett. Kissé jobban el tudtam fogadni őt a megtudott dolgok után, de még így sem lett a kedvencem. Remélem, nem marad a szememben mindig egy arrogáns alak, mert hiszem, hogy lehet ő mélyebb karakter is.

            Nagyon várom a folytatást, szeretném végre magaménak tudni a végét, a lezárást, úgy gondolom, ez a második rész nagyon jó volt arra, hogy sok bonyodalmat okozzon és még több kérdést feltegyünk magunknak. A nagy bumm,a lezárás természetesen a harmadik részben várható, addig is, izguljunk!

Borító: Csúnya. Tudom, hogy az eredeti borító megtartásához sok munka kell, de akkor is csúnya.

Kedvenc szereplő: Nem azt mondom, hogy Lena lesz a kedvenc női karakterem, de engem nagyon meglepett. És természetesen Julian.

Nem-kedvenc szereplő: Hollóval nagyon későn tudtam megbarátkozni.

E.Lockhart: A hazudósok

Fülszöveg: Egy gyönyörű és előkelő család.
Egy magánsziget.
Egy ragyogó lány, akinek baja esett; egy szenvedélyes fiú, aki a társadalmi igazságot keresi.
Egy négyfős baráti kör – a Hazudósok, akiknek a barátsága pusztító fordulatot vesz.
Egy forradalom. Egy baleset. Egy titok.
Hazugságok hazugságok hátán.
Igaz szerelem.
Az igazság.

A hazudósok a többszörös díjnyertes író, E. Lockhart új, modern, intelligens, titokzatos regénye.
Olvasd el!
És ha valaki megkérdezi, mi történik a végén, csak HAZUDJ!

Eredeti mű: E.Lockhart: We Were Liars
Ciceró, Budapest, 2015
248 oldal

Írónő: Eme csodás nő, E. Lockhart, teljes nevén Emily Jenkins oldalát itt találhatjátok, ahonnan egyenes út  nyílik a blogjára is.

Vélemény: NOOOOOS!!!!! Te jó ég!! Komolyan. Húúú…

Kedves Nézőink! Önök most hallhatták, ahogyan egy ember több okból kifolyólag is őrjöng. Sajnálják őt, köszönjük.

          Fhúú, nem is tudom, hol kezdjem. Először is, mesélek nektek a napról, mely megváltoztatta az életemet. Annyi sokk ért, jó értelemben, hogy nem győztem kapkodni a fejem. Először is, ami talán a kevésbé jó, eltévedtem a városban, így éppen a magyar-osztrák meccs kezdetére értem haza. Vicces volt, mert így semmi esélyem nem maradt kimenni nézni a közvetítést, de így is megőrültem a TV előtt. A másik pedig, hogy befejeztem ezt a könyvet. Talán ezért is maradtam fent a buszon, és ezért tévedtem el valahol Budán.

            Sok helyen utána olvastam ennek a könyvnek, de nagyon nem részletezik az emberek, mivel spoiler nélkül szerintük nem megy. De olyan szinten nem tudtam róla megfejteni semmit, hogy teljesen másra számítva vágtam bele a könyvbe, aminek még a cselekményéről sem nagyon sejtettem, miféle. Csalódtam, de kellemesen.

            Fogalmam sem volt, mire számítsak, de borító és cím alapján valami sokkal kellemesebbre, nyugisabbra, ponyvásabbra asszociáltam. Hát, a tippmixben nem nyernék, az egyszer biztos. A távolba révedő lány és a kék víz oké, de a kis gumimatracot nem tudtam hová tenni,így biztos voltam benne, ez valami szerelmes, amerikai cucc. Nos, nem mondom, hogy pont erre vágytam, hiszen a nyár kezdetével nálam vagy a kötelezők vagy a durván ifjúsági (értsd: tipikus szerelmes, kicsit vicces könyvek) könyvek lehetnek csak terítéken. Aztán jött ez. Hát te jó ég! Ilyet nem lehet kitalálni.

            A történetből csupán annyit árulhatok el, hogy adott egy lány, Cadence, aki egy dúsgazdag családból származik, a nyarat pedig minden évben a kis magánszigetükön töltik a családdal. A tizenötös nyáron aztán történik valami, és onnantól fogva Cadnece nem emlékszik arra a nyárra. De vajon miért?

