Leon Leyson: A lehetetlen valóra vált

Fülszöveg: Még a legsötétebb időkben is – és főleg akkor – helye van az erőnek és a bátorságnak. Leon Leyson volt az egyik legfiatalabb, aki Oskar Schindler listájának köszönhetően élte túl a holokausztot. Leon Leyson (eredeti neve Leib Lejzon) csupán tízesztendős volt, amikor a nácik megszállták Lengyelországot, és családjával együtt be kellett költöznie a krakkói gettóba. Hihetetlen szerencsével, kitartással és ügyességgel Leyson túlélte a második világháborút, és elviselte az ördögien gonosz plaszówi lágerparancsnok, Amon Göth kegyetlenségét. Végül egy bátor és mindenre elszánt férfi, Oskar Schindler volt az, aki megmentette Leyson, valamint szülei és két testvére életét azzal, hogy az ő nevüket is felvette azoknak a munkásoknak a listájára, akiknek a gyárában kellett dolgozniuk. Ez a névsor vált Schindler-listájaként híressé.

Leon Leyson elbeszéléséből hiányzik a gyűlölet és a bosszúvágy. A visszaemlékezés tökéletesen megragadja annak a fiúnak az ártatlanságát, akinek hihetetlen borzalmakat kellett túlélnie. A méltóság és a remény könyve ez, mely regényes formában tárja az olvasó elé az elképzelhetetlent.

Író: Nehéz ide bármit is írni, hiszen az egész könyv egy életrajzi történet, valamint a családtagok is mesélnek az író életéről a könyv végén egy kicsit. Azért megpróbálom röviden összefoglalni.

            Leon Lejzon volt a legfiatalabb, aki felkerült arra a bizonyos listára. Sokáig azt hitte, hogy senki nem kíváncsi rá és a történetére, aztán a Schindler listája c. film sikere után ez a véleménye megváltozott. Amerikába érkezése után elvégezte az iskoláit, lediplomázott, aztán tanárként dolgozott 39 évig a Huntington Park Középiskolában. Holokausztoktatói tevékenységét elismerték, ezért tiszteletbeli doktori címet kapott.

            2013-ban halt meg, leukémiában. Feleségét, két gyermekét és hat unokáját hagyta hátra, valamint azt a rengeteg embert, aki felnézett rá, mint emberre, mint hősre, túlélőre, és nem utolsó sorban tanárra.

Vélemény: Ahogyan a legtöbb könyvnél, így ennél is már az olvasása közben kialakult bennem valamiféle összegzés, támpontok a bejegyzéshez, összefüggő gondolatok. Igen, jó, hogy ez megvolt, de a könyv elolvasása után akkora űrt éreztem magamban, mint még soha. Nehezen fogalmazok és nem azért, mert annyira hihetetlenül fantasztikusan remek volt, hogy még egyszer el kell olvasnom. Épp ellenkezőleg.

            A könyv rövidsége miatt azt hittem, hogy hamar végezni fogok vele, illetve nagyon szeretem az ehhez hasonló témájú könyveket, hát gondoltam, pikk-pakk és befejezem. A nehéz téma miatt egy fejezet bőven elég volt egy napra, hiszen meg kellett emésztenem a hallottakat, ami nem volt egyszerű.

Schindler listája, az alsó három név a Lejzon család

            Ahogy azt az író életraja és a fülszöveg is mutatja, egy nem mindennapi holokauszt történetről van szó. A történetet a kis Leib szemszögéből olvashatjuk és követhetjük végig, aki családjával együtt felkerült annak a bizonyos Oscar Schindlernek a listájára, aki a gyárában több mint 1200 zsidót foglalkoztatott és állandó munkahelyet nyújtott nekik. Nagy szó volt ez akkoriban, főleg a zsidók számára, hiszen tudjuk, miket éltek át. Schindler megmentette ennek az 1200 zsidónak az életét, köztük a Lejzon család öt tagját is.

            Nehezebb kifejteni a gondolataimat egy olyan könyvről, ami nem fiktív eseményeken alapul, hanem maga a szomorú valóság. Elvből és az író iránti tiszteletből nem írnék negatívan a könyvről, de, ha akarnék se tudnék. Ha a szóismétléseket leszámítjuk, akkor minden megfelelt, de ez lehet a fordítás hibája, illetve azé, hogy Leyson idős volt már, mikor a kéziratot elkészítette. Sőt, jobb is így, hogy egy kicsit hibázik, hiszen egy felnőtt írt, mi mégis gyerek szemszögből látjuk az eseményeket. Végig olyan érzésem volt, mintha a kisfiúval együtt nőttem volna, nem éreztem a koros öregembert a sorok mögött, talán csak az epilógusban. A másik, ami miatt jobb ez a néhány hiba, hogy tudjuk, nem profi íróról beszélünk, mégis mindent tökéletesen átélünk és átérzünk. Szinte látjuk magunk előtt a megtört alakokat és érezzük a szagokat, halljuk a sóhajaikat vagy a kiáltásokat.

