James Dashner: Halálparancs

Fülszöveg: Mielőtt megalakult a VESZETT, mielőtt létrejött a Tisztás, mielőtt Thomas belépett az Útvesztőbe, napkitörések sora érte a Földet, és szörnyű betegséggel fertőzte meg az emberiséget. A bolygó lakóinak nagy része odaveszett. Aki megbetegedett, annak lassanként elborult az elméje, és előbb-utóbb tomboló véglénnyé vált. Mark és Trina a túlélők kis csoportjához tartozik. Mindennap az életben maradásért küzdenek, az élelmükért, a nyugalmukért. A természet lassan mintha már az újjáéledés jeleit mutatná a napkitörések után, amikor egy napon különös légi jármű – egy Berg – jelenik meg az erdő fölött. A Bergről a kitörés vírusával fertőzött lövedékekkel kezdik lőni a csoportot.

Ismét menekülniük kell – de vajon ki az ellenség? Fertőzöttek és immúnisok egyaránt veszélyben vannak. Vajon az emberiség teljes kiirtása a cél? Ki akarja a pusztulásukat? Létezik kiút ebből a borzalomból?

Író: James Smith Dashner amerikai író, aki főként ifjusági műveket piblikál.

            1972-ben született Austellben. Hat testvére van. Könyvelői diplomát szerzett az egyetemen, Utah-ban. Feleségével, Lynettel négy gyermeket nevelnek. Leghíresebb műve az Útvesztő trilógia, melynek első része 2009-ben jelent meg. A könyvet megfilmesítették, és azóta már a második rész, a Tűzpróba filmadaptációja is látható volt a mozikban.

            Könyveivel számos díjat és jelölést zsebelt be, művei mindig a bestseller listák élén landoltak.

Vélemény: Az Útvesztő trilógiát nagyon szerettem, de nem tudtam volna a könyvekről összefüggő véleményt alkotni. Persze, én az összeshez pozitív kritikát állítottam volna össze java részt, de mégis… Ezt a kihagyásomat igyekszem bepótolni azzal, hogy a trilógia előzmény kötetét fejtem ki nektek.

            A történetet nagyon nehéz elemezni, annak ellenére, hogy fejben megvannak a gondolatok, csak papírra - ez esetben számítógépbe- kéne vetni őket. Éppen ezért a fülszöveg alapján fogok haladni, és ne haragudjatok, ha egy kissé csapongok a témák között.

            Ahogyan gondolni lehetett, a könyv az előzményekre épül, tizenhárom évvel Thomasék és az Útvesztő előtt. A Földet napkitörések pusztítják, és ezen a felperzselt vidéken találkozunk főszereplőnkkel, aki Mark és kis csapata. A fülszövegben remekül össze van foglalva az első két-három fejezet, ahol bővebben kifejtik nekünk a Vírussal megfertőzött nyilakat, valamint kicsit bekukkantást nyerhetünk a napkitörések utáni életbe.

            A szereplők jól ki vannak dolgozva, illetve pont olyan mértékig, hogy meg lehessen szeretni őket. A főbb tulajdonságaikat előtérbe helyezi az író, ezeken kívül viszont keveset lehet megtudni róluk. Kifejezetten tetszik az, ahogyan Mark álmait beleszövi a történetbe. Erről csak annyit érdemes megjegyezni, hogy Mark a rémálmaiban mindig újból átéli azokat a pillanatokat, amikor a Föld konkrétan megsül, az időjárás pedig összegabalyodik. Nem tudunk meg túl sok fontos részletet, de egy kicsit pihenhetünk a pörgős fejezetek között.

Dashner folytatja azt az idegesítően jó szokását, hogy egy fontos esemény közben hagyja abba az egyik fejezetet. A könyvei nagy előnye az, hogy egy-egy fejezet rövid, és mindig fenn tudja tartani az érdeklődését az olvasónak, a sztori folyton halad és nekünk lapozni kell és tovább olvasni, hogy megtudjuk, mi fog történni.