            Először elgondolkoztam rajta, hogy az író állt e valamilyen szer hatása alatt, amikor írt, mert hát na. A stílusa lenyűgöző, olyan irodalmi eszközökkel élt, amitől meglepődik az ember, a szavak csak úgy jönnek egymás után, és te tudod, hogy ezt a könyvet neked találták ki. Rengeteg megszemélyesítés és hasonlat, ami miatt csak még jobban bele tudjuk képzelni magunkat Cadence helyébe. Ahogyan ő maga egyre több titkot tár fel a két évvel ez előttről, úgy mi is egyre többet követelünk, és a végén bizony hátrahőkölünk, hogy „micsoda igazságtalanság ez!” Én esküszöm próbáltam végig megmagyarázni magamnak a sok furcsaságot, ami elsőre fel sem tűnik, és arra jutottam, hogy vagy a főszereplő van elrontva, vagy az író ennyire fura.

            Először is, a nyarakat tizenhetes, tizenötös stb. nyárnak nevezi. Ami hát valljuk be, nem egy szokványos dolog. Aztán maga a hozzáállása a dolgokhoz. Cadence kicsit különc, érdekes a kapcsolata az anyjával, meg úgy a családjával, egyedül az unokatestvérei és az egyik ismerőse áll hozzá közel. Maga a könyv igyekszik megdönteni ezt a gazdagság egyenlő boldog élet sztereotípiát, és valljuk be, nagyon is sikerült neki. Nem csak a lány, a famíliája is különös. Amikor például a nagymama meghalt, ki kellett őt törölni a beszélgetésekből, az emlékekből, az életből.

            Ennek a könyvnek a sajátossága a színtiszta izgalom, az író stílusa, és a folyamat, amikor Candence és mi együtt jövünk rá a tizenötös nyár nyitjára. Visszaolvasva semmi különös nincs a regényben, ami alapján előre rá lehetett volna jönni a lényegre, az információmorzsák lassan vannak elcsöpögtetve. Miután leteszed a könyvet, érdemes hát visszaolvasni, visszalapozni, hogy azok a bizonyos dolgok, amik elkerülték a figyelmedet, tisztázódjanak. Nem egy hosszú olvasmány, viszont annál nehezebb és elgondolkoztatóbb. 

             Így utólag, tudjátok, mit imádtam benne? Azt a részt, amikor kiderül, hogy Gat, Cadence szerelme néger. Ez nem egy nagy csavar, vagy fordulat, de a fiúnak szembe kell néznie a bőrszíne miatt őt ért nemtetszéssel. (ez egy szép mondat akart lenni)

            Ez a bejegyzés fényévekkel a könyv elolvasása után készült, de valahogyan semmi időm nem maradt arra, hogy befejezzem, pedig nagyon igyekeztem. Most, hogy van egy pár szabad percem így este, úgy döntöttem, most már felteszem. Tudjátok, mi a legfurább? Én az azonnali bejegyzés írásnak a híve vagyok, de erre a könyvre így, egy hónap távlatából is emlékszem, és ma a könyvesboltban, mikor egy pillanatra megforgattam a kezemben, nosztalgikus és kissé lehangoló érzések kerítettek hatalmukba. Egy szó mint száz, ez a könyv a tartalmához, mélységéhez, mondandójához képest nagyon rövid, tömör és végtelenül makacs, hiszen utána napokig nem hagy nyugodni. Bátran olvassa el mindenki, minden korosztály, fantasztikus élményt nyújt, minden hálám azé az emberé, aki ezt így meg tudta alkotni. Az utolsó gondolatom már csak az, mikor adaptálják? Nagyon kíváncsi lennék rá!

Borító: A borító nagyon megfogott! Imádom a színét és a tapizós betűket. Kissé sejtelmes és nagyon gyönyörű, viszont az összképet kicsit tényleg rombolja az elég bénán odaszerkesztett gumimatracos nő. Én a háttal álló lány nélkül is el tudnám képzelni, úgy lenne csak igazán sejtelmes.

Kedvenc szereplő: Természetesen Cadence és a hazudósok. Gat, a nagy szerelem, na meg az unokatesók, Mirren és Johnny. Bírtam a nagypapájukat is.

