Danielle Steel: A Dél ajándéka

Fülszöveg: Alexa Hamilton tősgyökeres jenki létére egy előkelő déli családból származó férfihoz megy feleségül. Férje, Tom Beaumont azonban nem bizonyul a hűség bajnokának, és hétévi házasság után faképnél hagyja feleségét és leányát. Alexa a fájdalomtól megtörten New Yorkban kezd új életet. Miután megszerzi a jogi diplomát, a manhattani bíróságon helyezkedik el, és hírneves ügyészként lesz sikeres. Munkája mellett egyedülálló anyaként odaadóan neveli a lányát, ám férje árulását és Tom családjának rideg elutasítását továbbra sem tudja elfelejteni. Amikor egy sorozatgyilkos bíróság elé állításával bízzák meg, élete egy csapásra megváltozik. Kamasz lánya, Savannah – aki külsőre kísértetiesen hasonlít a brutális gyilkosságok áldozataira – fenyegető leveleket kap. Bár a válás óta Alexa egyszer sem járt Charlestonban, és volt férjével sem találkozott, most mégis úgy dönt, hogy Savannah az apjánál lenne a legnagyobb biztonságban. Miközben anya és lánya távol egymástól egyre nehezebb kihívásokkal szembesül, a régi sebek újra felszakadnak, és a múlt titkairól lehull a lepel… 

Írónő: Danielle Fernande Dominique Schuelein-Steel 1947-ben született, napjaink egyik leghíresebb amerikai írónője. Gyermekkprát Franciaországban töltötte, ahol tehetős szüleinek köszönhetően estélyekre járt, így ismerkedve meg a gazdag emberek életével. Szülei válása után édesapjával Amerikába költözött. Divattervezőnek tanult.

Házassági élete nem volt valami fényes. Ötször ment férjhez, mindegyik kapcsolata válással végződött. A válásról és a férjeivel való tapasztalatait könyveiben örökítette meg. Házasságaiból hét gyermeke született, mellettük pedig van két nevelt gyermeket, akiket negyedik férjétől adoptált. Utolsó férjétől 1999-ben vált el.

Első könyve Going Home (Hazatérés) címmel 1973-ban, azóta pedig ontja magából a műveket. Összesen 99 könyve van, melyekből 23-at meg is filmesítettek. A romantikus drámák mellett verseskötetet és gyermekregényeket is adott ki.  

Vélemény: Biztosan említettem már, hogy nem szeretem Danielle Steel romantikus, nyálas, nyálasan romantikus stílusát, és a krimik sem a kedvenceim. Hát, ezzel a könyvvel kifogtam mind a kettőt. Na de hogyan és miért vettem kézbe? Az úgy volt, hogy nagyon nem tudtam mit olvassak, és kutakodtam a szüleim könyvespolcán, hátha… na és akkor megtaláltam. Úgy gondoltam, hogy a túl sok szerelmes tini regény mellé még jól is jöhet, ráadásul meg kell próbálkozni valami újjal. Fogtam hát és beleolvastam. A hátulja alapján jónak tűnt, az első fejezetet pedig pillanatok alatt elolvastam. Hú, tök jó meg minden, olvassuk tovább. Aztán…

            Be kell vallanom még az elején, hogy megszakítottam az olvasást. Húúú, mit tettél? Igen, félbeszakítottam, ugyanis nem bírtam tovább olvasni. Na de szép sorjában. (Amúgy közben két napot hagytam csak ki, amikor is Leinre Laura Hullócsillagát olvastam el)

            Tehát a könyv. Danielle Steeltől eddig csak romantikus regényeket láttam, és ez a könyv sem volt mentes tőle, bár nem feltétlenül a szerelem volt a középpontban. A fülszöveg alapján és sokkal inkább krimire számítottam, mint erre.

