Nicholas Sparks: Szerelmünk lapjai

Fülszöveg: „Tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem. Nem alkottam semmi emlékezetest, nevem hamarosan homályba vész, de tiszta szívből, igaz szerelemmel szerettem valakit, és ez nekem teljesen elég…”

A mű a végtelen szerelem szívszorítóan gyengéd története. 1946-ban, Észak-Karolinában kezdődik, amikor Noah Calhoun visszatér a második világháborúból. A harmincegy éves férfi, miközben megpróbálja birtokát felvirágoztatni, folyton egy gyönyörű lányra gondol, akivel tizennégy évvel korábban találkozott, és akit eddig mindenkinél jobban szeretett. Az emlékeinek él, egészen addig, amíg a lány meg nem érkezik a városba. Mi történt velük az elmúlt években, és hogyan alakul további életük? Mindezt megtudhatjuk e páratlanul szép, mesterien szőtt, megrendítő és igaz szerelmi regény lapjairól.

Író: Nicholas Charles Sparks 1965-ben született Omahában. Amerikai szerző, könyvei fő témája a szerelem és a hit, valamint a tragédiák.

            Római katolikus családba született, három testvére közül ő a középső. (Húga sajnos 33 éves korában meghalt, az író elmondása szerint az egyik könyve főszereplőjét róla mintázta). A család az édesapa munkája miatt sokat költözött, végül Fair Oaksban telepedtek le, ahol Nicholas befejezte tanulmányait. A Notre Dame egyetemen ösztöndíjas hallgatóként szerzett pénzügyi diplomát. Feleségével, Cathy-vel is az egyetemen ismerkedett meg.

            Már gimnazista évei alatt is írt, bár azok a könyvek kiadatatlanok maradtak. Első komoly műve The Notebook (Szerelmünk lapjai) címen került ki a polcokra 1996-ban. Innentől fogva szinte minden évben publikált egy könyvet (eddig 15 regénye van), melyek közül hatot meg is filmesítettek.

            Jelenleg feleségével és öt gyermekükkel New Bernben élnek, ahol a Szerelmünk lapjai játszódik. Érdekesség, hogy éppen a mű sikere miatt költöztek ide.

Vélemény: Úgy vártam már egy kis drámára, mint egy falat kenyérre, de a Szerelmünk lapjai rossz választás volt ehhez. Filmben szerettem, miért ne imádnám könyvben is? Kölcsön kértem hát, hogy nyáron legyen valami romantikus olvasmányom, neki is készültem, zsebkendővel meg miegymással, aztán úgy erőltettem magamba a sorokat, hogy rosszul lettem tőle. Az ilyen és ehhez hasonló könyvektől fogom azt hinni, hogy az élet habos torta.

Maga a történet valóban romantikusan kezdődik, ahogy az öreg bácsi hóna alá csapja a naplót és meglátogatja az Alzheimer-kórban szenvedő feleségét. Mikor a bácsi (lőjük le a poént, a megöregedett Noah, a könyv főszereplője) a maga szemszögéből mesél, az még elmegy, sőt, élethű és viszonylag élvezetes is. Ám ami utána jön, az elrontja a kezdeti izgalmamat.

Mindannyian ismerjük a történetet, ami a vidám háborúzások közepette zajlik, persze ebből az olvasó mit sem érez meg, legfeljebb annyit, hogy a hős szerelmes Noah megemlíti, ő bizony volt egy kicsit katona. A szegény családból származó fiú rengeteg pénzt kap, amiből megvalósítja álmát, egy folyóparti házat építtet. Reggelente kajakozik pár mérföldet folyásiránnyal szemben, esténként pedig teával a kezében ül és nézi a csillagokat, esetleg gitározgat egy csöppet. Hát nem romantikus? Noah személyisége egyébként megnyerő, de néha enyhén lányos, amolyan szenvedő fajta, aki nem tesz semmit, csak filozofál az élet nagy gondjain, az elmaradhatatlan teájával.

Ally, a gazdag lányka, Noah szerelme, aki leereszkedik az akkor még bányászként dolgozó fiú szintjére. Ally egy prűd kislány, nem bonyolódik kurta kalandokba, ám Noahba annyira szerelmes, hogy, miután a nyár befejeztével elválnak útjaik, nem is keresi többé. Remélem érezni lehetett az iróniát. A lényeg, a könyv szerint egy, maximum három hónapos együttlét után életünk szerelmét találjuk meg és veszítjük el.

A szereplők pedig valamilyen szinten maguknak mondanak ellen. Ally szülei nem repesnek az örömtől, amikor lányuk beleszeret a szegény srácba, Ally mégis valamilyen szinten ellenük szegül. Később Ally arra már nem képes, hogy levelet írjon a New Bernben hagyott fiúnak, vagy akár meglátogassa őt, mert a szülei nem engedik. Aztán ott vannak az elkallódott szerelmes levelek, amiket Ally anyja rejteget lánya elől, később mégis ő maga adja oda a szerelmeseknek, ezzel megbékélve és áldását adva a kapcsolatra.

Szeretem a leíró részeket, ám ebben a műben gyakran túl prózainak hatnak. Itt emberek gondolatait ismerjük meg, de képtelenség, hogy egy rendes ember csak úgy olyasmiket gondoljon, például szeretkezés közben, hogy az izzadság olyan, akár a gyémánt. A helyzet túl van dramatizálva, enyhén lehetetlen, hogy ez megtörténjen, illetve a szereplők jelleméhez nem illenek azok a szavak, amiket az író a szájukba adott.

Egy szó, mint száz, ha nagyon-nagyon unod magad, talán elolvasod, de akkor is szenvedni fogsz.

Borító: A régi borító, amivel én olvastam a könyvet, egyszerű és illik hozzá korban, stílusban és unalmasságban egyaránt, bár a cselekmény egy picivel modernebb a borítónál. Először azt hittem, hogy egy korban játszódik a Büszkeség és balítélettel.

A filmes borító természetesen a film meghatározó jelenetét kapta el, de le kell törnöm a babérokat, a könyvben nincsen esőben csókolózós rész. Mindettől függetlenül inkább filmes borítóval venném meg a kötetet.

Film: Eddig még soha nem mondtam ilyet, de a film jobbra sikeredetett, mint a könyv. Bár, ahogy azt megszokhattuk, rengeteg helyen eltér a cselekmény, mégis élvezetesebb, és a színészek sem utolsók. Ryan Goslingra gondolok, igen :) . A filmen talán még sírtam is volna egy kicsit, ha hagynak.

Kedvenc szereplő: Természetesen Noah, hisz az ő szemszögéből látunk mindent, de inkább az idősebb változata ragadott meg. Ide sorolnám még Lont, aki Ally vőlegénye, és a filmmel ellentétben egy pozitív szereplőnek képzeltem el, nem pedig felfuvalkodott gyökérnek.

Nem-kedvenc szereplő: Allyt kifejezetten utáltam, mert egyszerűen szerencsétlen és lehetetlen szereplő volt. A többiek meg semlegesek voltak, vagy semmilyen érzést nem váltottak ki belőlem.