Nem-kedvenc szereplő: Cadence anyukája. Nem is tudom, eléggé kevés konkrétum szerepel róla a könyvben, de a pénz egy kissé elvakítja őt. 

fotók forrása: Pinterest

Jenny Han: A fiúknak, akiket valaha szerettem

Fülszöveg: Írás közben egy csöppet sem fogom vissza magam. Úgy fogalmazok, mintha ő soha nem olvasná el. Merthogy nem is olvassa. Minden egyes titkos gondolatomat, gondos megfigyelésemet, mindent, amit eltettem magamban, belesűrítem egy levélbe. Amikor megírtam, lezárom, megcímezem, majd elteszem a pávakék kalapdobozba.

Ezek nem szerelmes levelek a szó legszorosabb értelmében. Akkor íródnak, amikor már nem akarok többé szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem emészt többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni reggel a gabonapelyhet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem neki éneklem. Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis azt kéne tenniük.

Vélemény: TE JÓ ÉG!!!! Én sosem gondoltam volna, hogy ezt a könyvet ennyire fogom élvezni! Végre belejöttem az olvasásba újra, gyorsan választok valami vékonyka, nyálas ifjúsági regényt, és telitalálat!

            Szóóóóval, tényleg nem tudom, hol kezdjem. Pár perce fejeztem be, éppen csak szusszantam egyet, hogy azonnal leírhassam a gondolataimat. A könyv először nagyon romantikusnak, tipikus lányregénynek tűnik (az is), de sokkal jobb. Nem tudom, miért gondolom így.

            Lara Jean eddigi életében összesen öt emberbe volt szerelmes. Mindegyiknek írt egy plátói szerelmes levelet, melyet elrejtve őrzött. Egy napon aztán ezek a levelek eltűnnek, és az összes címzetthez eljutnak. Ezek után Lara kínos helyzetbe kerül, hiszen a fiúk tudják, a lány anno mit érzett irántuk. Larának van két testvére, Margot, az idősebb és Kitty, a kishúguk. Az édesanyjuk meghalt, egyedülálló apjuk neveli őket. Ami még különleges szerintem, hogy a lányok félig ázsiaiak, hiszen az édesanyjuk Koreából jött.

            Akkor elmondom, mi tetszett benne. Először is, rengeteg kajáról esett szó. Imádok enni, és sajnos Amerika nekem eddig sajtos makaróniból és pizzából állt, most viszont rengeteg mindent megtudhattam a kajáikról, ami örömmel és éhséggel töltött el. Aztán. Rengeteg családi szokás van benne, sok furcsaság, egészen intim dolgok, végtelen nagy szeretet és kötődés. Ez azért jó, mert egyáltalán nem csak a szerelemről meg a kavarásról szól, mint a hasonló regények általában. Lara Jean rengeteg dolgot meg tud beszélni a barátaival, akik Josh és Peter. Ő a két fő fiú az életében, és a kapcsolatuk eléggé szilárd és őszinte, mindkettő más értelemben. Kicsit azért szenvednek egymáson, és a happy and ellenére nincs igazi végkifejlet, de nem baj.

            Kicsit úgy éreztem, hogy az, hogy a mamájuk nem él, valami hatalmas klisé. Jó, egy kicsit persze az, de kellett a történethez. Szinte észre sem lehet venni, hogy a lányok anya nélkül nőttek fel, hiszen éppen ez a lényeg, az önállóságuk. A szereplők mindenképpen fejlődnek, bár könnyedén kikövetkeztethető, hogy kivel mi fog történni. Vannak benne elcsépelt részek, vannak benne baromságok, amik teljesen értelmetlenek, de ugyanakkor nélkülözhetetlenek is a történet folyásához. Nevettem is rajta, pedig nem az a „minden oldalon van egy poén” típusú könyv.

            Érdemes megfigyelni Lara Jean és Margot kapcsolatát. Nem azt mondom, hogy a húgommal rossz testvérek vagyunk, de ami e között a két lány között kialakult, az nagyon különleges. A vicces az, hogy Margot és Josh, a szomszéd fiú együtt járnak. Pedig Lara Jean, sőt, még Kitty is vonzódik a fiúhoz. Miután Margot elmegy egyetemre Skóciába, a kapcsolatok kicsit összekuszálódnak, és bizony a távolság miatt a testvérek között lévő kötődés is lazul egy kicsit. Az anyjuk halála miatt mindent Margot tartott a kezében, ám most Lara Jean a rangidős testvér, és jól helytáll.