Charleston

            A történetünkben megismerhetjük Alexát, az egyedülálló anyát, aki tizenhét éves lányát, Savannah-t New Yorkban neveli. Munkáját tekintve Alexa jogász a kerületi ügyészségen. Fontos még megemlítenünk Tomot, a volt férjet, aki elhagyja Alexát és a lányukat régi feleségéért, Luisáért. A bonyodalom ott kezdődik, hogy a rendőrök elfognak egy sorozatgyilkost, az ügyet pedig Alexa kapja meg. A feladata az, hogy börtönbe juttassa Luke Quentint, aki tizennyolc nő megerőszakolásáért és haláláért felelős. Ugye milyen jól hangzik? Na, nem a gyilkosságok, hanem maga a sztori. Aha… én is azt hittem, hogy jó lesz, főleg az a rész, hogy Savannah kísértetiesen hasonlít a meggyilkolt lányokhoz. Itt ugye mindenki arra gondol, hogy akkor lesz valami izgalmas dolog, de az írónő egyáltalán nem feszegeti a húrt. Szépen nyugodtan leírja a tárgyalások menetét, sajnáltatja a sokat dolgozó ügyészeket és rendőröket, amivel amúgy nincsen gond, de nem is fontos.

            Szó ami szó, a könyvben semmi nem történik, de komolyan, semmi. Na jó,ezt így túlzás állítani, inkább azt mondom, hogy nem szól semmiről. Nem igazán boncolgatja a gyilkossági ügy szálát, csak éppen annyira érinti mindig, hogy kiragadjon minket a könyv szirupos, boldog hangulatából. Nem találunk benne mélyre menő szerelmi szálakat, Alexa csak az utolsó pillanatban (értsd, utolsó két fejezet) jön össze élete nagy szerelmével, Savannah-ról csak annyit tudunk, hogy eszeveszetten boldog, és úgy általában, az emberek érzéseiről csak érintőlegesen tudunk meg valamit.

            A könyv talán legnagyobb hibája az elnyújtott monológok és párbeszédek voltak, na meg az unásig ismételgetett mondatok. Az érzés, amikor egy fejezeten keresztül ugyanazt olvasod, csak a szavak másképp jönnek egymás után, felbecsülhetetlen. Alexa és Tom szinte ezerszer átrágják magukat ugyanazon a problémán, ugyanazok az eszmefuttatások vannak levezetve. Egyszerűen unalmas. Talán ezért is kellett befejeznem félúton.

New York

            Sok ember a fülszöveg alapján ítél és veszi meg vagy olvassa el a könyvet. Most akkor hogy is van ez? Először örültem, mert itt a fülszöveg nem egy általános összefoglalás, hanem egy kicsit betekinthetünk az előzményekbe. Aha. Csak aztán kiderül, hogy alig történik valami, ami a hátulján olvasható. Elemezhetném mondatonként, de sehová sem vezetne, hiszen tényleg NEM TÖRTÉNIK SEMMI! A múlt titkairól lehull a lepel… jó. Melyik titokról és milyen lepel? Ugyanis a szereplők és az olvasók is tisztában vannak a titkokkal, amik nyíltak és kimondhatóak. Az pedig, hogy Tom nem a hűség bajnoka, igaz, ám kapunk rá magyarázatot, ami miatt a férfi hatalmasat fordul a szemünkben, és lealacsonyodik egy pulyka szintjére.

            Összefoglalva tehát, egyáltalán nem az történik, amire számítunk, és ez ebben az esetben negatív, ugyanis nem a fordulatossága miatt volt kiszámíthatatlan. Unalmas, felesleges volt ennyi oldalon keresztül húzni. Egyetlen pozitívum volt talán benne, mégpedig az, hogy az írónő nagyon szép leíró részeket produkált.

            Tipikus amerikai ponyvaregény, amit a repülőgép pályaudvaron lehet megvenni, arra a célra, ha nagyon unod magad. Nekem nem tetszett kifejezetten, nem érdemes elolvasni, nem is tudom mi ütött belém, amikor a kezembe vettem.

Borító: A borító szép, az egésznek kicsit régies hatása van. Már csak a könyv mérete is olyan kis cuki, a betűtípus pedig kifejezetten drámai. A címről nem is beszélve… Mondjuk a történethez egyáltalán nem illik a kép.