Mint már említettem, a történet pörgős és mindig van valami, egy perc nyugta sincsen az embernek. Rögtön az első fejezetek egyikében beindul minden, nem totojázunk sokáig. Nekem mégis volt egy holtpontom. Először azt hittem, hogy sokkal jobb könyvet tartok a kezemben, mint amilyen az Útvesztő volt. Nem bírtam letenni, egyfolytában csak bújtam a sorokat. Aztán eljött egy olyan rész, ami eléggé kiszámítható volt, és itt elvesztettem az érdeklődésemet. Persze ez nem tartott sokáig, de ahhoz éppen elég volt, hogy a könyv olvasása a tervezettnél tovább nyúljon.

Keresem a hibáit a könyvnek, de ezen kívül nagyon nem jut eszembe semmi. A kiszámíthatóság viszont eléggé nagy hiba tud lenni. Szerencsére ismét jól lett lefordítva a könyv, nem voltak benne olyan hibák, ami miatt olvashatatlanná válhat egy könyv. Na, de visszatérve a kiszámíthatóságra. Mivel a szereplők felépítése és gondolkodásmódja egy kicsit hasonlított az Útvesztőben megismert karakterekéhez, ezért sikerült az ő fejükkel gondolkodnom, magyarul, pár jelenetnél hamarabb tudtam, mit fognak tenni, mint ők. Azért persze voltak benne olyan fordulatok, amiknél jó erősen a homlokomra kellett csapnom, hogy felfogjam. Természetesen az is előfordult, hogy számítani lehetett rá, de az író annyira eltolta a történést, hogy már el is felejtettük, mire bekövetkezett. (remélem érthető voltam)

A szereplőkről még annyit szólnék, hogy talán ketten voltak nagyon fontosak, Mark, a főszereplő, és Alec, akivel igazából minden kalandot átél. Bár az elején a csapat még viszonylag nagy, elég hamar elveszítik a tagokat, és ketten maradnak keresgélni, harcolni.

Az elveszített tagokról is szólnom kell pár szót. Sokan vannak, akik alig szerepelnek, pedig észrevehetően van kötődés a mellék- és főszereplők között. Később persze Mark említett álmaiban visszatérnek a mellékszereplők is, de nem igazán tudjuk megszeretni őket. Pont úgy, ahogyan az Útvesztőben, az ismeretlen fiúk halálán senki sem hatódik meg.

A kedvenc részeim talán a Buggyantak leírása volt. Az író olyan pontosan körbemagyarázta az elborult elméjű fertőzöttek külsejét és viselkedését, hogy gyakran valami apokalipszisben éreztem magam. Nem zavartak a csatajelenetek sem, sőt, azokat is élveztem. Igaz, hogy a korhatárt érdemes lenne kiírni a könyvre, hiszen az egész olyan, akár egy horror film. Ijesztő, valóságos és a legjobban egy elmegyógyintézethez hasonlítanám.

Régi kedvenceink az epilógusban illetve a prológusban tűnnek fel, ott viszont rengeteg régi és új kérdésre választ kaphatunk. A legvége az, ami engem nagyon meglepett, és azonnal a folytatást követeltem, csakhogy nem tudom elképzelni, ezt vajon hogyan lehet tovább szőni?

A fülszövegben feltett kérdések szinte mindegyikére kapunk választ, ha nem is kielégítőt, de mindenki döntse el, ő akar-e tudni még valamit.

Most, hogy elfogyott a forró csokim, be is fejezem a bejegyzést. Nyilván azok olvassák el elsősorban, akik átrágták magukat az Útvesztő trilógián, előtte semmiképp ne!! A könyv olyan elemeket tartalmaz, amik ugyan elengedhetetlenek az Útvesztő, Tűzpróba és Halálkúra felfogásához és megértéséhez, mégis, ezekkel az infókkal birtokunkban már nem lenne élvezet a trilógia.

Borító: Nem kell ragozni, IMÁDOM!!! <3

Kedvenc szereplő: Alec és Lana. Ex-katonák, az ő csoportjukhoz csatlakozik Mark és Trina a napkitörések után.