            Természetesen a szerelmi háromszög sem maradhatott el, sőt, halmozottan van ugyebár jelen, ami miatt Lara Jean, Margot, Josh, tehát nagyjából mindenki sír, de még nem beszéltünk Peterről. A szerelmes levelek kiszivárgása után Lara Jean nem szeretné, ha azt hinnék róla, Josht szereti, ezért összejátszanak Peterrel, aki éppen négy éves kapcsolatának vetett véget Geneviev-vel. Mind a ketten szeretnének keresztbe tenni valakinek, ezért eljátsszák, hogy járnak, és erről a színdarabról csak ők ketten tudnak. Ám ez a hónapokon át tartó dolog kezd egyre komolyabb, majd egyre gyerekesebb, végül ismét komolyabb lenni. Én pedig annyira beleszerettem a két különböző fiúba, hogy nem tudtam, kit szeressek!!!! Végül aztán nem én döntöttem, de senki sem döntött.

            Nagyon szerettem, amikor Lara a családi hagyományokról is mesél egy kicsit, majd egyre többet. Ekkor éreztem azt, hogy ez nem annyira klisé sztori, van benne egyediség, és valami fantasztikus!! Kicsit ugyan bántam, hogy éppen belejöttem az olvasásába, amikor két nap után vége szakadt, na, de mit lehet tenni?

            Talán ennyit akartam mondani. Jó volt, könnyed nyári olvasmány. Nem azt mondom, hogy örökké emlékezni fogok, de megérte elolvasni, és a sok jó, amit hallottam róla, valóban igaz. Mindenki olvassa el, aki szereti a szerelmet és az ifjúsági regényeket.

Borító: A borító egyszerűen fantasztikus!! Egy ideig észre sem vettem, hogy maga a rajta szereplő lány is koreai, de ez egy nagyon fontos részlet, valamint hangulatban is passzol.

Kedvenc szereplő: Lara Jean, Kitty, Peter, az apukájuk és a szembe szomszéd, akinek hirtelen nem jut eszembe a neve :( Ja és Chris, Lara Jean legjobb baránője, aki még valóságosabbá tette az egészet.

Nem-kedenc szereplő: Néha Margot. Kicsit rontott a fényes összképen.

Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk

Fülszöveg: A Phenjani Műszaki Egyetem hallgatói – az észak-koreai uralkodó osztály gyermekei – naponta háromszor szabályos sorokban masíroznak az étkezőbe, Észak-Koreát és vezetőjét dicsőítő dalokat énekelve: „Nélküled mi sem vagyunk, Nélküled nincsen hazánk.” Megdöbbentő jelenet, de Kim Suki lassanként ráhangolódik a dallamra, és anélkül, hogy észrevenné, maga is dúdolni kezdi.

A könyv amerikai–dél-koreai szerzője egy olyan intézményben vállalt angoltanári állást, ahol minden terem faláról Kim Ir Szen és Kim Dzsongil portréi néznek le rá szenvtelen pillantással. Az élet itt magányos és klausztrofóbiás hangulatú, különösen Kim Suki számára: minden egyes levelét cenzúrázzák, jegyzeteit és fotóit pedig el kell rejtenie a felügyelők, sőt saját kollégái, az evangélikus misszionáriusok elől is.

A Nélküled mi sem vagyunk megindító és ritka bepillantást kínál a világ egyik legzártabb országába, és azoknak a kivételezett fiataloknak az életébe, akik egyszerre a rendszer katonái és rabszolgái.

Írónő: Bár Suki Kim írónőről sok dolgot találtam az interneten, mégis úgy gondoltam, keressétek meg a honlapját, érdekes nagyon, főleg a videó, melybe képeket is illesztett Észak-Koreáról.