            Ha elvonatkoztatunk a sötét háttértől, és csak az irodalmi részét nézzük, akkor egy rendkívül tartalmas és fordulatos könyvvel állunk szemben. Mivel azonban a történet szorosan fűződik a holokauszthoz, nem tudok merően elvonatkoztatni. Sajnos mindig történik valami, ami miatt tovább kell olvasni, és a fordulatok, amik az eredetileg héttagú családból öt személyt megmentenek, rendkívül jók. A baj azonban az, hogy ez nem a képzelet szüleménye, hanem maga az élet fintora. Rendkívül sokat tanulhatunk a könyvből, sok az új információ, a nevek és évszámok.

            Az előző bekezdéshez még annyit hozzátennék, hogy mindent annyira profin kever az író, hogy nem egy zsúfolt életrajzi regény és nincs tele dátumokkal, amiktől szárazzá válna. Mindig csak annyit említ meg, hogy időben tudjuk hová tenni a történteket. Azt, hogy sok nevet említ, fontosnak tartottam, hiszen így is emléket állít azoknak, akiket a világ nem ünnepel meg, viszont tettek azért, hogy a zsidóknak, vagy csupán pár embernek jobb legyen.

            Leyson nem beszél trágárul és nem ócsárolja azokat a németeket, akik mindezt a szörnyűséget véghezvitték. Igaz, nem a legtisztességesebben ír róluk, de a rangjukat mindig a nevük mögé teszi, és az igazat mondja el. Nem ferdít, csupán azt meséli, ami megtörtént. Élő példa erre Göth táborparancsnok, akinek neve mellől szinte sosem hiányzik a táborparancsnok szó. A legdurvább kifejezés az, hogy szadista, ami igen, eléggé negatív, viszont igaz. És sokkal jobb, mint a trágár szavak. Ez a könyv nem azért született, hogy a Hitlert követő német csapatokat szidja, és Leyson sem állt rajtuk bosszút. Igen, érzett örömet, amikor a szovjet csapatok elvitték a náci katonákat, de nem köpte le őket és csak gondolatban vagy csak képletesen lázadt ellenük.

            Ahhoz képest, hogy ez egy pozitívnak mondható holokauszt történet, rengeteg szörnyűség található benne, hiszen azokat sem kerülte el a szörnyű sor, éhezés, járványok és családtagok elveszítése, akiket Schindler mindvégig támogatott. Kétszer sírtam el magam rajta, és ha azt mondják, hogy tizenhat évesen nem ilyen és ehhez hasonló nyomasztó történetet kell olvasnom, azokat a kijelentéseket megcáfolom. Igenis tudniuk kell az embereknek erről, és nemcsak annyit, hogy ki a rossz és ki a jó fiú. Nem akarom azt hinni, hogy a világ végét jelenti egy rossz jegy vagy egy pattanás, és ilyenkor tudom csak átélni ezt, amikor olyan fiúról olvasok, aki húsz éven felül szerzett érettségi bizonyítványt és hatvan évesen doktori címet is.

            Nagyra becsülöm az írót, hogy valamilyen szinten túl tudta magát tenni a történteken és a saját és környezete előnyére tudta fordítani azt. A prológus java részt már az „utána” évekről szól, vagyis a megpróbáltatásoknak vége és már „csak” újra kell építeni az életüket egy új földrészen, új nyelvvel, új körülmények között új barátokkal. Leírja, ahogyan kinyílt a világ felé és egyre többet beszélt a múltról, és éppen ezért előadásokat tartott, ismert lett a fiatalok körében. Itt volt egy mondat, amin elsírtam magam. Leonnak megköszönik, hogy elmesélte az életét, és ezt nem más teszi, mint egy fiatal tanítványa.

            Nem tudom szabad-e ilyet mondani, de szerettem ezt a könyvet. Történelmi háttere miatt igazán érdekes, nem száraz és teljesen újperspektívából világítja meg a holokausztot. Nagyon közel áll hozzám, kár, hogy az író már nem él. Mindenképpen elmentem volna meghallgatni egy előadását, ha alkalmam nyílt volna rá.

Borító: A könyvesboltban a borító miatt akadt rajta meg a szemem először, hiszen minimalista és érzékeltet valamit a könyvből. Valamint a belsejében a fejezetcímeknél a sötét eget és szálló madarakat ábrázoló rajzok is csodásak.

Film: A Schindler listája egy igazi remekmű, fekete-fehéren is élvezni lehet. A kedvencem benne a zenéje a gyönyörű hegedű szólóval. Igaz, hogy ez a film nem feltétlenül ehhez a könyvhöz készült, de az író nagyon sokat segített a rendezőnek a film hitelességben, és végül is, a könyv egy fiúról szól, aki felkerült Schindler listájára.

Kedvenc szereplő: -

Nem-kedvenc szereplő: -

(Utóbbi két pontot nem azért hagytam ki, mert nem szerettem vagy vetettem meg benne szereplőket, hanem azért, mert a mű nem fiktív és úgy érzem, egy ilyen könyvből nem lehet szereplőket kiemelni.)