Nem-kedvenc szereplő: Teresát az előző trilógiában nem szerettem, és itt sem feltétlenül a kedvencem abban a három fejezetben, amiben megjelenik.

Nicholas Sparks: Szerelmünk lapjai

Fülszöveg: „Tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem. Nem alkottam semmi emlékezetest, nevem hamarosan homályba vész, de tiszta szívből, igaz szerelemmel szerettem valakit, és ez nekem teljesen elég…”

A mű a végtelen szerelem szívszorítóan gyengéd története. 1946-ban, Észak-Karolinában kezdődik, amikor Noah Calhoun visszatér a második világháborúból. A harmincegy éves férfi, miközben megpróbálja birtokát felvirágoztatni, folyton egy gyönyörű lányra gondol, akivel tizennégy évvel korábban találkozott, és akit eddig mindenkinél jobban szeretett. Az emlékeinek él, egészen addig, amíg a lány meg nem érkezik a városba. Mi történt velük az elmúlt években, és hogyan alakul további életük? Mindezt megtudhatjuk e páratlanul szép, mesterien szőtt, megrendítő és igaz szerelmi regény lapjairól.

Író: Nicholas Charles Sparks 1965-ben született Omahában. Amerikai szerző, könyvei fő témája a szerelem és a hit, valamint a tragédiák.

            Római katolikus családba született, három testvére közül ő a középső. (Húga sajnos 33 éves korában meghalt, az író elmondása szerint az egyik könyve főszereplőjét róla mintázta). A család az édesapa munkája miatt sokat költözött, végül Fair Oaksban telepedtek le, ahol Nicholas befejezte tanulmányait. A Notre Dame egyetemen ösztöndíjas hallgatóként szerzett pénzügyi diplomát. Feleségével, Cathy-vel is az egyetemen ismerkedett meg.

            Már gimnazista évei alatt is írt, bár azok a könyvek kiadatatlanok maradtak. Első komoly műve The Notebook (Szerelmünk lapjai) címen került ki a polcokra 1996-ban. Innentől fogva szinte minden évben publikált egy könyvet (eddig 15 regénye van), melyek közül hatot meg is filmesítettek.

            Jelenleg feleségével és öt gyermekükkel New Bernben élnek, ahol a Szerelmünk lapjai játszódik. Érdekesség, hogy éppen a mű sikere miatt költöztek ide.

Vélemény: Úgy vártam már egy kis drámára, mint egy falat kenyérre, de a Szerelmünk lapjai rossz választás volt ehhez. Filmben szerettem, miért ne imádnám könyvben is? Kölcsön kértem hát, hogy nyáron legyen valami romantikus olvasmányom, neki is készültem, zsebkendővel meg miegymással, aztán úgy erőltettem magamba a sorokat, hogy rosszul lettem tőle. Az ilyen és ehhez hasonló könyvektől fogom azt hinni, hogy az élet habos torta.

Maga a történet valóban romantikusan kezdődik, ahogy az öreg bácsi hóna alá csapja a naplót és meglátogatja az Alzheimer-kórban szenvedő feleségét. Mikor a bácsi (lőjük le a poént, a megöregedett Noah, a könyv főszereplője) a maga szemszögéből mesél, az még elmegy, sőt, élethű és viszonylag élvezetes is. Ám ami utána jön, az elrontja a kezdeti izgalmamat.

Mindannyian ismerjük a történetet, ami a vidám háborúzások közepette zajlik, persze ebből az olvasó mit sem érez meg, legfeljebb annyit, hogy a hős szerelmes Noah megemlíti, ő bizony volt egy kicsit katona. A szegény családból származó fiú rengeteg pénzt kap, amiből megvalósítja álmát, egy folyóparti házat építtet. Reggelente kajakozik pár mérföldet folyásiránnyal szemben, esténként pedig teával a kezében ül és nézi a csillagokat, esetleg gitározgat egy csöppet. Hát nem romantikus? Noah személyisége egyébként megnyerő, de néha enyhén lányos, amolyan szenvedő fajta, aki nem tesz semmit, csak filozofál az élet nagy gondjain, az elmaradhatatlan teájával.