Vélemény: Elmentünk vásárolni, és a kérdésre, hogy hova kell még bemenni, azonnal rávágtam: Könyvesbolt! A polcok között sétálgatva persze automatikusan leszedtem a nekem tetsző regényeket, amik, nem meglepő módon, majdnem mind történelmiek voltak. Megtaláltam A lány hét névvel című könyvet, és biztos voltam benne, ez kell nekem. Aztán eszembe jutott, hogy én valamikor a megjelenése körül le akartam csapni erre a könyvre, de ez valahogy elmaradt. Már menni készültünk, de a kedves eladóhölgy (aki tényleg nagyon türelmes volt) megkereste nekem ezt a gyöngyszemet. (Nem mellesleg ott álltam mellette, és nem vettem észre a polcon.) Boldogan tértem hát haza, és volt ami inspiráljon Zsuffa Tünde könyvének elolvasásában.

            Szóóóóval, én azt hittem, hogy ez egy nehéz könyv lesz. Illetve azt, hogy egy regény. Aztán pedig már azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, csak olvastam, és olvastam. Mindig csodáltam azokat az írókat, akik egy életrajzot, vagy tényekre alapuló regényeket olvasmányosan meg tudnak írni. Nos, Suki Kim egy fantasztikus írónő, aki csak azért tanított a cseppet sem veszélytelen Észak-Koreában, hogy ez a könyv megszülessen. Mintha missziójának tekintené, hogy erről a titkos és elzárt országról sok mindent felgöngyölítsen.

            Előre le kell szögeznem, hogy engem elég érdekes dolgok hoznak lázba. Nem elég, hogy a könyvekben majdnem mindig a rosszfiúnak szurkolok, és imádom a háborúkat, a halálról és mindenféle mítikus dologról szóló történeteket, nagyon vonzódok Észak-Koreához. Szinte minden létező cikket elolvastam róla, rengeteg dolognak néztem utána, és mániákusan el akarok oda utazni. Miért is hiányzott eddig ez a könyv nekem? Lássuk csak…

            Az elején én tényleg azt hittem, hogy sokkal nyersebb lesz és felsorolásszerű, mint az első fejezetek egyikében. Bár nekem ez a módja is bejött az információk közvetítésének, azért mégis jobb volt egy regényt olvasni. Bár nem is volt annyira regény sem, hiszen párbeszédek alig akadtak benne, mégis olvastatta magát.

            Számomra azért volt érdekes ez a könyv, mert Észak-Koreából alig tudunk valamit, itt viszont rengeteg dolog a felszínre kerül. A tanárnő maga Dél-Koreában született, és később költözött a családjával az Amerikai Egyesült Államokba. Mivel íróként dolgozott, szeretett volna Észak-Koreáról egy könyvet írni. Igen ám, de hogyan juthat be az országba, hogyan kerülhet közelebb az emberekhez, mindezt úgy, hogy az igazságot lássa és ne azt, amit a rezsim láttatni akar. Misszionárius tanárnak álcázta hát magát, és vállalkozott arra, hogy egy egyetemen tanítson, méghozzá a PME-n. Ez egy olyan egyetem fiatal férfiak számára, ahol angolt tanulhatnak anyanyelvi tanároktól, illetve maguk a tanárok is külföldiek. Így kerül ide Suki Kim, aki egy évig tanít itt. Nagyon megszereti a fiatalokat, akikről sok dolgot megtudunk, ám vannak kérdések, melyek számára, így sajnos számunkra is örök rejtély marad.

            Határozottan a kedvenc részem az, amikor az írónő felsorolja az íratlan szabályokat. Engem mindig is megdöbbentett ennek az országnak a szegénysége, elzártsága, de nem gondoltam volna, hogy a legelitebb egyetemen, ahol a felső réteg fiai tanulnak, nincs fűtés, áramkimaradásokkal küzdenek télen és minden nap ugyanazt eszik. A tanárok beszélgetéseit lehallgatják, átnézik az e-mail fiókjukat, és bármit, amit kiejtenek a szájukon az ellenük fordítható. Szerintem ez annyira durva, hogy már imádom!! Komolyan. Tényleg betegesen vonzódom ehhez az országhoz. Nem a legkirályabb hely, de mindenképpen el akarok jutni ide, még akkor is, ha én nem láthatok majd be a függöny mögé.