Kedvenc szereplő: Talán a kis mellékszereplőket szerettem a legjobban. A rendőröket, Jacket, Murielt. Valamint kórosan vonzódom a rosszfiúkhoz, úgyhogy Quentint is kedveltem ,kár, hogy az ő szemszögéből nem folytatta a bemutatást.

Nem-kedvenc szereplő: Egyértelműen Luisa és Tom. Előbbinek a kiállhatatlan viselkedése, utóbbinak meg a sutasága a negatív. Tom anyja sem egy pozitív szereplő, bár a végére igyekszik egy kicsit átformálni őt az írónő, bár szerintem a való életben ez nem így működik.

           

Cassandra Clare & Sarah Rees Brennan: Bane krónikák - Mi történt Peruban?

Fülszöveg:Magnus Bane kalandjai.

Jó oka van, hogy Magnus Bane személye nem kívánatos Peruban. Kövesd Bane dél-amerikai kalandjait, amint régi ismerősünk bajba sodorja boszorkánymester társait, Ragnor Fellt és Catarina Losst, megismerkedik számos hangszerrel (amelyeken borzasztóan játszik), valamint számos tánccal (amelyeket borzasztóan jár), majd magára haragítja házigazdáit, amikor valami kimondhatatlant tesz a Nazca-vonalakkal.

Író(k): Cassandra Clare, eredeti nevén Judith Rumelt. 1973-ban született Teheránban, Iránban. Szüleivel sokat utazott, így tíz éves korára már a fél világot bejárta. Már gyerekként szeretett írogatni, ezért újságoknál és magazinoknál szerette volna kiélni tehetségét. 2004-ben kezdett el dolgozni első nagyszabású művén, a Csontvároson, mely 2007-ben debütált, és azonnal a bestseller listák első helyén landolt. Első sikere után csak úgy ontotta magából a könyveket, és azóta 27 művét jelentette meg. És még nincs vége! Jelenleg férjével és macskáival él Manhattenben.

Sarah Rees Brennan 1983-ban született Írországban. Első regénye, a The Demon’s Lexicon 2009-ben jelent meg, azóta a művei az Egyesült Királyság bestseller listáin szerepelnek. Könyvtárosként dolgozott New Yorkban, ahol most is él. Öt éves kora óra ír, és saját blogot vezet. Több díjat is elnyert.

Vélemény: Cassie eddigi könyveiben személyes kedvencem Magnus Bane volt, mindenki boszorkánymestere, aki jelen volt az Árnyvadászok történelmében, neve szinte összefonódott néhány jelentős család nevével. Éppen ezért voltak kíváncsi csak simán Magnusra, aki poénos, komoly és jólelkű, ha ez nem is mindig látszik rajta. Szerettem volna róla többet tudni, milyen, amikor egyedül van, vagy éppen a barátaival, hogy viselkedik, ha az életéről van szó, mik a saját gondolatai. Van-e egyáltalán Magnusnak Árnyvadászok előtti élete, voltak-e barátai előtte, és persze a nagy kérdés, mi van a szerelmi ügyeivel? A sok kérdésre pedig válaszokat leltem, közben ismét éreztem azokat az illatokat és ízeket, miket a Pokoli szerkezetek, vagy a Végzet ereklyéi olvasása közben.

A történet, amint sejthető, Peruban játszódik, és rengeteg izgalmas és persze szerelmes kalandot mutat be nekünk, olvasóknak. Együtt keressük a választ egy nagy, közös kérdésre. Miért tiltották ki Magnust Peruból? Nem lövöm le a poént, azonban végig kell olvasni a rövidke könyvet, mert bármennyire is eget rengető balhék vannak Magnus mögött, a végén pár mondatban elintézik az ügyet, komolyabb és hosszabb érvelést nem kapunk.

Megismerjük Magnus boszorkánymester barátait, Ragnor Fellt és Catarina Losst, akik már ismerősek lehetnek számunkra, ám most még jobban összemelegedhetünk velük. A legizgalmasabb rész pedig, természetesen, Magnus szerelme egy mondén iránt. Főszereplőnk itt még fiatal, előtte az élet, kalandok, szerelmek és árnyvadászok várnak rá.

