Julie Kagawa: Iron Queen

Fülszöveg: A nevem Meghan Chase.

Azt hittem, vége. Vége a tündérekkel töltött időnek, annak, hogy lehetetlen döntéseket kell hoznom, fel kell áldoznom a szeretteimet. Azonban most vihar közeleg – egy seregnyi vastündér, akik minden tiltakozásom ellenére visszarángatnak magukkal. Eltépnek a kitaszított hercegtől, aki megesküdött, hogy mellettem marad, és egy olyan háború mélyére hajítanak, amelyet aligha élhet túl bárki is.

Nincs visszaút.

Írónő: 1982 október 12-én született a kaliforniai Sacramentóban. 9 éves korában költöztek a szüleivel Hawiira. Szülei japán származásúak. Julie jelenleg Louisville-ben él Kentuckyban.

Első könyve, a The Iron Daughter 2009-ben jelent meg, mely az Iron Fey sorozat első része. A sorozat következő három része 2010 és 2011-ben jelent meg, melyek közül az utolsót, a The Iron Knight címűt nem fordították még le magyarra. A sorozathoz három kiegészítő novellát is írt.

Legújabb sorozata a Blood of Eden címet viseli, két rész jelent meg eddig, nem magyarul.

Vélemény: Fú, ezt nem tudom, hol kezdjem. Annyira vegyesek ezzel a könyvvel kapcsolatban az éréseim. Az előző két résznél már olvasás közben megalakult bennem valami fogalom a könyvvel kapcsolatban, fejben már összeállítottam, miről fogok írni, mit említek meg, hogyan építem fel a szöveget. Ez az utolsó könyv nagy nehézségeket okozott, mert már sokadszorra törlöm vissza a sorokat és sokszor meg kell állnom közben, annyira tanácstalan vagyok. Ebben a pillanatban fejeztem be ugyanis a könyvet, forgatom az ujjaim között, belelapozok és… sírok és nevetek egyszerre.

            Úgy gondolom, ésszerű lenne azzal kezdeni, hogy miről is szól. Meghan az előző részben legyőzött, megmentett, megoldott mindent (kivéve Vasparipát ugye, aki meghalt, de kell egy olyan karakter, akit az írónő megöl, úgyhogy teljesen ésszerű, de nem jogos az ő megölése) Itt azonban adódik még egy pár probléma, mégpedig Meghan édesapjával, aki Félúton maradt. Az elején mindenki izgul szegény Paulért, aztán el is felejtjük. Jönnek még a bajok csőstül, ám észre sem vesszük, hisz szeretett főhősnőnk mindent megold azonnal, de egy kis késéssel biztosan. Lényeg a lényeg, Meghan és kis csapata kibővül és a trónbitorló ellen akarnak fellépni. Bizony, a könyv nagyjából fele erről szól, a másik fele pedig a készületről és töprengésről.

            Nyilván mindenkit a szerelmi szálak érdekelnek a leghamarabb. Mind tudjuk, hogy végül Ash lett a kiválasztott, ami egy darabig böki mindenki csőrét, hiszen ott van a szerethető Puck, azonban egészen jól megférnek egymás mellett hárman. Ash és Meghan kapcsolata nem valami fényes, bár kapunk rengeteg nyálas szerelmi szöveget és a lány folyamatosan azon rágódik, hogy inkább szereti Asht vagy félti a szerelmétől. Van benne fordulat bőven, az elején kisebbek, és mind érezzük, ezeket megoldják a szerelmesek. Aztán jön a dilemma, az igazi, hiszen Meghan kezében nem csak birodalmak vannak, hanem életek is, köztük a jégfiúé. Sejteni lehet, hogy mi lesz a vége, egy kicsi fricskával boldogít minket az írónő, aztán mind mehetünk Isten hírével, de érzem én a pozitív végkifejletet.

            Mindig is féltem, hogy Meghan egy kis liba lesz a könyvekben, akit csak a szerelem érdekel. Oké, talán ez így erős, de nem akartam, hogy nyafogjon, és azt hiszem ezt meg is említettem az előző bejegyzésben. Na, ebben a kötetben kevesebbet nyafog, rágódni viszont rengeteg dolgon kell neki, ami ésszerű viszont kicsit sajnálatos.