            Visszatérve a könyvre. A legjobb részt túltárgyaltuk, az írónő stílusa fantasztikus, nagyon jól elmagyaráz mindent az olvasónak. Egy kicsi történelem, kicsi gasztronómia, pszichológia és társadalomtudomány, és készen van életem egyik legmeghatározóbb könyve. Egy kicsit a vége nem tetszett, jó lett volna valami véleménynyilvánítás, összegzés, de teljesen megértem, miért történt így. Egyébként ez nem egy fordulatos, vagy tipikus könyves könyv. Na, ezt jól megmondtam.

            Egyébként tényleg minden percét imádtam a könyvnek, igaz nagyon néha döcögősen ment, de imádtam. Nem csak azért, mert érdekel a kultúra és ország, hanem izgalmas volt, és egy kicsit én is közelebb kerültem a tanítványokhoz. Bánt, hogy olyan hamar kiolvastam. Tényleg, nagyon jó volt.

            Még legutoljára elmondanám, hogy vannak képek is, és én egy kicsit másképp képzeltem el az egyetemet és a kampuszt. Esküszöm, a képeken barátságosabbnak tűnik, mint ahogyan elmeséli a könyv.

Borító: Borító bolond vagyok, de manapság már nem csak ez alapján ítélek, ugyanis ennek a könyvnek sem a legszebb a borítója, én mégis beleszerettem. Talán csak a történet miatt, mégis annyira belém égett, hogy egy év elteltével is emlékeztem rá tisztán.

Zsuffa Tünde: Angyal a földi pokolban

Fülszöveg: Az Angyal a földi pokolban című regény lehetne akár egy szerelmi történet a II. világháború idején, s ábrándozhatnánk egy apácák által nevelt bátor, de igen makacs nő és egy osztrák orvos sorsszerű egymásra találásáról. Ennél azonban sokkal többet nyújt a könyv. Olyan húsbavágó kérdéseket vet fel, melyeket a háború utáni kor politikai és hatalmi pozíciói kényszerítenek ki, melyek harcba állítják az embereket egymásal, és önmagukkal szemben is. Menni vagy maradni, tenni vagy lapulni, élni vagy meghalni…

Horthy Miklós testőrparancsnokának lánya, Balázsovich Antónia és Lucca Engel szerelme csak a rendszer által létrejött pokoli világ kórház biztos menedéket nyújtott számukra egymás megismeréséhez, nem adott azonban oltalmat a Vörös Hadsereg bevonulása ellen. Hiába álltak a Nemzetközi Vöröskereszt szolgálatában, nem kerülhették el saját kegyetlen sorsukat: míg Lucca egy szibériai lágerben küzdött az életéért, addig a budai úri lány a kommunista diktatúra kíméletlen igazságszolgáltatásával találta szemben magát, és vált nincstelenné.
1956 októberében a Sziklakórházban találkoznak újra. Vajon elég erős volt-e a szerelmük tizenkét év kínszenvedés, erőszak, megtorlás és kitelepítés után? A fel nem dolgozott tragédiák árnyékában képesek-e küzdeni közös jövőjükért, és helyesen dönt-e Antónia élete legfontosabb kérdésében: haza vagy szerelem?

Antológia, Lakitelek, 2015 
328 oldal, keménytáblás

Írónő: Zsuffa Tünde egy fejér megyei kisvárosban, Pusztaszabolcson nőtt fel, középiskolai tanulmányait is ott végezte. Egyetemre Budapesten és Bécsben járt. Teológiát, történelmet és német irodalmat hallgatott. Jelenleg az osztrák fővárosban él kisfiával. Paprika rummal című könyve 2012-ben jelent meg.

Vélemény: Érdekes volt befejezni a könyvet. Az utóbbi időben annyira nem volt időm olvasni, hogy teljesen hozzám nőtt. Most visszakerült a polcra. Fura lesz nélküle az élet.

            Az biztos, hogy előttem már az egész család elolvasta, ők ajánlották nekem már nagyon. Ideje volt. Rövidnek véltem, kicsit szerelmesnek, de ami a legfontosabb, történelminek. Bolondulok a töriért, azon belül a második világháború és a magyar történelem nagy kedvencem. Éppen kapóra jött nekem, hiszen a történet felölelt sok-sok évtizedet, a világháborútól kezdve az ’56-os forradalomig. Ez így volt kerek. Volt közben ugyan egy olvasói váltságom, de túléltem, röpke egy hónap után pedig az utolsó oldal végére értem.