Ally, a gazdag lányka, Noah szerelme, aki leereszkedik az akkor még bányászként dolgozó fiú szintjére. Ally egy prűd kislány, nem bonyolódik kurta kalandokba, ám Noahba annyira szerelmes, hogy, miután a nyár befejeztével elválnak útjaik, nem is keresi többé. Remélem érezni lehetett az iróniát. A lényeg, a könyv szerint egy, maximum három hónapos együttlét után életünk szerelmét találjuk meg és veszítjük el.

A szereplők pedig valamilyen szinten maguknak mondanak ellen. Ally szülei nem repesnek az örömtől, amikor lányuk beleszeret a szegény srácba, Ally mégis valamilyen szinten ellenük szegül. Később Ally arra már nem képes, hogy levelet írjon a New Bernben hagyott fiúnak, vagy akár meglátogassa őt, mert a szülei nem engedik. Aztán ott vannak az elkallódott szerelmes levelek, amiket Ally anyja rejteget lánya elől, később mégis ő maga adja oda a szerelmeseknek, ezzel megbékélve és áldását adva a kapcsolatra.

Szeretem a leíró részeket, ám ebben a műben gyakran túl prózainak hatnak. Itt emberek gondolatait ismerjük meg, de képtelenség, hogy egy rendes ember csak úgy olyasmiket gondoljon, például szeretkezés közben, hogy az izzadság olyan, akár a gyémánt. A helyzet túl van dramatizálva, enyhén lehetetlen, hogy ez megtörténjen, illetve a szereplők jelleméhez nem illenek azok a szavak, amiket az író a szájukba adott.

Egy szó, mint száz, ha nagyon-nagyon unod magad, talán elolvasod, de akkor is szenvedni fogsz.

Borító: A régi borító, amivel én olvastam a könyvet, egyszerű és illik hozzá korban, stílusban és unalmasságban egyaránt, bár a cselekmény egy picivel modernebb a borítónál. Először azt hittem, hogy egy korban játszódik a Büszkeség és balítélettel.

A filmes borító természetesen a film meghatározó jelenetét kapta el, de le kell törnöm a babérokat, a könyvben nincsen esőben csókolózós rész. Mindettől függetlenül inkább filmes borítóval venném meg a kötetet.

Film: Eddig még soha nem mondtam ilyet, de a film jobbra sikeredetett, mint a könyv. Bár, ahogy azt megszokhattuk, rengeteg helyen eltér a cselekmény, mégis élvezetesebb, és a színészek sem utolsók. Ryan Goslingra gondolok, igen :) . A filmen talán még sírtam is volna egy kicsit, ha hagynak.

Kedvenc szereplő: Természetesen Noah, hisz az ő szemszögéből látunk mindent, de inkább az idősebb változata ragadott meg. Ide sorolnám még Lont, aki Ally vőlegénye, és a filmmel ellentétben egy pozitív szereplőnek képzeltem el, nem pedig felfuvalkodott gyökérnek.

Nem-kedvenc szereplő: Allyt kifejezetten utáltam, mert egyszerűen szerencsétlen és lehetetlen szereplő volt. A többiek meg semlegesek voltak, vagy semmilyen érzést nem váltottak ki belőlem.

Ünnepi TAG

Na, halihó Bogárkák! :)

Mindjárt itt vannak az ünnepek, úgyhogy Áldott Karácsonyt és Újévet mindenkinek! ♥

Ezen apró tényekre alapozva gondoltam, megcsinálom ezt az ünnepi bejegyzést, ami elég sok, kérdésből áll, ezért neki is esek.

1.Melyik a kedvenc karácsonyi filmed?

Nagyon kínos, de nem vagyok a topon filmek terén. A kemény magot már láttam, a kedvenc filmjeimet és a nagyon ajánlottakat ismerem. Nem csak ezért, de nincsenek kedvenc karácsonyi filmjeim. Sőt, semmilyen kategorizált kedvencem nincsen.