Azért sajnos voltak dolgok, amik nem tetszettek. Izgalmasabbnak hittem a könyvet, bár az első próbálkozás nem mindig jön össze, úgyhogy reménykedem, majd jobban sikerül a többi rész. Ami pedig még egy kicsit zavart, a végén derül csak ki, hogy egy pitiáner ügy miatt tiltották ki Magnust Peruból, a vége így összecsapott lett.

Összességében már nagyon hiányzott Cassie stílusa és az árnyvilág, de a sorozat kapott hideget, meleget egyaránt. Majdnem nem olvastam el, mert egy közeli barátnőmnek nem tetszett, és valóban, ez az első rész enyhén erőltetettre sikeredett, ugyanakkor élvezhető is egyben.

Borító: Nekem személy szerint tetszik a sorozat borítója, a színek és a betűtípus egyaránt, meg az, hogy Magnus nevét hozza ki az egymás mellé tett sok, vékonyka könyv.

Kedvenc szereplő: Ki nem találnátok, a kedvencem Magnus volt, a maga eleganciájával és bájával, de a többek sem törpülnek el mellette, szerettem mindenkit.

Nem-kedvenc szereplő: -

Julie Kagawa: Iron Queen

Fülszöveg: A nevem Meghan Chase.

Azt hittem, vége. Vége a tündérekkel töltött időnek, annak, hogy lehetetlen döntéseket kell hoznom, fel kell áldoznom a szeretteimet. Azonban most vihar közeleg – egy seregnyi vastündér, akik minden tiltakozásom ellenére visszarángatnak magukkal. Eltépnek a kitaszított hercegtől, aki megesküdött, hogy mellettem marad, és egy olyan háború mélyére hajítanak, amelyet aligha élhet túl bárki is.

Nincs visszaút.

Írónő: 1982 október 12-én született a kaliforniai Sacramentóban. 9 éves korában költöztek a szüleivel Hawiira. Szülei japán származásúak. Julie jelenleg Louisville-ben él Kentuckyban.

Első könyve, a The Iron Daughter 2009-ben jelent meg, mely az Iron Fey sorozat első része. A sorozat következő három része 2010 és 2011-ben jelent meg, melyek közül az utolsót, a The Iron Knight címűt nem fordították még le magyarra. A sorozathoz három kiegészítő novellát is írt.

Legújabb sorozata a Blood of Eden címet viseli, két rész jelent meg eddig, nem magyarul.

Vélemény: Fú, ezt nem tudom, hol kezdjem. Annyira vegyesek ezzel a könyvvel kapcsolatban az éréseim. Az előző két résznél már olvasás közben megalakult bennem valami fogalom a könyvvel kapcsolatban, fejben már összeállítottam, miről fogok írni, mit említek meg, hogyan építem fel a szöveget. Ez az utolsó könyv nagy nehézségeket okozott, mert már sokadszorra törlöm vissza a sorokat és sokszor meg kell állnom közben, annyira tanácstalan vagyok. Ebben a pillanatban fejeztem be ugyanis a könyvet, forgatom az ujjaim között, belelapozok és… sírok és nevetek egyszerre.

            Úgy gondolom, ésszerű lenne azzal kezdeni, hogy miről is szól. Meghan az előző részben legyőzött, megmentett, megoldott mindent (kivéve Vasparipát ugye, aki meghalt, de kell egy olyan karakter, akit az írónő megöl, úgyhogy teljesen ésszerű, de nem jogos az ő megölése) Itt azonban adódik még egy pár probléma, mégpedig Meghan édesapjával, aki Félúton maradt. Az elején mindenki izgul szegény Paulért, aztán el is felejtjük. Jönnek még a bajok csőstül, ám észre sem vesszük, hisz szeretett főhősnőnk mindent megold azonnal, de egy kis késéssel biztosan. Lényeg a lényeg, Meghan és kis csapata kibővül és a trónbitorló ellen akarnak fellépni. Bizony, a könyv nagyjából fele erről szól, a másik fele pedig a készületről és töprengésről.