            Hozzászoktam a második részben, hogy mindig történik valami. Igaz a Vaskirálynő is tartogat meglepetéseket és izgalmas oldalakat (főleg az utolsó száz lap), de volt benne egy hullámvölgy, amikor azt mondtam, nem érdekel tovább. Megingott a trilógiába vetett hitem, elszomorodtam azon, hogy ezt sem kellett volna három részessé húzni, hiába volt még egy lezáratlan szál. Rendesen megijedtem és igen, lassan vettem rá magamat, de befejeztem a könyvet, nagy-nagy örömömre.

            Fura, ugyanis a holtpontom egy csatajelenetnél volt, ami meglepően unalmasra sikeredett. Nem tudom, hogy ez azért van-e mert lány vagyok, mindenesetre untam. (Megjegyezném, az Éhezők viadalában vagy az Útvesztőben is rengeteg, sokkal életszerűbb csata zajlik, és azokat a részeket imádtam olvasni.) Az ezt követő pillanatokban pedig szinte végig stratégiai megoldások és háborús pillanatok sorakoznak fel, amiket viszont alig bírtam befejezni.

            Ha már a csatáknál tartunk. Az írónő valami eszméletlen módon bánik a szavakkal, remekül érzékeltet mindent és sosem húzza el (kivéve a holtpontnál) a fejezeteket. Ügyesen váltogatja a szerelmes és akciódús jeleneteket, a csavarokat és a végén mindenki belehal a kíváncsiságba, ugyanis még nincs vége. A legjobb az egészben az, hogy az utolsó pár fejezetben kapjuk meg a legnagyobb pofonokat, hiszen két hatalmas változás is történik, amire nem mindenki számít. Az egyik természetesen a bitorlóhoz köthető, a másik pedig a gerlepáromhoz.

            Amit, illetve, akit mindenképpen szeretnék még megemlíteni az Puck. Egyszerűen imádom a személyiségét, azt, ahogyan elviseli a szerelmét más karjaiban, a vicceit és a hirtelen váltakozásokat. Nagyon nagy szó az, hogy Puck képes sírni és szeretni. Utóbbit persze gondoltuk róla, hiszen Meghanért is mi mindent megtett, ám a sírás távol áll egy ilyen idős és mégis ruganyos lénytől. Annyira szeretem és örülök, hogy az ő sorsa legalább jóra fordult. (illetve jó maradt) Nem feledkezem meg természetesen Kacorról, akinek ugyanannyi szerep jutott, mégis egy kicsit kevesebb. Állandó karaktere az Iron Fay köteteknek, nem annyira lepődtem meg a hirtelen eltűnésein és felbukkanásain. A második rész sok-sok új szereplőt tartogatott számunkra, akik mind szerethetőek, és itt is szerepelnek, igaz kevesebbet. Hogy vannak e újak? Természetesen, bár már találkoztunk velük, igaz, az régen volt. Ott van mindjárt Glitch, aki Vasparipához hasonlatos, ám ő kifejezetten boldog véget ér.

            A fordítást az egekig magasztaltam a második könyvnél, és itt is igazán szép munkát végeztek, bár egy banális hiba volt csak, amit a könymolyok nem igazán szeretnek. Robin Pajtás nevét ugyanis Robin Goodfellowra változtatták. Nem baj, de kérdem én: ha két köteten keresztül jó volt, akkor miért? Ez olyan, mintha egy film főszerepét a sokadik részben átadnánk egy másik személynek. És nem, nem más ember fordította, hanem ugyanaz a személy, aki az első részt. Különös nem?

            Érdemes elolvasni a könyvet? Naná. Beszerezzem a folytatást? Mindenképpen. Életre szóló sorozat volt? Egészen biztos. Megszerettem? Beleszerettem.

Borító: Az előző borítókat nagyon zsúfoltnak találtam, és ez sem a szívem csücske, mégis megbarátkoztam vele. Elképzelhetetlen lesz számomra az, hogy nem hurcolászom mindenhová magammal. Annak ellenére pedig, hogy rózsaszín, igenis tetszett.

Kedvenc szereplő: Glitch, Kacor, Puck, Ash, Mab úrnő, Paul, Masina… Soroljam még?

Nem-kedvenc szereplő: Oberon nem vészes anyira… Ugye nem?