Viszont meg kell hagyni, nincsen karácsony néhány film nélkül. Itt jön a Reszkessetek betörők, Grincs, Ni csak ki beszél, Télapu és társaik. Minden karácsonykor jó együtt nézni őket, de az év más szakában nagyon nem viccesek.

Plusz az összes mesének imádom a karácsonyi különkiadását. IMÁDOM!!!

2. Volt már részed igazi fehér karácsonyban?

Persze, tudjátok én már éltem akkor, amikor rendes, derékig érő hó volt.Ha megtaláltam volna a képet, betettem volna ide nektek, amin az unokatesómmal óriási nagy hóembert építünk.

3. Általában hol töltöd az ünnepeket?

Először szűk családi körben. (anyu, apu, kistesó) Aztán általában minden családtagot meglátogatunk. Egyszóval én mindenhol karácsonyozok egy picit. :)

4. Melyik a kedvenc karácsonyi dalod?

Budapesten már október végén karácsonyi dalok szólnak a plázában, úgyhogy mire szezonja lenne, már befogom a fülemet.

Amúgy pedig a Pentatonix összes karácsonyi dalfeldolgozása nagyon-nagyon jó. ♥ Karácsony tájékán pedig Michael Bublé sem hiányozhat a lejátszási listámról.

5. Szenteste szoktad kinyitni az ajándékokat?

Nem, én húsvétig várok a bontogatással. Igen, szenteste. :)

6. Tudod a Mikulás rénszarvasainak a nevét?

Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm. Ja nem?

Viszont, viccet félretéve, a tesómnak van egy Rudolf nevű plüss rénszarvasa.

7. Melyik karácsonyi hagyományt várod a legjobban?

Nálunk még volt és van Pásztorjáték illetve kántálás a nagyszüleimnél, amikor énekelünk a családdal általában a dédim házánál, aki aztán beenged minket és ott bulizunk nála. :) Azt nagyon szeretem.

8. Igazi vagy műfenyőt állítasz?

Sajnos a belvárosi lakásban nem a legmegfelelőbb az élő fenyő, ezért mű.

9. Melyik a kedvenc karácsonyi ételed?

            Nincs külön kedvencem. Pedig én aztán nagyevő vagyok, de ez valahogy kimaradt.

10. Légy őszinte: mit szeretsz jobban adni vagy kapni?

Szerintem erre nincsen jó válasz, én mind a kettőt szeretek. Örülök, ha valaki örül az ajándékomnak, de én is örülök az enyémeknek.

11. Melyik a legjobb karácsonyi ajándék, amit valaha is kaptál?

Erre sem tudom a megoldást. Mindig pont azt kapom, amire szükségem van, ezért abban a pillanatban mindig annak örülök a legjobban.

12. Melyik az a hely, ahová egyszer majd karácsonykor el szeretnél menni?

Valamelyik nagy külföldi adventi vásár. Tudom, hogy az nem karácsony, de én elképzelhetetlennek tartom, hogy az ünnepeket ne a családommal töltsem.

Ha nagyon mindenképpen választani kéne, akkor egy hely, ahol nagyon karácsony feeling van, magyarul sok-sok hó, fényfüzérek, csillagos ég, csípős hideg és forralt bor illat. :)

13. Jól vagy gyatrán csomagolsz? 

Ömm… :) Elég bénán csomagolok, de ha hagynak rá időt, akkor szépen is meg tudom csinálni.

14. Melyik a legemlékezetesebb karácsonyi pillanatod?

Hirtelen rengeteg ugrott be, és nem tudok ezek közül választani. Talán az, amikor éjjel ötpercenként kimentem megnézni, égnek-e már a fények, jött már a Jézuska? Az a pillanat, amikor megláttam, de nem mertem felkelteni a szüleimet az nagyon bennem maradt.

Vagy, amikor nagyiéknál nem lehetett bemenni a szobába, mert az Angyalok bent voltak és díszítették a fát, aztán egyszerre csődült be a család és lepődött meg.