            Nyilván mindenkit a szerelmi szálak érdekelnek a leghamarabb. Mind tudjuk, hogy végül Ash lett a kiválasztott, ami egy darabig böki mindenki csőrét, hiszen ott van a szerethető Puck, azonban egészen jól megférnek egymás mellett hárman. Ash és Meghan kapcsolata nem valami fényes, bár kapunk rengeteg nyálas szerelmi szöveget és a lány folyamatosan azon rágódik, hogy inkább szereti Asht vagy félti a szerelmétől. Van benne fordulat bőven, az elején kisebbek, és mind érezzük, ezeket megoldják a szerelmesek. Aztán jön a dilemma, az igazi, hiszen Meghan kezében nem csak birodalmak vannak, hanem életek is, köztük a jégfiúé. Sejteni lehet, hogy mi lesz a vége, egy kicsi fricskával boldogít minket az írónő, aztán mind mehetünk Isten hírével, de érzem én a pozitív végkifejletet.

            Mindig is féltem, hogy Meghan egy kis liba lesz a könyvekben, akit csak a szerelem érdekel. Oké, talán ez így erős, de nem akartam, hogy nyafogjon, és azt hiszem ezt meg is említettem az előző bejegyzésben. Na, ebben a kötetben kevesebbet nyafog, rágódni viszont rengeteg dolgon kell neki, ami ésszerű viszont kicsit sajnálatos.

            Hozzászoktam a második részben, hogy mindig történik valami. Igaz a Vaskirálynő is tartogat meglepetéseket és izgalmas oldalakat (főleg az utolsó száz lap), de volt benne egy hullámvölgy, amikor azt mondtam, nem érdekel tovább. Megingott a trilógiába vetett hitem, elszomorodtam azon, hogy ezt sem kellett volna három részessé húzni, hiába volt még egy lezáratlan szál. Rendesen megijedtem és igen, lassan vettem rá magamat, de befejeztem a könyvet, nagy-nagy örömömre.

            Fura, ugyanis a holtpontom egy csatajelenetnél volt, ami meglepően unalmasra sikeredett. Nem tudom, hogy ez azért van-e mert lány vagyok, mindenesetre untam. (Megjegyezném, az Éhezők viadalában vagy az Útvesztőben is rengeteg, sokkal életszerűbb csata zajlik, és azokat a részeket imádtam olvasni.) Az ezt követő pillanatokban pedig szinte végig stratégiai megoldások és háborús pillanatok sorakoznak fel, amiket viszont alig bírtam befejezni.

            Ha már a csatáknál tartunk. Az írónő valami eszméletlen módon bánik a szavakkal, remekül érzékeltet mindent és sosem húzza el (kivéve a holtpontnál) a fejezeteket. Ügyesen váltogatja a szerelmes és akciódús jeleneteket, a csavarokat és a végén mindenki belehal a kíváncsiságba, ugyanis még nincs vége. A legjobb az egészben az, hogy az utolsó pár fejezetben kapjuk meg a legnagyobb pofonokat, hiszen két hatalmas változás is történik, amire nem mindenki számít. Az egyik természetesen a bitorlóhoz köthető, a másik pedig a gerlepáromhoz.

            Amit, illetve, akit mindenképpen szeretnék még megemlíteni az Puck. Egyszerűen imádom a személyiségét, azt, ahogyan elviseli a szerelmét más karjaiban, a vicceit és a hirtelen váltakozásokat. Nagyon nagy szó az, hogy Puck képes sírni és szeretni. Utóbbit persze gondoltuk róla, hiszen Meghanért is mi mindent megtett, ám a sírás távol áll egy ilyen idős és mégis ruganyos lénytől. Annyira szeretem és örülök, hogy az ő sorsa legalább jóra fordult. (illetve jó maradt) Nem feledkezem meg természetesen Kacorról, akinek ugyanannyi szerep jutott, mégis egy kicsit kevesebb. Állandó karaktere az Iron Fay köteteknek, nem annyira lepődtem meg a hirtelen eltűnésein és felbukkanásain. A második rész sok-sok új szereplőt tartogatott számunkra, akik mind szerethetőek, és itt is szerepelnek, igaz kevesebbet. Hogy vannak e újak? Természetesen, bár már találkoztunk velük, igaz, az régen volt. Ott van mindjárt Glitch, aki Vasparipához hasonlatos, ám ő kifejezetten boldog véget ér.