            Balázsovich Antónia úri családból származik, az édesapja a budai testőrparancsnok. Boldogan éldegél a villájukban, miközben leánynevelő intézetbe jár az Irgalmas Rendi nővérekhez. Itt biztonságban van a kialakuló háború alatt, illetve gyakorolni tudja leendő munkáját is, az ápolást. Amikor az egyházi iskolákat megszüntetik, Antónia a leánylíceumban marad, és segít a háború sebesültek ellátásában. Az orvosi forgatagban találkozik Lucius Francisco Engel doktorral, akivel, nos, ha nem is első látásra, de egymásba szeretnek. A történet pedig nagyjából itt kezdődik.

            A legérdekesebb számomra az volt, hogy végig történik valami. Meglepődsz, amikor az első fejezetek egyikében kibontakozik a szerelem. Mi lesz eztán? Ó, bőven vannak itt fordulatok. A vége felé pedig, amikor túl kevés van hátra, de még mindig messze a happy and… na akkor tényleg letehetetlen a könyv. Nálam ez úgy nézett ki, hogy olvastam, olvastam, aztán hirtelen abba kellett hagynom, és egy hétig érintetlenül állt a könyv az asztalon. A végét azonban egy szuszra befejeztem.

            A történelmi hitelesség nagyon fontos egy ilyen műnél, és tudjátok mit? Az írónő pontos volt és precíz. Úgy avatott be minket a történelem rejtelmeibe, hogy nem vált tőle szárazzá a regény. Belecsempészte a politikát a párbeszédekbe, a korképet az eseményekbe. Egyszerűen imádtam a részleteket, a mellékneveket, amik hatására mintha én is ott lettem volna. Ha valaki meghalt (ami gyakran előfordult) nem gyászoltuk sokáig, hiszen az idő szorított. Rengeteg szerethető karakter bukkant fel és tűnt el, mégis örök nyomot hagyva bennem. A párbeszédek külön szépek voltak nekem, főleg, amikor Antónia a Hortobágyon él, vagy visszatér vidékre. Ilyenkor a józan paraszti ész megmutatkozott, és a könyv rögtön közelebb került hozzám.

            Remekül van tehát vegyítve a történelem és a „mese”, igaz, nekem kicsit nyálasak voltak néhol a szerelmes beszélgetések. Azt viszont szerettem, hogy nem rögtön az elejével kezd, hanem a végével. Hogy nem egy szálon és idősíkban fut a történet, hanem többen. Hogy mindenkinek megtudjuk a múltját, ami olyan pontosan és precízen van leírva, hogy akár igaz is lehetne.

            Nem véletlenül sikerült tehát ez a könyv ilyen jól. Az írónő gondosan utánanézett mindennek, még az időjárásnak is, munkáját történészek segítették. Szerettem, hogy valóban fordulatos volt, és nem csak úgy ment minden a maga útján. Szegény Antónia, annyi viszontagságon esett át, hogy olvasni is rossz volt. Éppen, hogy elérte a boldogságot, újabb trauma következett. Nem árulom el a végét, de szép jövőt képzelek el a regény összes szereplőjének.

            Mivel ez csak egy rövidke és hosszan olvasott, történelmi, mély, letehetetlen regény volt, hosszabb bejegyzés kéne neki, de nem jönnek a szavak. Fura visszagondolni rá. Lehet, hogy tényleg csak a folytonos magamnál hordástól, de hozzám nőttek a karakterek, és hiszem, hogy valamikor léteztek, és most sokat csuklanak, amiért emlékezem rájuk. Nem fogom elfelejteni a könyvet, ajánlom tényleg bátran bárkinek. (Teátrális befejezés szerűség:pipa)

Borító: Számomra a borító nem volt olyan fontos, hiszen evidens volt a könyv megvétele, illetve nem is e miatt olvastam el. Mindezek mellett azt kell mondanom, a borító ízléses lett, a színe illik a történethez, a Sziklakórház pedig fontos része a könyvnek, szóval el lett találva. Tetszik.