15. Honnan tudtad meg az igazat a Mikulásról/Jézuskáról/Angyalkákról?

Igazat? Hiszen ők hozzák az ajándékot, nem? ;)

Véletlenül sem az unokatesóm árulta el, összetörve ezzel kicsike szívemet.

16. Szoktál karácsonyi fogadalmat tenni? Ha igen, akkor be is tartod?

Általában újévi fogadalmat tesznek az emberek, de én nem szoktam, ebből kifolyólag be sem tartom.

17. Mi teszi számodra különlegessé az ünnepeket?

            Közhelyes, de tényleg az, hogy együtt vagyunk. Mondjuk, igazán jöhetne már egy fehér karácsony, mint réges rég, de nekem nem kell sok dolog ahhoz, hogy boldog legyek. :)

Még egyszer, mindenki pihenje ki magát, egyen sokat, szurkoljon a hóesésnek és örüljön az ajándékoknak! :)

Csókollak titeket ♥ <-- ez egy ilyen karácsonyi puszi

Monika Feth: Az eperszedő

Fülszöveg: Amikor kiderül, hogy barátnőjét, Carót meggyilkolták, Jette nyilvánosan bosszút esküszik – és ezzel felhívja magára a gyilkos figyelmét. A férfi udvarolni kezd Jettének, és a lány beleszeret anélkül, hogy sejtené, valójában kivel is van dolga…

Merle mindent elolvasott, ami csak a keze ügyébe került a halál utáni életről. Szinte már ez volt a szakterülete, és kísérteties történeteivel gyakran okozott álmatlan éjszakákat Carónak és nekem.

– A másik világba való átmenet – mondta, és jelentőségteljes szünetet tartott, mint mindig, amikor erről a másik világról beszélt – erőszakos halál esetén különösen nehéz.

Merle rám nézett, és szemeiben felismertem azt a fájdalmat, ami bennem is bujkált. – Nem volt felkészülve, Jette.

Írónő: 1951-ben született Hagenben, Németországban. Ifjúsági író.

            Hagenbe járt iskolába, majd a bonni egyetemen végzett német és angol szakon, később dolgozott.

            Jelenleg egy kis faluban él, ahol az írásnak szenteli magát. Első könyve Examen (Vizsga) címen jelent meg 1980-ban. Azóta rengeteg gyerekkönyv, képeskönyv és krimi került ki a kezei közül, melyeket tizennégy nyelvre fordítottak le, és sok rangos díjat zsebelt be velük.

Vélemény: Kalandos története van ennek a könyvnek. Először is tudnotok kell, hogy ez volt életem első krimije (pontosabban krimi féle izéje). Bizony, eddig utáltam az össze krimit, Agatha Christitől kezdve az összes mindenségen át, egészen idáig. Igen, annyi jót hallottam erről a könyvről, hogy úgy éreztem, muszáj lenne beszereznem, végül is, egyszer élünk és én még egy krimit sem olvastam el, pedig már tizenhat vagyok. (Most jut eszembe, a Vakáció a halott utcában kriminek számít? Mert akkor az az egyet már olvastam) Mivel féltem, hogy nem fogja elnyerni a tetszésemet, kikölcsönöztem a könyvtárból, ahol véletlenül bukkantam rá, de azonnal eszembe juttatta a krimikkel kapcsolatos rémálmaimat és vágyaimat. Egy szó, mint száz, hazavittem és két nap alatt elolvastam suli időben, ami nálam nagy szó. Ezek után ki lehet találni, hogy tetszett-e, vagy sem.

Nehezen tudom elkezdeni, mert nem egy, hanem több főszereplője is van a történetnek. Sokaknak nem tetszik, én azonban pont ezért olvastam tovább és tovább, mert szinte minden fejezet új szemszögből nyílik meg, és minden szereplőnek vannak saját gondolatai, saját stílusa, amivel beszélnek, gondolkodnak és bemutatják magukat.