            A fordítást az egekig magasztaltam a második könyvnél, és itt is igazán szép munkát végeztek, bár egy banális hiba volt csak, amit a könymolyok nem igazán szeretnek. Robin Pajtás nevét ugyanis Robin Goodfellowra változtatták. Nem baj, de kérdem én: ha két köteten keresztül jó volt, akkor miért? Ez olyan, mintha egy film főszerepét a sokadik részben átadnánk egy másik személynek. És nem, nem más ember fordította, hanem ugyanaz a személy, aki az első részt. Különös nem?

            Érdemes elolvasni a könyvet? Naná. Beszerezzem a folytatást? Mindenképpen. Életre szóló sorozat volt? Egészen biztos. Megszerettem? Beleszerettem.

Borító: Az előző borítókat nagyon zsúfoltnak találtam, és ez sem a szívem csücske, mégis megbarátkoztam vele. Elképzelhetetlen lesz számomra az, hogy nem hurcolászom mindenhová magammal. Annak ellenére pedig, hogy rózsaszín, igenis tetszett.

Kedvenc szereplő: Glitch, Kacor, Puck, Ash, Mab úrnő, Paul, Masina… Soroljam még?

Nem-kedvenc szereplő: Oberon nem vészes anyira… Ugye nem?

John Green: Alaska nyomában

Fülszöveg: A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz.

Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.

Író: John Michael Green 1977-ben született Indianapolisban, az USA-ban. Születése után sokat költöztek, ezért két iskolába is járt, egyikbe Orlandóban, másikba Briminghanben. A briminghami iskoláját alakította át az Alaska nyomában című regényében. Elmondása szerint csúfolták őt az iskolában. Angol és vallástudományok diplomáját 2000-ben vehette át.

            Lelkésznek készült, ám egy gyermekkórházi élménye, amit fiatal lelkészként tapasztalt, arra ösztönözte, hogy megírja a Csillagainkban a hibát. Könyvkritikusként és termelési asszisztensként dolgozott újságoknak.

            Első könyve, az Alaska nyomában 2005-ben került a polcokra. Ezután majdnem minden második évben újabb könyvet dobott a piacra, így került mindenki kezébe a Csillagainkban a hiba (2012), melyet azonos címmel megfilmesítettek 2014-ben. 

 John Green Alabamában járt bentlakásos iskolába, amely nem sokban különbözött az Alaska nyomában Culver Creekjétől. Az Alaska nyomában az első regénye.

            Jelenleg Indianapolisban él feleségével és két gyermekükkel, valamit egy kutyussal.

Vélemény: Rövidke könyv iskolaszünetekre, amikor nem nyár van, de nem is nehéz tanulás. Nekem egy hetembe került elolvasni, pedig igen csekély a terjedelme.

Azt hallottam erről a könyvről, hogy az író legrosszabbul sikeredett könyve. Ilyenkor rögtön mindenki arra gondol, hogy olvashatatlan és élvezhetetlen, pedig nem! Sőt, nekem nagyon tetszett, bár igaz, hogy nem ért a Csillagainkban a hiba nyomába.

Nagyon sok véleményem van róla, éppen ebben a szent minutumban fejeztem be az olvasását, és nem, sajnos nem érzek ürességet. Jó könyv volt, elolvastam, de nem gondolkoztam el rajta semmiképpen sem.

Szerettem a karaktereket, jól kidolgozottak voltak, de annyira nem mélyítette el őket az író, mint ahogy azt megszoktam. Jók voltak a becenevek és a tipikus kamasz korszak, a suli és a barátság. Minden megvolt ahhoz, hogy egy szerethető ifjúsági regényt olvassunk, mégis bele lett csempészve az író stílusa, ami a komolyság, néha már komorság. Belecsempészve?

A könyvben két véglet szerepelt. A párbeszédek kifejezetten szórakoztatók voltak, szlengekkel, káromkodással és fiatalsággal. Kár, hogy eléggé kevés ilyen párbeszéd volt. A leíró részek pedig mind komolyak és elgondolkodtatók. Nekem eszembe jutott az Egy különc srác feljegyzései, ahol szintén egy fiú szemszögéből láthatjuk igenis komoly és mély problémáit. A kettő között a különbség az volt, hogy Charlie gyermeki naivsággal beszélt, míg Milesból már a felnőtt szólt.

A baj ezekkel a végletekkel az volt, hogy nagyon eltagolódtak. Direkt figyeltem, az izgalmas részeket nem írta le túl hosszan, de ha mégis, akkor nagy szavakkal dobálózott. Nagyon jól bemutatta ugyan a fiatalok életét, leírta az iskolai életet és szokásokat. Szerettem a szereplők összetartását és azt a fajta zavarodottságot, ami néhol a könyvet jellemezte. Olyan volt, mintha ismerném a helyzetet és a néha felbukkanó szereplőket, mert John Green úgy írta meg. Mintha az magától értetődne, hogy szeretem őket és tudom ki kicsoda. Nagyon jó, hogy nem csak pár állandó személyt láttam, hanem többet és többet, akiknek a nevére sem emlékszem, de tudtam, hogy beletartoznak a történetbe.

Szintén fel lettek hozva az élet nagy kérdései fiatal köntösbe burkolva, rengeteg ellentéttel tetézve. Érdekes, hogy az iskola főként nagyon okos gyerekeket tanít, akik mégis gyerekek maradtak piával és cigivel, balhékkal és szórakozással. Itt jönnek képbe az ellenétek.

Főszereplőnk Miles, aki emberek utolsó mondatait gyűjti, mellette viszont szeret videojátékokat játszani. Nem egy szokványos párosítás ugye? A szobatársa Chip, becenevén az Ezredes, akit sanyarú sorsa ellenére matekzseninek teremtett a sors, bár ezt ritkán halljuk a könyvben. Láncdohányos, ám cigire sosincs pénze, a vodkát pedig tejjel issza. Különleges személyiségét szarkazmussal tetézi. Alaska egyértelműen a kedvencévé válik mindenkinek. Kislányos, de okos, rengeteget olvas, érdekes élettörténete van és képes lenne minden nap berúgni, viszont másnaposan is tud matekkorrepetálást tartani. Ők a kemény mag, a három lényeges szereplő, ám sokat szerepel még Takumi és Lara is, róluk viszont tényleg keveset tudunk meg.

Tipikusan az a könyv, ami elég hosszú ahhoz, hogy szórakoztasson, de nem elég hosszú ahhoz, hogy a karakterek hozzánk nőjenek. Ezt sajnálom is, mert a vége pont jól lerövidült, bennem ég a kíváncsiság, hogy mi lenne, ha… mi lett volna… Ugyanakkor azt is tudom, hogy ennek így kellett befejeződnie.

Szerepeltek benne magyarok is, igaz csak egy fél mondat erejéig, amikor Miles megjegyzi Larának, hogy milyen szép magyar lány, pedig román.

Kifejezetten tetszett az előtte-utána tagolódás, a különböző hosszúságú fejezetek. Akár egy napló, de mégsem az.

Jó volt, szép volt, nem gondolkoztatott el annyira, mint a Csillagainkban a hiba, bár sok hasonlóság volt a kettő között.

Az egyetem melyről a Culver Creek lett mintázva

Borító: A szerző magyarul megjelentetett könyveinek csodás a borítója, minimalista és minden rajta van, ami kell. Tetszik a rózsaszín alap, a figyelemfelkeltő kis ábra a jobb felső sarokban és a pár szó a sárga körben, ami magába foglalja a mű lényegét. Ötletes a minta, ami olyan, mintha lefröcskölték volna. Imádom a betűstílust és a simizős borítót. Összességében tényleg nagyon-nagyon jó. :)

Kedvenc szereplő: Valamiért úgy érzem, hogy a sok mellékszereplő is nagyon fontos, és mindenkit kivétel nélkül szerettem. Igen, azokat is, akiknek a nevét egyszer említette meg az író egy rövidke mondatban.

Nem-kedvenc szereplő: -