Kezdjük talán az elején. Ott van Imke, a híres krimi író (mi más is lehetne, pff…), elvált de gazdag, és ott a kislánya, Jette, aki nem kér anyja pénzéből, inkább saját lakásban él barátnőivel, Caróval és Merlével.  A bonyodalmak sokára kezdődnek meg, van már pár gyilkosság és várjuk, hogy Caro végre meghaljon, mert mind tudjuk, hogy ennek így kell lennie. Ez azonban csak fejezetekkel később következik be, amikor már szívünkhöz nőtt a kis Caro, aki rossz családból származik, fülig szerelmes a gyilkosába, vagdossa magát és védi az állatokat. Egyszóval bűn őt megölni, ezt a szépen kidolgozott karaktert, mindenki hiányolja, ám végre beindulnak az események. Egy baj van, az olvasó már a gyilkosság előtt tudja, ki lesz a gyilkos.

Kedvenc szereplőm Georg, az eperszedő, akinek nagyon érdekes személyisége van, egy pszichológus szívesen turkálna a fejében. El tudom róla képzelni, hogy ő a tipikus sorozatgyilkos, aki valami gyerekkori trauma miatt megöli a számára fontos nőket, visszahúzódó és csendes, ugyanakkor erőszakos vadállat, csak fel kell ébreszteni ezt az énjét.

A történet innentől kezdve sajnos nem tartogat sok meglepetést, mindenki csak arra vár, hogy a könyvben szereplő bugyuta embereknek nyíljon fel a szemük és a nyilvánvaló jelekből jöjjenek rá, kit kell keresni. Valamiért azonban mindenki tovább olvas. Vajon miért? Erre sajnos nincs logikus magyarázat, csupán annyi, hogy mégis meg akarjuk tudni, mit szerencsétlenkednek a szereplők, mire gondolnak és a legfőbb, mi lesz számukra a végkifejlet? Elvégre, nekik is rá kell jönni arra, amit mi már az első pillanattól kezdve tudunk.

Megemlíteném még a rendőrt, ami végig nyomozza az ügyet. Imádom a rendőröket, bár ezt a szereplőt feleslegesnek találtam. Ő csak húzza az időt, hogy pár oldallal tovább tartson a könyv. Érdekes a személyisége és mindenhol ott van és mindenkit ismer. Valahol mégis fontos karakter, ugyan nem a legfontosabb.

A könyvnek van egy sajátos, komor és szürke hangulata. A három lány házát sötét és piszkos kis lyuknak képzeltem el, ahol nedves a levegő és sárga függöny takarja az ablakokat. Valahol mélyen mindig ilyennek képzeltem, akkor is, ha Imke tökéletes és antik házában ücsörögtem, vagy a napon dolgoztam az izzadó eperszedők között.

Ami még tetszett az a nem mindennapi névválasztás. Itt nem Jessica és Bella mindenki, hanem igenis különleges és nem mindennap használt nevekkel találkozunk, bár azt hiszem, maga a könyv Németországban játszódik. Ha viszont a helyszín miatt vannak különlegesen jó nevek, akkor magát a helyszínt kell dicsérnem, hiszen hány könyv játszódik Németországban? Rossz kérdés. Hány könyv játszódik Amerikán kívül?

Összességében tetszett a könyv, hamar el lehet olvasni, és, bár vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, az írónő fantasztikus. Rengeteg rossz kritikát kapott sajnos, amit nem értek, bár lehet, hogy csak én nem vagyok még eléggé jártas a krimikben?

Borító: A borítója fergeteges, minimalista és fekete-piros, ami egy modern kriminél elengedhetetlen. Ott van természetesen az eper és a fantasztikus betűk, amik kidudorodnak és nagyon jó típusban íródtak. Beleszerettem!

Kedvenc szereplő: Amíg Caro élt, addig nagyon kedveltem, és természetesen a gyilkos rabjává váltam, imádtam őt is.

Nem-kedvenc szereplő: Bajban vagyok, ugyanis nem találok ilyen karakter, valószínűleg azért, mert mindenki finoman ki van dolgozva és felruházva a legtökéletesebb tulajdonságokkal, amikkel egy ilyen történet szereplői csak lehetnek.